— Tudom, mit akar mondani, Janov. Felejtse el. Bliss és én már utaltunk erre a hasonlóságra.
— Igen, de gondolkozzunk egy kicsit. Képzeljünk el olyan egysejtűeket, melyek emberi mértékű tudattal és gondolkodási képességgel rendelkeznek, és képzeljük el, hogy megnyílik előttük a többsejtű lénnyé válás lehetősége. Vajon ezek az egysejtűek nem siratnák el az egyéniségük elvesztését, és nem panaszolnák fel keserűen, hogy a jövőben kénytelenek lesznek egyéniségüket beolvasztani egy mindenre kiterjedő organizmusba? És ugye hogy nem lenne igazuk? Egyetlen sejt el tudná egyáltalán képzelni, milyen hatalmas egy emberi agy?
Trevize erőteljesen megrázta a fejét.
— Nem, Janov, ez hamis hasonlóság. Az egysejtű szervezetek sem tudattal, sem gondolkodási képességgel nem rendelkeznek. Vagy ha mégis, az oly végtelenül kicsiny lehet, hogy bátran nemlétezőnek tekinthetjük. Ha ezek — miután összekapcsolódtak — elvesztik az egyéniségüket, akkor olyasmit veszítenek el, amijük nem is volt soha, tehát a feltételezés értelmetlen. Az emberi lény ellenben valóban tudatos, és valóban megvan benne a gondolkodás képessége. Ő valódi tudatosságot és valódi független értelmet veszítene el, ezért hibás az analógia.
Egy pillanatra csend támadt köztük, szinte nyomasztó csend; végül Pelorat, hogy megpróbáljon új irányt adni a beszélgetésnek, megkérdezte:
— Miért bámul úgy a megfigyelőernyőre?
— Szokásból — válaszolta Trevize fanyar mosollyal. — A számítógép azt mondja, nem követnek gaiai hajók, és sayshelli flotta sem közeledik felénk. S én mégis aggodalmasan figyelem, mert csak akkor nyugszom meg, ha a saját szememmel látom, holott a számítógép érzékelői százszor finomabbak és érzékenyebbek, mint az én szemem. Sőt, a számítógép az űrnek olyan jelenségeit is megbízhatóan érzékeli, melyeket én semmi körülmények között sem észlelnék. Mindezt jól tudva mégis bámulom az ernyőt.
— Golan, ha valóban barátok vagyunk… — kezdte Pelorat.
— Megígérem, nem teszek semmit, amivel Blisst megbántanám… szándékosan semmi esetre sem.
— Most másról van szó. Arról, hogy eltitkolja előlem az úticélt, mintha nem akarná az orromra kötni. Hová megyünk? Az a véleménye, hogy most már tudja, hol van a Föld?
Trevize felhúzott szemöldökkel nézett rá.
— Ne haragudjon. Tehát úgy gondolja, hogy bizonyos dolgokat eltitkolok maga elől?
— Igen, de miért?
— Lássuk csak, miért is. Nem tudom, kedves barátom, vajon ennek is nem Bliss-e az oka.
— Bliss? Vagyis nem akarja, hogy ő tudjon róla. De igazán, drága öregem, benne teljesen megbízhat.
— Nem erről van szó. Mi értelme lenne nem megbízni benne? Szerintem, ha akarná, bármiféle titkot kiszippanthatna az agyamból. Azt hiszem, ennél gyerekesebb okom van rá. Az az érzésem, hogy maga már csak őrá tud figyelni, s én igazából már nem is létezem.
Pelorat elszörnyedt.
— De hát ez nem igaz, Golan!
— Tudom, csak elemezni akarom az érzéseimet. Maga épp azzal jött most hozzám, hogy félti a barátságunkat, és ha jól belegondolok, mintha bennem is ugyanezek a félelmek dolgoznának. Nyíltan ugyan nem vallottam be magamnak, de azt hiszem, Bliss miatt mellőzve érzem magam. Talán úgy akartam „egyenlíteni”, hogy a dolgokat elhallgattam maga elől. Gyerekes viselkedés, nem?
— Golan!
— Gyerekest mondtam, ugye? De hol az az ember, aki időnként nem viselkedik gyerekesen? De azért mi tényleg barátok vagyunk. Ezt most megbeszéltük, abbahagyhatom hát ezt a buta játékot. A Comporellonra megyünk.
— Comporellon? — Pelorat az első pillanatban nem kapcsolt.
— Biztosan emlékszik a barátomra, az áruló Munn Li Comporra. A Sayshellen találkoztunk hármasban.
Pelorat arcán látszott, hogyan gyúl világosság az agyában.
— Persze hogy emlékszem. A Comporellon volt az ősei bolygója.
— Ha az volt. Nem feltétlenül hiszek el mindent, amit Compor mondott. De a Comporellon ismert világ, és Compor azt mondta, a lakói tudnak a Földről. Nos, odamegyünk és kiderítjük. Lehet, hogy semmit sem tudunk meg, de ez az egyetlen kiindulópontunk.
Pelorat kétkedő arccal köszörülte meg a torkát.
— Ó, drága barátom, biztos ebben?
— Az égvilágon semmi sincsen, amiben biztosak lehetünk, és amiben nem. De van egy kiindulópontunk, s lehet akármilyen bizonytalan, mégiscsak ez az egyetlen lehetőségünk.
— Igen ám, de ha ezt elhisszük abból, amit Compor mesélt, akkor talán minden másban is hitelt kellene adnunk a szavának. Nekem úgy rémlik, a leghatározottabban állította, hogy a Föld mint élő bolygó már nem létezik. Hogy a felszíne radioaktív, megszűnt rajta minden élet. Márpedig ha ez így van, akkor teljesen hiába megyünk a Comporellonra.
8.
Hármasban ebédeltek, s ezzel gyakorlatilag be is töltötték az egész ebédlőt.
— Nagyon finom — jegyezte meg Pelorat roppant elégedetten. — Ez még az eredeti, terminusi készletből való?
— Nem, szó sincs róla — felelte Trevize. — Az már rég elfogyott. Ezt a Sayshellen vásároltuk, mielőtt Gaia felé vettük volna az irányt. Szokatlan, nem? Valami tengeri halféle, de elég ropogós. Ami pedig ezt a másikat illeti, amolyan káposztafélének gondoltam, amikor megvettem, de az íze cseppet sem hasonlít rá.
Bliss figyelt, de nem szólt közbe. Óvatosan, nem nagy kedvvel csipegetett a tányérjáról.
— Enned kell, drágám — szólt rá szelíden Pelorat.
— Tudom, Pel, eszem is.
— Gaiai ételünk is van, Bliss — szólalt meg, akaratán kívül csöppnyi ingerültséggel Trevize.
— Tudom — felelte Bliss —, de azt inkább későbbre tartogatom. Ki tudja, milyen hosszú ideig leszünk kint az űrben, és a végén kénytelen leszek ráfanyalodni a szigetemberek ételére.
— Olyan rossznak találja? Vagy Gaiának csak Gaiát szabad fogyasztania? Bliss felsóhajtott.
— Van egy mondás nálunk: „Nincs nyereség, sem veszteség, ha Gaia Gaiát eszik.” Itt nem másról van szó, mint a tudatosság le- és felszállításáról a skálán. Bármit eszem Gaián, az maga is Gaia, s bármennyi alakul is át, válik belőle az én részemmé, Gaia marad akkor is. Azáltal, hogy megettem, az étel bizonyos hányada esélyt kap rá, hogy részt vegyen a tudatosságnak egy nagyobb intenzitásában, miközben más részei, természetesen, a veszteséglistára kerülnek, tehát alásüllyednek a tudatosság skáláján.
Elszántan beleharapott az ételbe, erőteljesen megrágta, lenyelte a falatot, csak aztán folytatta:
— Egy óriási körforgás az egész. A növények megnőnek, megeszik őket az állatok. A táplálkozó állatok szintén táplálékká válnak. Minden szervezet, amely elpusztul, összekeveredik a humusz, a rothasztó baktériumok sejtjeivel és így tovább — de akkor is Gaia marad. A tudatosságnak ebben a hatalmas körforgásában részt vesz még a szervetlen anyag is, és eközben mindennek megvan az esélye, hogy időről időre bekerüljön oda, ahol a tudatosság egy magasabb szintje működik.
— Mindezt ugyanígy el lehet mondani bármelyik világról — szólt közbe Trevize. — Az én testem minden egyes atomja hosszú múlttal rendelkezik, s ezalatt számtalan élőlény része lehetett, akár emberi lényé is, de hosszú időt tölthetett akár a tenger, akár egy széndarab, vagy egy sziklakő, vagy a felettünk fújó szél részecskéjeként.