Bliss újra belebújt a kabátjába, szorosan összehúzta magán, s Trevize egy pillanatra csodálta a viselkedését. Tudta, mit érezhetett ebben a hidegben, de a lány egyetlen remegést, egyetlen borzongást sem engeded meg magának, mialatt csak egy vékony blúz és pantalló fedte a testét. (Később jutott csak eszébe, vajon szükség esetén nem kaphat-e Bliss meleget Gaia többi részétől.)
Az egyik comporelloni intésére a három Külvilági elindult utána. A másik kettő mögöttük lépdelt. Az utca egy-két járókelője meg sem állt, hogy lássa, mi történik. Vagy nagyon is hozzászoktak már e látványhoz, vagy — ami még valószínűbb — csak azzal törődtek, hogy mihamarabb céljukhoz érjenek valamelyik épületben.
Trevize innen már látta, hogy a comporelloniak egy mozgó rámpán jöttek fel. Most lefelé indultak mind a hatan, méghozzá egy majdnem olyan bonyolult zsiliprendszeren át, mint akármelyik űrhajóé — csakhogy ez inkább a meleget, mintsem a levegőt, volt hivatva bent tartani.
És máris egy hatalmas épület belsejében találták magukat.
ÖTÖDIK FEJEZET
Harc a hajóért.
17.
Trevize első benyomása az volt, hogy egy hiperdráma szereplőjévé avatták — közelebbről egy, a Birodalom idejében játszódó történelmi kalandregény szereplőjévé. E játékhoz sajátos díszletek járultak (néhány változatban, ámbár lehet, hogy valójában csak egy volt, s azt használta minden hiperdráma-rendező), melyek az ereje teljében lévő Trantor világot átfogó bolygóvárosát jelképezték.
És íme, most látta a hatalmas tereket, a rohanó gyalogosokat, a kicsiny járműveket, melyek a számukra fenntartott sávokon robogtak.
Amikor fölnézett, szinte várta, hogy boltíves fülkék homálya felé tartó légitaxikat fog látni, de ebben legalább csalódhatott. Sőt ahogy magához tért kezdeti megdöbbenéséből, rájött, hogy ez az épület sokkalta kisebb, mint amekkorát az ember a Trantoron elvárhatna. És csak egy épület volt, nem pedig egy épületegyüttes része, mely ezer és ezer mérföldekre nyúlik minden irányban.
És a színek is mások voltak. A hiperdrámákban a Trantort mindig ijesztően rikító színekkel ábrázolták, a ruhák pedig tökéletesen hordhatatlanok, célszerűtlenek voltak. De mindeme színek és modorosságok csak arra szolgáltak, hogy jelképezzék a Birodalom dekadenciáját (ez a szemlélet manapság kötelező érvényű volt), különös tekintettel a Trantoréra.
Ebből az alaphelyzetből kiindulva a Comporellon csakis a dekadencia szöges ellentéte lehetett, mert a színskála, amit Pelorat odafent az űrkikötőben észrevételezett, itt csak megerősítést nyert.
A falak a szürke különböző árnyalatait mutatták, a mennyezet mindenütt fehér volt, az emberek pedig fekete, szürke és fehér ruhákat viseltek. Időnként feltűnt egy-egy tiszta fekete öltözék is, még ritkábban egy-egy teljesen szürke, de tiszta fehéret Trevize egyet sem látott. A minta azonban sohasem ismétlődött, mintha a színektől megfosztott emberekben elfojthatatlanul élt volna a vágy, hogy valamiképpen mégiscsak kimutassák egyéniség voltukat.
Az arcok általában kifejezéstelenek, vagy ha nem, akkor mogorvák voltak. A nők rövidre vágott hajat viseltek, a férfiak hosszabbat, de a homlokukból hátrasimítva, rövid varkocsokba fonva. Amikor elhaladtak egymás mellett, nem néztek egymásra. Mindenkiből áradt a céltudatosság, mintha az agyukat megtöltő üzleti ügyek semmi másra nem hagynának helyet. Férfiak és nők egyformán öltöztek, csak a hajuk hossza, a mell domborulata és a csípő szélessége jelezte a különbséget.
Egy liftbe kísérték őket, mely öt szintet haladt lefelé. Amikor kiléptek, egy ajtóhoz kellett menniük, amelyen egy szürke tábla volt, rajta apró, szerény, fehér betűk: „Mitza Lizalor, SzállMin”.
Az elöl haladó comporelloni megérintette a feliratot, s az a következő pillanatban felragyogott. Az ajtó kinyílt, és ők bevonulták.
Tágas, meglehetősen üres szobába jutottak, melynek kopársága felért a tér tüntető pazarlásával, talán hogy megmutassa használója hátalmát.
Két kifejezéstelen arcú testőr állt a hosszabbik fal előtt, tekintetüket egyenesen a belépőkre szegezve. A szoba mértani középpontjánál talán valamicskével hátrébb egy hatalmas íróasztal terpeszkedett a helyiség közepén. Mögötte pedig minden bizonnyal Mitza Lizalor: nagy testű, sima arcú, sötét szemű alak. Két erős, hosszú ujjú, szögletes körmű keze az asztalon nyugodott.
A SzállMin (szállítási miniszter, gondolta Trevize) felsőruhájának széles hajtókája fehéren világított egy egyébként sötétszürke ruhán. A hajtókák alatt kettős fehér sáv haladt átlósan, a mell közepén keresztezve egymást. Trevize észrevette, hogy noha az öltözéket úgy szabták, hogy semlegesítse a mell domborulatát, a fehér X mégiscsak felhívta rá a figyelmet.
A miniszter kétségtelenül nő volt. A mellét figyelmen kívül hagyva is elárulta rövidre nyírt haja, s noha az arca nem volt kifestve, a vonásai is ezt mutatták.
És a hangja is vitathatatlanul asszonyra vallott: zengő alt volt.
— Jó napot — mondta. — Nem fordul elő gyakran, hogy terminusi férfiak tisztelnek meg bennünket a látogatásukkal. Továbbá olyan asszony, aki nem szerepel a nyilvántartásban. — Tekintete egyikről a másikra vándorolt, majd megállapodott Trevize-on, aki fenyegető mozdulatlanságba merevedve állt előtte. — Ráadásul e férfiak egyike a Tanács tagja.
— Az Alapítvány tanácsosa — szólalt meg Trevize, s nagyon igyekezett, hogy a hangja magabiztosan csengjen. — Golan Trevize tanácsos, alapítványi küldetésben.
— Küldetésben? — A miniszter szemöldöke megemelkedett.
— Küldetésben — ismételte Trevize. — Miért bánnak hát úgy velünk, mint holmi gonosztevőkkel? Miért vettek őrizetbe fegyveres testőrök, s miért vezettek foglyokként ide? Remélem, tudja, hogy az Alapítvány Tanácsának nem fog tetszeni, ha tudomást szerez róla.
— És ettől függetlenül — szólalt meg Bliss, s a hangja az idősebb asszonyéhoz képest szinte csipogónak tűnt —, ezentúl most már mindig állnunk kell?
A miniszter egy hosszú percig jeges tekintettel nézett Blissre, aztán fölemelte egyik karját, s azt mondta:
— Három széket! Azonnal!
Nyílt egy ajtó, s a szokásos komor comporelloni divat szerint öltözött három férfi robogott be rajta három székkel. Az íróasztal előtt állók leültek.
— Tessék — jegyezte meg a miniszter fagyos mosollyal —, így már kényelmesebb?
Trevize gondolatban rávágta, hogy nem. A székek párnázatlanok, hidegek voltak, kemény ülésük és támlájuk egyáltalán nem követte a test vonalát.
— Miért vagyunk itt? — kérdezte. A miniszter belenézett az asztalán heverő papírokba.
— El fogom mondani, mihelyt tisztáztuk a tényeket. A maguk Távoli csillag nevű hajója a Terminusról való. Így van, tanácsos?
— Igen.
A miniszter fölnézett.
— Én használtam a maga címét, tanácsos. Az udvariasság kedvéért nem használná ön is az enyémet?
— Miniszterasszony elegendő lesz? Vagy van ennél tiszteletteljesebb is?
— Nincs tiszteletteljesebb, uram, és fölösleges halmoznia a címeket. A „miniszter” elegendő, vagy mondjon „asszonyomat”, ha megunja a sok ismétlést.
— Akkor a válaszom a kérdésére: Igen, miniszter.
— A hajó parancsnoka Golan Trevize, az Alapítvány polgára, egyben a terminusi Tanács tagja. Eddig igazam van, tanácsos?