— Jelenleg a népesség száma állandónak mondható, kisebb ingadozásokkal valamivel meghaladja az egymilliárdot — mondta Bliss. — A növekedés, illetve csökkenés mértékét is meg tudom mondani, ha kiterjesztem a tudatomat, és… szóval… ha letapogatom a határokat. Ennél világosabban nem tudom megmagyarázni annak, akinek nincs meg a tapasztalata.
— Én viszont úgy gondolom, hogy egymilliárdnyi emberi agy — melyek bizonyos hányada gyermekénem lehet elég, hogy egy bonyolult társadalom működéséhez szükséges minden adatot fejben tartson.
— De hiszen nemcsak emberi lények élnek Gaián, Trev.
— Úgy érti, hogy az állatok is emlékeznek?
— A nem emberi agyak nem tudják ugyanolyan tömör formában tárolni az emlékeket, mint az emberiek, továbbá minden egyes agy — emberé vagy nem emberé — a személyes emlékeknek tartja fenn a tárolórész nagy részét. Ezek alig-alig használhatók, kivéve a bolygótudatnak azt a sajátos összetevőjét, amelyben ezek az emlékek tárolódnak. De azért a nem régi keletű adatok jelentős részét el lehet — és el is kell — raktározni állati agyakban, csakúgy, mint növényi szövetekben és a bolygó ásványi anyagában.
— Az ásványi anyagban? Úgy érti, a sziklák és hegyek rétegében?
— Sőt bizonyos adatok esetében az óceán és a légkör térségében. Ez mind, mind Gaia.
— De hát mit őrizhetnek az élettelen szervezetek?
— Sok mindent. Bár alacsony intenzitással, de olyan mérhetetlen mennyiségben, hogy Gaia összes emlékének túlnyomó többsége a kövekben rejtőzik. Kicsit sokáig tart ugyan, míg megelevenítjük és a helyükre tesszük a kőemlékeket, ezért általában bennük raktározzuk az élettelen adatokat, hogy úgy mondjam, azokat az egységeket, melyeket normális körülmények között ritkán hívunk elő.
— Mi történik, ha olyasvalaki hal meg, akinek az agya jelentős értékű adatokat tárol?
— Az adatok nem vesznek el. Amikor a halál beállta után az agy lassú bomlásnak indul, ezek szép lassan kiáramlanak és szétoszolnak Gaia más részeibe. És amikor a csecsemőkkel együtt megjelennek az új agyak, melyek a növekedés során mind szervezettebbekké válnak, nemcsak személyes emlékekkel és gondolatokkal, hanem más forrásokból származó tudásanyaggal is megtelnek. Amit maguk nevelésnek hívnak, az nálam(nálunk)Gaiénál teljesen automatikus folyamat.
— Őszintén szólva, Golan — szólt közbe Pelorat —, szerintem sok minden szól egy ilyen élővilág-fogalom mellett.
Trevize éppen csak a szeme sarkából sandított alapítványbeli társára.
— Ebben biztos vagyok, Janov, engem viszont cseppet sem bűvöl el. Ez a bolygó, legyen bármilyen hagy és sokrétű, egyetlen agyat képvisel. Egyetlenegyet! Minden egyes születő, új agy beleolvad a nagy egészbe. Hol itt a lehetőség az ellentmondásra, az egyet nem értésre? Ha végigtekint az emberiség történelmén, mindig voltak olyan emberek, akik kisebbségi nézőpontot képviseltek, s bár elítélhette őket a társadalom, végül mégiscsak győztek, s ezzel megváltoztatták a világot. A történelem nagy lázadói miféle esélyt kaphatnak Gaián?
— Vannak belső konfliktusok — vetette közbe Bliss. — Nem szükségszerű, hogy Gaia minden megjelenési formája elfogadja a közös álláspontot.
— De csak bizonyos korlátok között — vitatkozott Trevize. — Egyetlen organizmuson belül a zavar nem léphet át egy határt, különben a működés sínyli meg. Ha teljesen megállítani nem is, azért lassítani lehet a haladást és a fejlődést. Vállalhatjuk-e a kockázatot, hogy ráerőszakoljuk ezt az egész Galaxisra? Az egész emberiségre?
— Most kétségbe vonja a saját döntését? — kérdezte minden látható érzelem nélkül Bliss. — Megváltoztatja a véleményét, s azt állítja, hogy Gaia nemkívánatos jövő az emberiség számára?
Trevize összeszorította a száját, majd lassan, tétován megszólalt:
— Szeretném, de… most még nem. Volt valamilyen alapja a döntésemnek… valami öntudatlan alapja… és amíg nem jövök rá, mi volt ez az alap, fogalmam sincs, fenn kell-e tartanom, vagy meg kell-e változtatnom a döntésemet. Ezért most beszéljünk újra a Földről.
— Ahol, úgy érzi, meg fogja érteni, milyen alapon döntött, így van, Trevize?
— Legalábbis így érzem… Dom azt mondja, nem tudja, hol van a Föld. És maga, gondolom, egyetért vele.
— Persze hogy egyetértek vele. Én sem vagyok kevésbé Gaia, mint ő.
— És lehetséges, hogy rejteget előlem bármiféle tudást? Úgy értem, tudatosan.
— Természetesen nem lehetséges. Még ha tudna is Gaia hazudni, magának semmi esetre sem hazudna. A sorsunk mindenekelőtt a maga következtetésein múlik, méghozzá helyes következtetésein, tehát azok csakis a valóságból indulhatnak ki.
— Ebben az esetben — folytatta Trevize — folyamodjunk a maga világemlékezetéhez. Nyúljon vissza az időbe, és árulja el nekem, meddig tud visszaemlékezni az időben.
Tétova csend válaszolt a szavaira. Bliss üres tekintettel nézett rá, mintha egy pillanatra öntudatát vesztette volna. Aztán megszólalt:
— Tizenötezer évre.
— Miért habozott?
— Időbe telt. Régi emlékek… nagyon régiek… a hegyek mélyéből kellett felhozni őket.
— Tehát tizenötezer esztendőre. Akkor alapították Gaiát?
— Nem, legjobb tudomásunk szerint még azelőtt körülbelül háromezer évvel.
— Miért ilyen bizonytalan benne? Nem emlékszik? És Gaia sem?
— Gaia akkor még nem állt azon a fejlettségi fokon, amelyen az emlékezet mindent átfogó jelenséggé vált — felelte Bliss.
— Mielőtt kialakult volna magukban a kollektív emlékezet, biztos, hogy voltak dokumentumok Gaián, Bliss. Mindenféle közönséges dokumentum — nyilvántartásba vett, írásba foglalt, filmre vett anyagok és így tovább.
— Elképzelhető, de ezek aligha állhatták ki az idő próbáját.
— Lemásolhatták volna, vagy ami még jobb, áttehették volna ezeket a mindent átfogó emlékezetbe, miután az már kialakult.
Bliss összehúzta a szemöldökét. Ez az újabb elbizonytalanodás tovább tartott, mint az előző.
— Nem látom jelét azoknak a korai feljegyzéseknek, amelyekről beszél.
— Vajon miért nem?
— Nem tudom, Trevize. Talán nem volt különösebb jelentőségük. Úgy képzelem, hogy idővel rájöttek, a korai, emlékezet előtti feljegyzések romlandók, s gyanítom, hogy ezért ítélték őket elavultnak és fölöslegesnek.
— Nem tudja. Képzeli, gyanítja, de nem tudja. Gaia nem tudja.
Bliss lesütötte a szemét.
— Így kellett történnie.
— Kellett? Én nem vagyok Gaia része, tehát nincs szükségem rá, hogy azt gyanítsam, amit Gaia gyanít… Ebből maga is láthatja, milyen fontos lehet a különállás. Én mint szigetember egészen mást gyanítok.
— Mit?
— Először is van valami, amiben biztos vagyok. Egy élő civilizációra nem jellemző, hogy megsemmisíti a korai korszakára vonatkozó dokumentumokat. Szó sincs róla, hogy elavultnak és fölöslegesnek ítélné, inkább túlzott tisztelettel és aggályos gondossággal őrzi őket. Ha Gaia az átfogó emlékezet előtti korból származó dokumentumait megsemmisítette, ez a rombolás minden valószínűség szerint nem volt önkéntes, Bliss.
— Akkor hát mivel magyarázza?
— A trantori könyvtár minden Földre vonatkozó utalását eltávolították olyan személyek vagy erők, melyek kívül estek magán a trantori Második Alapítványon. Nem gondolja, hogy Gaián is eltávolított minden Földre vonatkozó utalást valami, ami nem tartozik Gaiához?