— Bemehetünk mi is, hogy segítsünk elszórakoztatni a gépet? — érdeklődött Pelorat. — Képtelen vagyok felfogni, hogy teljesen magától letehet bennünket a felszínre… hogy érzékelni tud más hajókat, esetleg viharokat, vagy… bármit.
Trevize arcára széles mosoly terült.
— Higgye már el, kérem. A hajó sokkal biztonságosabb, ha a számítógép irányítja és nem én. De tényleg, jöjjenek. Hasznukra lehet, ha látják, mi történik.
Már átjutottak a bolygó napfényes oldalára, ahol — mint Trevize elmagyarázta — könnyebben összehasonlíthatták a számítógépbe táplált térképet a napsütötte valósággal, mint amikor az éjszakai oldalon jártak.
— Ez kézenfekvő — jegyezte meg Pelorat.
— Csöppet sem kézenfekvő. A felszínről érkező infravörös sugarak alapján a számítógép éppoly gyorsan tud dönteni. De azért a hosszabb infravörös hullámok nem adják meg neki azt a bizonyosságot, mint a látható fény. Vagyis a számítógép nem lát olyan pontosan és élesen infravörös fénynél, ezért, ha nem szorít a szükség, szívesen megkönnyíteni a dolgát, amennyire csak tudom.
— Mi van akkor, ha a fővárost az éjszakai féltekén találjuk?
— Az esély ötven-ötven százalékos — válaszolta Trevize. — De ha a térkép már pontosnak bizonyult napfényben, akár sötétben is csalhatatlan biztonsággal szállhatunk le a fővárosban. És jóval előtte, hogy a közelébe jutnánk, mikrohullámú sugarak fogják keresztezni az utunkat, és meg is üzenik, melyik leszállóhely a legalkalmasabb számunkra. Izgalomra semmi okunk.
— Biztos benne? — kérdezte Bliss. — Engem úgy visz le, hogy nincs semmiféle igazoló papírom, és születési bolygómként sem tudok megnevezni olyat, amit ezek az emberek ismernek. Márpedig én eltökéltem; hogy semmiképpen nem említem előttük Gaia nevét. Mit teszünk hát, ha a felszínre érve a papírjaimat kérik?
— Nem valószínű, hogy ez bekövetkezik — nyugtatta meg Trevize. — Mindenki azt fogja gondolni, hogy ezen már túlestünk a fogadóállomáson.
— De ha mégis megkérdezik?
— Nos, ezzel a kérdéssel majd akkor birkózunk meg, ha felteszik nekünk. Addig viszont ne csináljunk magunknak fölösleges gondot.
— Lehet, hogy mire meg kell birkóznunk a kérdéssel, már a megoldással is elkéstünk.
— Bízom a leleményességemben, hogy akkor sem lesz túl késő.
— Apropó, leleményesség! Hogy sikerült végül átjuttatnia bennünket a fogadóállomáson?
Trevize ránézett Blissre, s a szája lassan olyan mosolyra húzódott, amitől huncut tizenévesnek látszott.
— Csak igénybe vettem a fantáziámat.
— Mit csinált, öregem? — kérdezte Pelorat.
— Arról volt szó, hogyan tereljem a megfelelő viselkedés útjára — felelte Trevize. — Megpróbáltam fenyegetni, majd lekenyerezni. Hivatkoztam a logikájára és az Alapítványhoz váló hűségére. Egyik sem vált be, ezért elő kellett vennem az utolsó kártyát. Azt mondtam, hogy maga csalja a feleségét, Pelorat.
— A feleségemet? De drága barátom, nekem pillanatnyilag nincs is feleségem!
— Tudom, ő ellenben nem tudta.
— A „feleségem” — szólt közbe Bliss —, gondolom, azt az asszonyt értik, aki egy bizonyos férfi állandó társa.
— Erinél egy kicsit több, Bliss — magyarázta Trevize.
— Törvényes társa, olyan, akinek érvényesíthető jogai vannak e kapcsolat következtében.
— Bliss, nekem nincs feleségem — szólt közbe Pelorat idegesen. — Volt ugyan a múltban egyszer-másszor, de már jó ideje nincs. Ha alá akarod vetni magad a törvényességi szertartásnak…
— Ó, Pel — kiáltotta Bliss, jobb kezével elhárító mozdulatot téve —, mit törődöm én ezzel?! Nekem számtalan társam volt már, akik úgy hozzám tartoztak, mint a te egyik karod a másik karodhoz. Csak a szigetemberek idegenedtek el annyira, hogy kénytelenek mesterséges megállapodásokkal kikényszeríteni az igazi kapcsolat gyenge utánzatát.
— De hiszen én szigetember vagyok, Bliss drágám.
— Idővel kevésbé leszel az, Pel. Talán nem éppen igazi Gaia, de kevésbé szigetember, és özönnel lesznek társaid.
— Én csak téged akarlak, Bliss — mondta Pelorat.
— Ez azért van, mert semmit sem tudsz az egészről. Majd megtanulod.
A szóváltás alatt Trevize a megfigyelőernyőre összpontosított. Arcán feszült türelem látszott. A felhőtakaró egészen beburkolta őket, egy pillanatra mindent elborított a szürke köd.
Mikrohullámú kép, gondolta, és a számítógép rögtön átkapcsolt a radarvisszhangok bemérésére. A felhők eltűntek, helyüket elfoglalta a Comporellon hamis színezésű képe: a különböző szerkezetű övezetek közti határvonalak kissé elmosódottan hullámzottak.
— Ezentúl ilyen képet fogunk látni? — kérdezte enyhén meglepődve Bliss.
— Csak amíg a felhők alá nem ereszkedünk. Akkor újra napfényes lesz minden. — Még végig se mondta, újra kisütött a nap, s a látvány ismét a megszokottá vált.
— Értem — mondta Bliss, majd így folytatta: — Azt azonban nem értem, miért érdekelte a fogadóállomáson dolgozó tisztviselőt, hogy Pel csalja-e a feleségét vagy sem.
— Azt mondtam annak a fickónak, Kendraynek, hogy ha magát feltartóztatja, annak a híre eljuthat a Terminusra, s így a feleségéhez is. Pelorat akkor bajba kerül. Nem részleteztem, miféle bajba, de megpróbáltam érzékeltetni, hogy nagy bajba. A férfiak között létezik amolyan szabadkőművesi összetartás — vigyorodott el Trevize —, így aztán nem árulják el férfitársukat. Ha kérem, talán még segít is. Mert esetleg legközelebb a segítőtárs szorulhat segítségre. Feltételezem — fordította kissé komolyabbra a szót —, hogy hasonló szabadkőművesség létezik a nők között is, de — nem lévén sohasem nő — sohasem volt alkalmam ezt közelebbről is megfigyelni.
Bliss arcát viharos érzelmek dúlták föl.
— Ezt tréfának szánta?! — csattant föl.
— Nem, komolyan beszélek — felelte Trevize. — Nem állítom, hogy az a Kendray nevű fickó csak azért engedett át bennünket, hogy Janovot megkímélje a felesége haragjától. A férfiszolidaritás talán csak az utolsó lökést adta az egyéb érveimhez.
— De hiszen ez rettenetes. A társadalmat a saját szabályai tartják össze és ötvözik egésszé. Ilyen könnyedén lehet megszegni a szabályokat holmi semmiségekért?
— Hát — kényszerült váratlanul védekező állásba Trevize —, néha maga a szabály olyan, hogy nincs jelentősége. Akad néhány világ, amely nagyon pontosan szabályozza az űrtartományába való ki- és belépést békés és kereskedelmileg virágzó időben. Ahogy például mi, hála az Alapítványnak. A Comporellon valami oknál fogva nem igazodik ehhez — talán valami homályos belpolitikai ok miatt. Miért kellene ezt nekünk megszenvednünk?
— Ez mellébeszélés. Ha csak azoknak a szabályoknak, engedelmeskedünk, amelyeket igazságosnak és ésszerűnek tartunk, akkor egyetlen szabály sem érvényes, mert egy sem olyan, amelyet valaki ne tartana igazságtalannak és ésszerűtlennek. És ha a magunk egyéni érdekeit akarjuk érvényesíteni, mint most is, akkor mindig találunk okot, hogy azt higgyük, a bennünket gátló szabály igazságtalan és ésszerűtlen, így kezdődnek az alattomos csalások, melyek végül anarchiához és katasztrófához vezetnek, még az alattomos csaló számára is, mert a társadalom összeomlását ő sem élheti túl.