— Igen, épp a Sayshellen állította valaki hasonlóképpen, hogy Gaia a hipertérben van — jegyezte meg Trevize.
Bliss fölkacagott.
Trevize gyors pillantást vetett rá.
— Így igaz. Ezt mondták nekünk.
— Elhiszem, de még mennyire — felelte Bliss. — Csak mulatságos, ennyi az egész. Persze mi akartuk, hogy ezt higgyék. Azt akartuk, hogy hagyjanak békén bennünket, és hol lehettünk volna nagyobb biztonságban, mint a hipertérben? Ha az emberek elhiszik, hogy ott vagyunk, az olyan, mintha valóban ott is lennénk.
— És ugyanígy létezik valami, ami elhiteti az emberekkel, hogy a Föld nem létezik, vagy rettenetesen messze van, vagy a felszíne radioaktívvá vált — tette hozzá Trevize fanyarul.
— Ezzel szemben — sietett megjegyezni Pelorat — a comporelloniak úgy tartják, hogy viszonylag közel van hozzájuk.
— De radioaktívnak tartják, így vagy úgy, de minden nép, amelynek van Föld-legendája, megközelíthetetlennek tartja a bolygót.
— Ez többé-kevésbé igaz — állapította meg Pelorat.
— A Sayshellen sokan hittek benne, hogy Gaia közel van… valaki még a napját is be tudta azonosítani… és mégis megközelíthetetlennek tartotta mindenki. Akadhatnak comporelloniak, akik állítják ugyan, hogy a Föld radioaktív és halott, de meg tudják mutatni a napját. Mi majd odamegyünk, még ha ők megközelíthetetlennek tartják is. Pontosan azt tesszük, mint Gaia esetében.
— Gaia várta magát, Trevize — szólalt meg Bliss. — Tehetetlen volt a markunkban, de eszünk ágában sem volt, hogy ártsunk magának. Mi van akkor, ha a Földnek is van hatalma, de nem jó szándékú? Akkor mi lesz?
— Mindenféleképpen meg kell próbálnom, és vállalnom kell a következményeket. De ez egyedül az én feladatom. Ha megtaláltam és elindulok feléje, még akkor sem lesz késő, hogy maguk visszamenjenek. Leteszem mindkettőjüket a legközelebbi alapítványi világra, vagy ha ragaszkodnak Gaiához, akkor oda, aztán egyedül indulok a Földre.
— Drága barátom — szólalt meg Pelorat érezhető nehezteléssel —, ne is mondjon ilyeneket. Eszembe sem jut, hogy elhagyjam magát.
— Nekem se, hogy elhagyjam Pelt — tette hozzá Bliss, s megsimogatta Pelorat arcát.
— Akkor minden rendben van. Már nem kell sokáig várni a Comporellonhoz vezető ugrásra, s reménykedjünk, hogy onnan mehetünk tovább — egyenesen a Földre.
Második rész
COMPORELLON
HARMADIK FEJEZET
A fogadóállomáson
9.
— Mondta neked Trevize, hogy bármelyik pillanatban végrehajthatjuk az ugrást és áthaladhatunk a hipertéren? — kérdezte Bliss, amikor beléptek a szobájukba.
— Tulajdonképpen csak benézett, és annyit mondott, hogy „félórán belül” — nézett föl a céllemezről Pelorat.
— Nem tudok megbarátkozni a gondolattal, Pel. Soha nem szerettem az ugrást. Olyan fura érzés fog el olyankor, mintha kifordulnék magamból.
Pelorat meglepetten nézett rá.
— Eszembe se jutott, Bliss drágám, hogy gyakorlott űrutazó lehetsz.
— Nem vagyok különösképpen az, legföljebb különálló részként úgy-ahogy. Gaiának nincs alkalma rendszeres űrutazásra. Az én(mi)Gaia természetéből adódóan én(mi)Gaia nem kutat, nem kereskedik és nem tesz kirándulásokat az űrben. Mindazonáltal kell, hogy a fogadóállomásokon is legyen valaki…
— Mint akkor, amikor — a legnagyobb szerencsénkre — összetalálkoztunk.
— Igen, Pel. — A lány gyengéden rámosolygott. — Sőt különféle okokból el-elmegyünk a Sayshellre vagy akár más csillagtérségekbe is — rendszerint titokban. De akár titokban, akár nem, ugrani mindig kell, és bármelyik része ugrik is Gaiának, megérzi az egész.
— Nagyon kellemetlen lehet.
— Rosszabb is lehetne. Mert végtére is nem Gaia egész hatalmas tömege szenvedi el az ugrást, a hatás tehát nagyrészt eloszlik. De én mintha sokkal erőteljesebben élném át, mint Gaia legtöbb része. Hiába, hogy. Gaia minden része Gaia, az egyéni összetevők nem azonosak, de ezt például sehogy sem tudom megértetni Trevize-zal. Nekünk is megvannak a-magunk nehézségei, és az én szervezetem valami miatt különösen érzékeny az ugrásra.
— Várj! — kiáltott Pelorat, mert hirtelen eszébe jutott valami. — Trevize ezt egyszer elmagyarázta nekem. Te a hagyományos hajókon szerezted ezeket a rossz élményeket. Ha az ember hagyományos hajón utazik, akkor belépve a hipertérbe maga mögött hagyja a galaktikus gravitációs teret, s ugyanebbe lép vissza a hipertér elhagyásakor. A ki- és belépés okozza ezt az érzést. A Távoli csillag azonban gravitikus hajó. Független a gravitációs tértől, valójában nem hagyja el és nem is tér oda vissza. Éppen ezért nem fogunk érezni semmit. Ezt elhiheted nekem, drágám, mert személyes tapasztalatom van róla.
— De hiszen ez nagyszerű! Bárcsak eszembe jutott volna, hogy előbb szóba hozzam a dolgot. Megkímélhettem volna magam a sok aggodalmaskodástól.
— Más értelemben is előnyösebb ez a hajó — magyarázta Pelorat, szinte kivirulva a szokatlan szerepben, hogy most ő tarthat csillagászati témájú kiselőadást. — Egy ugráshoz készülő hagyományos hajónak viszonylag messze el kell távolodnia a normális térben lévő nagy tömegű tárgyaktól, például csillagoktól; ráadásul minél erősebb gravitációs térről van szó, annál nehezebben hozható létre az az egyensúlyi állapot, amely nélkülözhetetlen a biztonságos ugrás végrehajtásához, továbbá ahhoz, hogy eljussunk a normális tér kívánt pontjára.
Ezzel szemben a gravitikus hajóban jóformán meg sem érezni az ugrást. Arról nem beszélve, hogy a mi hajónk fedélzetén az átlagosnál sokkal, de sokkal fejlettebb számítógépet helyeztek el, amely bámulatos ügyességgel és gyorsasággal képes elvégezni a legbonyolultabb számításokat, így aztán nem kell két hétig távolodni egy csillagtól, hogy a megfelelő távolságból, biztonságosan hajthassuk végre az ugrást; a Távoli csillagnak ehhez két-három nap is elég. Ezt elsősorban az magyarázza, hogy nem vagyunk kiszolgáltatva a gravitációs mezőnek, következésképpen a tehetetlenségi hatásoknak, így aztán sokkal hamarabb tudunk felgyorsulni, mint a hagyományos hajók… bevallom, ebből már nem sokat értek, de Trevize mondta.
— Ez remek, Pel, és Trevnek becsületére válik, hogy tudja kezelni ezt a szokatlan hajót — ismerte el Bliss.
Pelorat enyhén összeráncolta a homlokát.
— Kérlek, Bliss, nevezd Trevize-nak.
— Úgy nevezem, úgy. De a távollétében azért lazíthatok kicsit.
— Ne tedd. Egy kicsit se engedd felülkerekedni a régi szokásodat, drágám. Tudod, milyen érzékeny rá.
— Nem erre. Ő rám érzékeny. Nem szeret engem.
— Ez nem igaz — válaszolta Pelorat komolyan. — Erről már beszéltem vele. Nem, nem, ne húzd össze a szemöldöködet. Nagyon, de nagyon diplomatikus voltam, drága gyermekem. Megnyugtatott, szó sincs róla, hogy nem szeretne téged. Gaiára gyanakszik, és boldogtalanná teszi a tudat, hogy micsoda feladatot kell elvégeznie az emberiség jövőjéért. Erre nekünk is tekintettel kell lennünk. Majd túl lesz rajta, ha lassanként belátja Gaia előnyeit.
— Remélem; de nemcsak Gaiáról van szó. Mondhat neked akármit, Pel — és ne felejtsd el, téged nagyon kedvel, a világért sem akarja megbántani az érzéseidet —, ő személy szerint engem nem szeret.