– Lancelot-nak hívják! – kiáltotta utána Tonin, és az egykori lovagnak tetszett a név.
Arany és bíbor ragyogásban hanyatlott le a nap, amikor elhagyta Valcroze-t, és teljes volt a sötétség, mire elhaladt Trigance alatt, melyet egykor úgy szeretett, most azonban pillantásra sem méltatott. Sietsége ellenére kénytelen volt lassítani az iramon, hogy elkerülhesse a sötétség csapdáit, de folytatta az útját, és megérkezett Combs-ba, ahol az Artuby partján megállt. A városka egy szikla oldalában állt, melyen egy templom emelkedett. Túlságosan késő volt ahhoz, hogy bekopogtasson egy ajtón, és megkérdezze, hogy azok, akiket keres, ott vannak-e, ezért beletörődött, hogy meg kell várnia a reggelt. Hajnalban azonban megtudta, hogy bár látták a két utazót előző este, azok csak rövid időre álltak meg. Visszatért szívébe a nyugtalanság: őrültség volt a nap végén felkapaszkodni a magas, sivatagos fennsíkra, ahol nem találhatnak menedéket..
Óvatosan, időnként kantáron vezetve Lancelot-t, felkapaszkodott a meredek emelkedőn, és megkönnyebbülten felsóhajtott, ahogy végre felért a hatalmas, üres platóra, ahol nyugodtan vágtába foghatott, hisz tisztán rajzolódott ki az út. Tekintete szorongva pásztázta végig a horizontot: vajon merre lehet Rèmi és Aude?
Hirtelen meglátta őket, ahogy megkerült egy nagy sziklát. Egymás mellett haladtak ráérősen, ám mélységes szomorúság áradt mindkettejük alakjából, beleveszve a hatalmas tájba. Olivier diadalmas kiáltással megsarkantyúzta a lovát, utolérte, majd megelőzte őket, végül hirtelen fékezett, visszafordult és eléjük állt Megdöbbentette, mennyire más arccal fogadja a két fiataclass="underline" Rèmiére boldogság ült ki, Aude-éra félelem, mintha egy veszedelmes tárggyal került volna szembe. Rámosolygott a barátjára, majd azonnal a lányhoz fordult, és megragadta az öszvére kantárát:
– Bármit is mondott magának d'Esparron úrnő, hazudott! Soha nem szerettem őt –
vetette oda olyan döbbenetes erővel, hogy Aude, aki nem számított ilyen hirtelen támadásra, beleremegett.
Olivier máris folytatta:
– Magát szeretem, méghozzá azt hiszem, régóta, és magát akarom feleségemnek…
ha elfogad!
Ó, milyen csodálatos fény ragyogott fel Aude arcán, mely még a régi könnyek nyomát őrizte! Szeme tiszta tükrében mégis aggodalom csillogott, és Olivier kitalálta a gondolatát:
– Mivel a Templom már nem létezik, a fogadalmam is érvénytelen. Anselme atya megnyugtatott. Összead minket, ha hajlandó igent mondani, és Rèmi is beleegyezik –
tette hozzá a barátja felé fordulva, aki meghatottságában szólni sem bírt, csak bólintott.
Olivier visszafordult Aude-hoz, és mivel megérinteni még nem merte, térdre ereszkedett előtte:
– Már nem vagyok fiatal. Húsz évvel idősebb vagyok magánál, de oly sok szerelmet adhatok! Aude, Aude, könyörgök, feleljen! Akar az enyém lenni, ahogyan én a magáé?
A lány ekkor felé nyújtotta a kezét Olivier megfogta, felemelkedett, és lesegítette az öszvérről. Aude a karjaiban találta magát.
– Teljes szívemből, teljes lelkemből a magáé akarok lenni, uram, mert nem emlékszem olyan pillanatra az életemben, amikor ne szerettem volna…
Felé emelte tiszta arcát, és Olivier-nek csak le kellett hajolnia, hogy az ajkára találjon…
Egy felzavart madár siklott el a fejük felett egyenesen a nap felé…
Egy perccel később Aude Lancelot nyergében, karját Olivier dereka köré fonva indult vissza Valcroze-ba.
Amikor egy héttel később Olivier mellé térdelt a kastély kápolnájában, Aude a szép skarlátvörös, hímzett ruhát viselte, melyet Provence-i Marguerite királyné ajándékozott Sancie de Signes-nek az akrai esküvője alkalmából. Előző este az oltárra helyezte a rubincsatot, melyet a másik Margittől kapott, akit két hónappal korábban holtan találtak Cháteau-Gaillard-i börtönében. Nem volt hajlandó felvenni, inkább Szűz Máriának ajánlotta…
A körülményekre tekintettel a jegyesek úgy gondolták, csendben házasodnak össze, Provence-ban azonban nem léteznek csendes ünnepek. Barbette már előző
estétől kénytelen volt állni a sarat a környék nemeseinek vidám seregével szemben, akik mind címeres lobogó alatt, ajándékokkal megrakodva érkeztek, mint a betlehemi királyok, hogy kivegyék részüket az esküvőből. Este pedig hölgyek susogó hada kísérte nászi ágyába Mathieu de Montreuil lányát… d'Esparron úrnő nem volt köztük.
Egy évvel később újjáépült a villám sújtotta torony. A romok alatt három másik ember maradványai mellett találtak egy elszenesedett, de ép és felismerhető holttestet.
Kövekkel együtt zsákba tették, és egy szikláról bedobták a Verdon örvénylő vizébe.
Azon a napon, amikor a csokrot felkötötték a torony tetejére, Aude életet adott a kis Thibaut-nak, aki barna volt, akár egy gesztenye, és Renaud meghatottan vette át Olivier kezéből. Magához emelte, és az egyik ablakhoz vitte, hogy láthassák az új épületet.
– Biztosított tehát a jövő! – kiáltotta, miközben a kisbaba a bánásmóddal elégedetlenül élénken tiltakozott. – Nem különös, hogy Isten ránk bízta, hogy az emberiség legnagyobb kincsét őrizzük, mi, akik a jeruzsálemi királyok, a bizánci császárok és a nagy Szaladin vérét hordozzuk ereinkben?
– Mi vagyunk az őrzők, apám, jól tudom. Büszke is vagyok rá… de nem élünk az idők végezetéig. Ki vált fel minket?
– Isten gondoskodik róla, fiam! Az utolsó őrzők a hegyek lesznek… és a felejtés.
A titkos nyitószerkezet ellenállt az ég tüzének, ám Renaud és Olivier együttes akarattal megsemmisítették…