— Nem, Bliss. Lehetetlen, hogy ne szeressen.
— Csak mert te szeretsz, Pel, nem kell mindenkinek szeretnie. Hadd magyarázzam meg. Trev — nos jó, Trevize — azt hiszi, robot vagyok.
Döbbenet zilálta szét Pelorat normális körülmények között flegmatikus vonásait.
— Nem gondolhatja rólad, hogy mesterséges emberi lény vagy!
— Miért olyan meglepő ez? Gaiát robotok segítségével telepítették be. Ez közismert tény.
— A robotok segíthettek benne, ahogy azt a gépek szokták, de Gaiára emberek települtek; földi emberek, így gondolja Trevize is. Én tudom.
— Gaia emlékezetében semmi sem él a Földről, ahogy már Trevize-nak is, neked is mondtam. A legrégebbi emlékeinkben azonban — hiába telt el háromezer év — megmaradtak a robotok, mint amelyek vállalták a feladatot, hogy Gaiát lakható világgá alakítsák. Akkoriban mi is azon dolgoztunk, hogy kialakítsuk Gaia bolygótudatát, ez sokáig tartott, Pel, drágám, ezért is ilyen homályosak a korai emlékeink, és meglehet, hogy nem is a Föld törölte ki őket, mint Trevize hiszi…
— Értem, Bliss — szólt közbe Pelorat idegesen —, de mi történt a robotokkal?
— Nos, amikor Gaia megszületett, a robotok elmentek. Nem akartuk, hogy Gaia a robotokat is befogadja, mert tudtuk, s tudjuk ma is, hogy egy ilyen alkotóelem hosszú távon ártalmas az emberi társadalomra, legyen az sziget vagy bolygó természetű. Nem tudom, hogyan vált ez meggyőződésünkké, talán a galaktikus történelem valamely nagyon korai szakaszának eseményein alapul, ameddig Gaia emlékezete már nem hatol vissza.
— Ha a robotok elmentek…
— Na igen… és ha némelyikük mégis itt maradt? Ha én is közülük való vagyok? A korom, mondjuk, tizenötezer év… Trevize erre gyanakszik.
— De nem vagy közülük való — ingatta a fejét lassan Pelorat.
— Biztos, hogy így gondolod?
— Persze hogy biztos. Te nem vagy robot.
— Honnan tudod?
— Tudom, Bliss. Nincs benned semmi mesterséges. Nekem ezt mindenki másnál jobban kell tudnom.
— És ha olyan mestermunka vagyok, hogy minden vonatkozásban, a legnagyobbtól a legapróbb részletig bámulatosán hasonlítok az igazihoz? Ha mesterséges lennék, hogy tudnád megállapítani a különbséget köztem és egy valódi emberi lény között?
— Nem hiszem, hogy ilyen tökéletes mestermű lehetnél — válaszolta Pelorat.
— De ha mégis lenne rá mód, attól függetlenül, hogy te mit hiszel?
— Akkor sem hiszem el.
— Akkor vegyünk egy feltételezett esetet. Mit ereznél, ha olyan robot lennék, akit nem lehet megkülönböztetni az igazitól?
— Nos, akkor… akkor…
— Hogy még pontosabban fogalmazzak: mit éreznél, ha robottal kellene szeretkezned?
Pelorat hirtelen pattintott egyet jobb keze hüvelykés mutatóujjával, s felkiáltott:
— Tudod, eszembe jutnak azok a legendák, amelyekben egy nő beleszeret egy mesterséges férfiba és fordítva. Én mindig azt hittem, hogy ezek amolyan allegorikus történetek, és el sem tudtam képzelni, hogy a mese szó szerint igaz lehet. Persze, Golan meg én a „robot” szót sem hallottuk soha, míg le nem szálltunk a Sayshellen, de ha most belegondolok, az ilyen mesterséges nők és férfiak csakis robotok lehettek. Úgy látszik, valóban létezhettek a történelmi idők hajnalán. Márpedig ez azt jelenti, hogy a legendákat újból fontolóra kellene venni…
Gondolatokba mélyedve elhallgatott, Bliss pedig, miután türelmesen várt egy percig, hirtelen nagy csattanással összeütötte a tenyerét. Pelorat felugrott.
— Pel, drágám — szólt Bliss. — A mítoszaid mögé bújsz, hogy elmenekülj a kérdés elől. A kérdés így szólt: mit ereznél akkor, ha egy robottal kellene szeretkezned?
A férfi feszengve nézett rá.
— Olyannal, akit valóban nem lehet megkülönböztetni? Aki pontosan olyan, mint az ember?
— Igen.
— Én úgy gondolom, hogy az a robot, akit semmi módon nem lehet megkülönböztetni az embertől, az nem más, mint ember. Ha te ilyen robot lennél, akkor az én szememben csakis ember lennél.
— Ezt akartam hallani tőled, Pel.
Pelorat várt, aztán így folytatta:
— Nos hát, drágám, most, hogy hallottad, nem mondanád meg nekem kertelés nélkül, hogy valóban természetes emberi lény vagy, s nekem a továbbiakban nem kell megbirkóznom ilyen feltételezett helyzetekkel?
— Nem. Ilyesmit ne várj tőlem. A te meghatározásod szerint az a tárgy, amely rendelkezik a természetes emberi lény minden tulajdonságával, nem más, mint természetes emberi lény. Ha neked elég annyi, hogy én rendelkezem mindeme tulajdonságokkal, akkor ezzel le is zárhatjuk a témát. Eljutottunk a működőképes definícióhoz, másra nincs szükségünk. Mert például én honnan tudhatom, hogy te nem robot vagy, aki történetesen minden szempontból olyan, mint egy emberi lény?
— Onnan, hogy én azt mondom, nem vagyok robot.
— Aha! De ha az embertől megkülönböztethetetlen robot lennél, akkor még azt is beléd programozhatták volna, hogy embernek mondd magad előttem, s talán magad is elhidd, amit állítasz. Nincs más — nem is lehet más — fogódzónk, mint ez a működőképes definíció. Átölelte Pelorat nyakát, és megcsókolta. A csók mind szenvedélyesebbé, mind hosszabbá vált, s Pelorat csak nagy sokára tudott, elfúló lélegzettel, megszólalni:
— De megígértük Trevize-nak, nem zavarjuk azzal, hogy nászutas fészeknek tekintjük a hajót.
— Most felejtsünk el minden ígéretet, időt se hagyjunk rá, hogy eszünkbe jusson — hízelkedett Bliss.
— De én ezt nem tehetem — mentegetőzött Pelorat zavartan. — Tudom, hogy bosszantlak vele, Bliss, de én nem tudom a gondolataimat kikapcsolni, és alkatilag is irtózom tőle, hogy elsodorjanak az érzelmeim. Ezt szoktam meg egy életen át, s nyilván sok bosszúságot okozok vele másoknak. Sohasem éltem olyan asszonnyal, aki előbb vagy utóbb ne hányta volna a szememre. Az első feleségem… de talán alkalmatlan is, hogy most vitassuk meg.
— Igen, meglehetősen alkalmatlan, de nem végzetesen. Nekem se te vagy az első szerelmem.
— Ó! — kiáltott fel Pelorat rettenetes zavarba esve, aztán, hogy észrevette Bliss huncut kis mosolyát, hozzátette: — Persze hogy nem. Eszembe se jutott, hogy én lennék… Egyébként az első feleségem nem szerette, hogy ilyen vagyok.
— De én szeretem. Én vonzónak találom, ahogy mindig elmerülsz a gondolataidban.
— Ezt azért mégsem hihetem el, de most megint eszembe jutott valami. Akár robot, akár ember, nem számít. Ebben megegyeztünk. Csakhogy én szigetember vagyok, ezt te is tudod. Nem vagyok Gaia része, és a bizalmas együttléteink során neked olyan érzelmekben van részed, melyek kívül esnek Gaián, még ha egy-egy rövid időre belevonsz is Gaiába. De amit te átélsz, meg sem közelítheti azt az érzelmi töltést, amit akkor tapasztalnál, ha Gaiát szeretnél.
— A veled való együttlétnek is megvan a maga gyönyörűsége, Pel — válaszolta Bliss. — Én nem nézek ennél messzebbre.
— De itt nemcsak arról van szó, hogy te szeretkezel velem. Te nemcsak te vagy. És ha Gaia szemében ez perverzitás?
— Ha az lenne, tudnám, hiszen én Gaia vagyok. És mivel én gyönyörűségemet lelem benned, Gaia leli benned a gyönyörűségét. Amikor szeretjük egymást, bizonyos fokig egész Gaia átéli ezt az érzést. Ha azt mondom, szeretlek, ez azt jelenti, hogy Gaia szeret téged, noha csupán egy része — az, amit,én testesítek meg — vállalta magára ezt a szerepet. Úgy látom, kicsit összezavarodtál.