Trevize észrevette, milyen képet vág erre Pelorat, s azt mondta:
— Mr. Kendray, beszélhetnék önnel négyszemközt a vezérlőfülkében?
— Rendben van, de sokáig már nem időzhetek a fedélzeten, mert kérdezősködni fognak.
— Nem tart sokáig — ígérte Trevize.
A vezérlőfülkébe érve feltűnő gondossággal csukta be maguk mögött az ajtót, majd halkan beszélni kezdett:
— Én már sokfelé jártam, Mr. Kendray, de olyan helyen még soha, ahol ilyen nagy hangsúlyt fektettek a beutazás szabályozásának apró részleteire, különösen, ha alapítványiakról, mi több, alapítványi tisztségviselőkről volt szó.
— De hiszen az ifjú hölgy nem alapítványi.
— Még akkor is.
— Az efféle dolgok szabályos hullámzást mutatnak — magyarázta Kendray. — Volt néhány botrányos esetünk, ezért most ez a nagy szigorúság. Ha jövőre látogatnak hozzánk, lehet, hogy nem lesz semmi nehézségük, most azonban nem tehetek semmit.
— Próbálja meg, Mr. Kendray — kérlelte Trevize, s a hangja bársonyossá vált. — A könyörületességére bízom magam, s úgy fordulok önhöz, mint férfi a férfihoz. Pelorat és én már jó ideje együtt vagyunk ebben a küldetésben. Ő és én. Csak ő és én. Jó barátok vagyunk, de azért csak magányosak, ha érti, mire gondolok. Pelorat nemrégiben felszedte ezt a kis nőt. Nem kell részleteznem önnek, mi történt, lényeg az, hogy úgy határoztunk, elhozzuk őt magunkkal. Jót tesz az egészségünknek, ha hébe-hóba használjuk a kicsikét.
Namármost Peloratnak családja van odahaza, a Terminuson. Világosan beszélek, gondolom, érti is, de hát Pelorat már idős ember, abban a korban van, amikor a férfiak egy kicsit… hm… elkeserednek. Visszasírják a fiatalságukat és a többi. Nem tud lemondani a lányról. Márpedig ha hivatalosan akár csak említés is történik róla, pokoli gyötrelmek várnak szegény öreg Peloratra a Terminuson, ha majd visszatér.
És ezzel nem is ártunk senkinek, hiszen érti. Bliss kisasszony, ahogy ő nevezi magát — találó név, ha a foglalkozását nézzük[1] —, nem mondható valami észlénynek; de nem is ezt várjuk tőle. Muszáj egyáltalán megemlítenie az ő személyét? Nem írhatná be azt, hogy csak én és Pelorat tartózkodunk a hajón? Amikor elhagytuk a Terminust, csupán kettőnket vettek jegyzékbe. A hivatalos papírokon meg sem kell említeni a nőt. Elvégre tökéletesen mentes minden betegségtől. Ezt éppen ön állapította meg.
Kendray elfintorodott.
— Igazán nem akarok kellemetlenségeket okozni önnek. Értem a helyzetet, és higgye el, együttérzek. Nézze, ha azt hiszi, olyan jó szórakozás olykor hónapokon át is műszakban lenni ezen az állomáson, hát téved. És itt sincs koedukáció; a Comporellonon aztán nem! — Megrázta a fejét. — És nekem is van feleségem, megértem hát. De nézze, ha átengedem is magukat, mihelyt rájönnek, hogy a… ööö… hölgynek nincsenek papírjai, rögtön börtönbe csukják, önt és dr. Peloratot pedig azonnal visszatoloncolják a Terminusra. És engem nyilván kirúgnak az állásomból.
— Mr. Kendray — mondta Trevize —, ezt bízza csak rám. A Comporellonon én már biztonságban leszek. Szót válthatok a küldetésemről valamelyik illetékes személlyel, és attól kezdve velem már semmi baj nem történhet. Minden felelősséget vállalok azért, ami itt történt, ha egyáltalán sor kerül rá… amiben kételkedem. Sőt javasolni fogom az előléptetését, és meg is fogja kapni, mert gondoskodom róla, hogy a Terminus kieszközölje, bárki ellenezné is. Mellesleg így Pelorat is fellélegezhet.
Kendray habozott, majd azt mondta:
— Rendben van. Átengedem önöket. De hadd figyelmeztessem: mostantól fogva azon töröm majd a fejem, hogyan védjem meg magam, ha ez a dolog kitudódik. Az önök védelmében nem óhajtok tenni semmit. Ráadásul én tudom, hogy mennek a dolgok a Comporellonon, önök pedig nem tudják, és mondhatom, a Comporellon nem könnyű világ azok számára, akik megszegik a szabályokat.
— Köszönöm, Mr. Kendray — mondta Trevize. — Nem lesz semmi baj. Efelől megnyugtathatom.
NEGYEDIK FEJEZET
A Comporellonon
13.
Átjutottak. A fogadóállomás csakhamar pislogó csillaggá zsugorodott mögöttük, s egy-két óra múlva már a felhőtakarón haladtak át.
A gravitikus hajónak nem kell lassú csigavonalban haladnia, de egyetlen gyors zuhanással sem közelíthet a felszínhez. Ha megszabadult is a nehézkedési erőtől, a légellenállástól nem szabadulhatott meg. Bár egyenes vonalban, de óvatosan, fokozatosan lassítva közelíthetett csak a bolygó felszínéhez.
— Hová megyünk? — kérdezte Pelorat zavartan. — Ilyen felhőben meg sem tudom különböztetni egyik helyet a másiktól, öregem.
— Én sem — válaszolta Trevize —, de van hivatalos holotérképünk a Comporellonról, amelyen látható a szárazföldek alakja, magassága, az óceánmélységek — no meg a politikai felosztások is. A térkép a számítógépben van, s ennyi elég is a művelethez. A számítógép összehasonlítja a térképet a felszín szárazföld-tenger mintázatával, így tökéletesen tudja irányítani a hajót, s egy cikloidikus vonal mentén levisz bennünket a fővárosba.
— Ha a fővárosba megyünk — aggodalmaskodott Pelorat —, azonnal politikai örvénybe kerülünk. Ha ez egy Alapítvány-ellenes világ, ahogy az állomáson lévő fickó sejttette, magunk idézzük a fejünkre a bajt.
— Másrészt viszont kézenfekvő, hogy itt van a bolygó szellemi központja — ellenkezett Trevize —, és ha felvilágosítást akarunk kapni, hol másutt kaphatnánk azt meg? Ami pedig az Alapitvány-ellenességüket illeti, kétlem, hogy van merszük túlságosan kimutatni. Lehet, hogy a polgármester nem rajong értem, de azt még ő sem tűrheti el, hogy egy tanácsosával rosszul bánjanak. Nem engedheti, hogy efféle precedens megszülethessek.
Bliss lépett ki a mosdóból, a keze még vizes volt. Fesztelenül igazította meg alsóruháját, majd megszólalt:
— Remélem, hogy az ürülék tökéletes újrafeldolgozáson megy át.
— Nincs más lehetőség — válaszolta Trevize. — Mit gondol, mennyi időre lenne elég a vízkészletünk a salakanyagok recirkulálása nélkül? Maga szerint milyen alapanyagból készülnek azok a rafináltán ízesített élesztők, melyekkel fagyasztott csíraeledelünket fűszerezzük? Remélem, nem vettem él az étvágyát, kitűnő hölgyem?
— Miért vette volna el? Mit gondol, honnan származik az étel és a víz Gaián vagy ezen a bolygón vagy a Terminuson?
— Gaián, természetesen, a salakanyag is él, éppúgy, mint maga — jegyezte meg Trevize.
— Nem él. Tudata van. Ez különbség. A tudatossági szintje természetesen roppant alacsony.
Trevize utálkozva beleszimatolt a levegőbe, de meg sem próbált válaszolni.
— Bemegyek a vezérlőfülkébe, hogy a számítógépnek is legyen társasága. Itt nincs szükség rám — mondta.