— Lévén szigetember, nem egészen értem, Bliss.
— A szigetember teste mindig jó hasonlatnak kínálkozik. Ha fütyülsz, az egész tested, te mint organizmus szeretnéd fütyülni a dallamot, a feladatot azonban csak a száddal tudod elvégezni, továbbá a nyelveddel és a tüdőddel. A jobb lábad nagyujja nem csinál semmit.
— Kopogással kísérheti a dallamot.
— De ez nem szükséges a fütyüléshez. A nagyujjad kopogása nem maga a cselekvés, hanem válasz a cselekvésre, és nem vitás, hogy Gaia minden része valahogy így válaszolhat az én érzelmeimre, akárcsak én az övéire.
— Ettől nyilván nem kellene zavarba jönnöm — kockáztatta meg Pelorat.
— De nem ám.
— És mégis valami furcsa felelősségérzet támad föl bennem. Amikor megpróbállak téged boldoggá tenni, úgy érzem, Gaia minden egyes organizmusát kell boldoggá tennem.
— A legutolsó atomjáig… de hiszen azt teszed. Hozzájárulsz ahhoz a közös örömérzethez, amit egy-egy rövidke pillanatra megosztottam veled. Úgy gondolom, a te hozzájárulásod túl kicsi, semhogy mérni lehessen, de létezik, s ettől a tudattól a te örömöd is nagyobb lesz.
— Bárcsak tudnám, eléggé lefoglalja-e Golant a feladat, hogy a hajót átvezesse a hipertéren, s ott marad még egy ideig a vezérlőfülkében! — sóhajtotta Pelorat.
— Szeretnéd, ha most nászútra mennénk, ugye?
— Igen.
— Akkor fogj egy darab papírt, írd rá, hogy „nászutas fülke”, és tedd ki az ajtóra. Ha még akkor is be akar jönni, az az ő baja.
Pelorat szót fogadott, s míg ők boldogan adták át magukat a szerelemnek, a Távoli csillag végrehajtotta az ugrást. Sem Pelorat, sem Bliss nem vette észre, s ha netán észreveszik, sem figyeltek volna rá.
10.
Csupán néhány hónap telt el azóta, hogy Pelorat találkozott Trevize-zal, s életében először elhagyta a Terminust. A születése óta eltelt több mint fél évszázad alatt (Galaktikus Szabványban számolva) a legnagyobb mértékben bolygólakó volt.
E néhány hónap elég volt, hogy úgy tekintsen magára, mint vérbeli űrcsavargóra. Eddig három bolygót látott az űrbőclass="underline" magát a Terminust, a Sayshellt és Gaiát. És most itt volt a megfigyelőernyőn a negyedik, ámbár csak a számítógép vezérelte teleszkóp vetítette oda. Ez a negyedik bolygó a Comporellon volt.
És megint, immár negyedszer is érezte azt az enyhe csalódottságot. Már megint úgy képzelte, hogy ha letekint az űrből egy lakott világra, akkor meglátja majd a tengerből kiemelkedő szárazföldek körvonalait vagy éppenséggel a szárazföldek belsejében megbúvó tavak foltjait.
És sohasem ezt látta.
Ha ugyanis egy bolygó lakott volt, akkor atmoszférájának és hidroszférájának is lennie kellett. Márpedig ha volt levegője és vize, akkor voltak felhői is; és ha voltak, akkor el is takarták a kilátást. Pelorat tehát most is azon vette magát észre, hogy a szeme előtt kavargó fehérséget bámulja, melyet csak itt-ott szakított meg egy-egy halványkék vagy rozsdabarna rés.
Borúsan töprengett el azon, hogy vajon föl lehet-e egyáltalán ismerni egy világot, ha az ember, mondjuk, háromszázezer kilométer távolságból, egy képernyőre vetítve látja. Hogy lehet egyik felhőörvényt megkülönböztetni a másiktól?
Bliss kicsit aggódva nézett rá.
— Mi a baj, Pel? Olyan boldogtalannak látszol.
— Úgy látom, az űrből minden bolygó egyforma.
— Mi ebben a baj, Janov? — tudakolta Trevize. — Így van ez a Terminusszal is, ha valamely partvonala a látóhatárra esik, kivéve, ha az ember tudja, mit lát… például egy különösen jellegzetes hegycsúcsot vagy egy bizonyos, könnyen felismerhető partszakaszt.
— Kétségtelen — válaszolta Pelorat, de látszott rajta, hogy egyáltalán nem elégíti ki a magyarázat —, de mit keressen az ember egy vonuló felhőtömegben? De még ha megpróbálja is, mire eldönthetné, már az éjszakai félgömb fölött jár.
— Nézze kicsit figyelmesebben, Janov. A felhők formájából látni lehet, hogy egy minta szerint rendeződnek el, amely minta egy központ körül forogva vonul tovább a bolygó felett. Ez a központ többé-kevésbé az egyik sark fölött van.
— Melyik fölött? — érdeklődött Bliss.
— Miután a bolygó hozzánk képest balról jobbra forog, a dolog természetéből adódóan mi a déli sarkra látunk rá. És mivel a központ látszólag nagyjából tizenöt fokos szöget zár be a terminátorral, azaz a bolygó árnyékvonalával, a bolygó tengelye pedig huszonegy fokos dőlést mutat a forgássíkra emelt merőlegeshez képest, vagy a tavasz, vagy a nyár közepén járunk, attól függően, hogy a sarok távolodik-e a terminátortól, vagy közeledik hozzá. A számítógép ki tudja számítani a bolygó keringési pályáját, s ha megkérdezném, tüstént meg is mondaná. Tehát az egyenlítőtől északra fekvő félgömb fővárosában vagy az ősz, vagy a tél közepén járunk.
— Ezt mind meg tudja állapítani? — húzta össze Pelorat a szemöldökét. Úgy nézett ki a felhőkre, mintha azt várná, hogy azok mindjárt megszólítják, de persze, hiába.
— Nemcsak ezt — válaszolta Trevize. — Ha megnézi a sarkvidéket, azt látja, hogy a távolodó felhőrétegben nincsenek rések. Pedig vannak, de a réseken át csak jeget látni, vagyis fehér alapon fehéret.
— Ó — mondta Pelorat —, gondolom, ez nem lepi meg, lévén szó sarkvidékről.
— Ez így is van a lakható bolygókon. Az életteleneken esetleg nincs levegő vagy víz, vagy bizonyos jelek arra engednek következtetni, hogy a felhők anyaga nem vízpára, vagy a jég nem vízjég. Ezen a bolygón nincsenek ilyen jelek, tehát tudjuk, hogy a felhők és a jég, amiket látunk, vízből vannak.
A következő dolog, amit megfigyelhetünk, a terminátor nappali oldalán lévő nagy kiterjedésű fehér terület, amiről a tapasztalt szem rögtön megállapítja, hogy az átlagosnál jóval nagyobb méretű. Továbbá feltűnhet a szemlélőnek ez a leheletnyi narancsszínű árnyalat, amit a fényvisszaverődés okoz, s azt jelenti, hogy a Comporellon napja enyhén szólva hűvösebb, mint a Terminusé. Noha a Comporellon közelebb van a saját napjához, mint a Terminus az övéhez, annyira mégsem közel, hogy kárpótolja magát napja alacsonyabb hőmérsékletéért. Ennélfogva a Comporellon a lakható bolygók között hidegnek számít.
— Nahát, öregem, úgy olvassa, mint valami filmet! — ámult el Pelorat.
— Azért ne legyen ennyire lenyűgözve — mondta Trevize szeretetteljes mosollyal. — A számítógép megadta nekem a bolygó jellegzetes adatait, beleértve a kissé alacsony hőmérsékletet is. Könnyű következtetni arra, amit már tud az ember. Ami azt illeti, a Comporellon egy jégkorszak küszöbén áll, ami csak azért nem tud beköszönteni, mert a kontinensei szerkezete ezt nem engedi.
— Nem szeretem a hideg világokat — harapott Bliss az alsó ajkába.
— Hoztunk meleg ruhákat — mondta Trevize.
— Nem erről van szó. Az ember valójában nem alkalmazkodott a hideg időjáráshoz. Nincs vastag szerzetünk, sem tollazatúnk, sem vastag, bőr alatti zsírszövetünk. Az én szememben minden hideg világ mintha bizonyos közönnyel viseltetne önnön alkotórészei jóléte iránt.
— Gaia egyenletesen meleg mindenütt? — kérdezte Trevize.
— Általában igen. Vannak ugyan hideg területei is, ahol a hideghez alkalmazkodott növények és állatok élnek, s ugyanígy a forróságtűrő élővilág is fenntart bizonyos részeket, de általában egyenletesen szelíd éghajlatú, sohasem melegszik fel vagy hűl le annyira, hogy lakói — beleértve természetesen az emberi lényeket is — kellemetlenül érezzék magukat.