A szíve a torkában dobogott, és tudta, nincs értelme, hogy tovább növelje a feszültséget.
Kinyújtotta a kezét, előbb a jobbat, aztán a balt, és ráfektette az asztallapon kirajzolódó körvonalakra. Olyan érzése támadt, mintha azok a kezek szelíden tartanák az övét. Érzékei meghosszabbodtak, egyszerre minden irányból rálátott a párás zöldbe burkolózott Gaiára, még a figyelő gaiaiakat is látta. Amikor rá tudta magát venni, hogy fölpillantson, szeme előtt feltárult a tágas, felhőkkel borított égbolt. Csak akarnia kellett, és a felhők szétoszlottak, felragyogott a tiszta kék ég, rajta Gaia napjának fénylő gömbjével.
Akaratának újabb megfeszítésére szétvált a kékség, s előtűntek a csillagok.
Félresöpörte őket, a Galaxist akarta, s lám ott is volt az oldalnézettől megrövidült forgókerék. Szemügyre vette a számítógép által kivetített képet, állított a tájoláson, módosított — az idő látszólagos múlásán, majd elforgatta előbb az egyik, majd a másik irányba. Megkereste a Gaiához legközelebb eső jelentékeny csillag, a Sayshell napját, majd a Terminusét, a Trantorét és így tovább, egyiket a másik után. Csillagtól csillagig utazott a galaktikus térképen, amely ott rejtőzött a számítógép belsejében.
Aztán visszahúzta a kezét, és újra maga köré engedte a valóságos világot. Csak akkor vette észre, hogy le sem ült, a számítógép fölé görnyedve teremtette meg a kézkapcsolatot. Egészen elmerevedett; mielőtt leült, ki kellett nyújtóztatnia a hátát.
Boldog megkönnyebbüléssel nézte a gépet. Tökéletesen működött. Ha lehet, még készségesebb volt, mint eddig, s amit érzett iránta, az leginkább a szerelemhez fogható érzés volt. Mert mialatt a kezét fogta (a világért be nem vallotta volna, még magának sem, hogy számára a számítógép nőnemű), egymás részeivé váltak, s azzal, hogy akarata révén irányította és ellenőrizte, szinte beleolvadt egy nálánál sokkal hatalmasabb tudatba. Ő és a gép kicsiben ugyanazt éli át, mint Gaia nagyban, támadt fel benne hirtelen a zavarba ejtő gondolat.
Megrázta a fejét. Nem! Az ő esetükben az ember a dolgok egyedüli irányítója. A számítógép mindenestül az ő alárendeltje.
Fölállt, és kiment abba a helyiségbe, amely egyszerre volt konyha és étkező. A hajót teljesen feltöltötték élelmiszerekkel, s a berendezéshez remek hűtőrendszer és gyorsfőző készülékek tartoztak. Azt már észrevette, hogy a szobájában lévő könyvfilmek a megfelelő rendben sorakoznak, és majdnem, illetve egészen biztosra vette, hogy Pelorat is tökéletes állapotban találta a saját könyvtárát.
Pelorat! Végre, hogy eszébe jutott. Be is lépett Pelorat szobájába.
— Itt Bliss is el fog férni, Janov?
— Ó, hogyne, persze.
— Csinálhatok neki hálószobát a közös helyiségből. Bliss kerekre nyílt szemmel nézett föl.
— Nem vágyom külön hálószobára. Nagyon meg vagyok elégedve, hogy itt lehetek Fellel. De, gondolom, használhatom a többi helyiséget is, ha szükségem lesz rá. A tornatermet például.
— Hogyne. Bármelyiket, kivéve az én szobámat.
— Jó. Ha rám van bízva, én is ezt a megoldást javasolom. Természetesen maga nem járkál be a mi szobánkba.
— Természetesen — válaszolta Trevize, de amikor lepillantott, látta, hogy a cipője a küszöbön belül van. Fél lépéssel hátrébb vonult, és mogorván megjegyezte:
— Ezt a hajót nem nászutazásra tervezték, Bliss.
— Tekintve, hogy milyen szűkös, én épp az ellenkezőjét mondanám, még akkor is, ha Gaia az eredeti szélessége felével kibővítette.
Trevize elnyomott egy mosolyt.
— Nagyon jóban kell lenniük egymással.
— Jóban vagyunk — szólalt meg Pelorat, akit láthatóan feszélyezett a téma. — De igazán, drága öregem, nyugodtan ránk bízhatja, hogyan helyezkedünk el.
— Tulajdonképpen nem — válaszolta Trevize lassan.
— Újra le kell-szögeznem, hogy ez itt nem nászutas lakosztály. Nincs kifogásom semmi ellen, ha a kölcsönös megállapodásokat betartják, de tudomásul kell venniük, hogy itt nem élhetnek zavartalan magánéletet. Remélem, megértette, Bliss.
— Van ajtó — közölte Bliss —, és úgy gondolom, ha zárva találja, nem fog háborgatni bennünket — feltéve, hogy nincs komoly veszélyhelyzet.
— Ez természetes. De ami azt illeti, hangszigetelés nincs.
— Amivel azt akarja mondani, Trevize, hogy akár beszélgetünk, akár szeretkezünk, maga tisztán fog hallani mindent.
— Igen, erre próbáltam célozni. Mindezek tudatában remélem, belátják, hogy itt csak bizonyos határok között tevékenykedhetnek. Lehet, hogy ez kényelmetlenségeket fog okozni, de sajnálom, a helyzet mégiscsak ez.
Pelorat megköszörülte a torkát, és szelíden közbeszólt:
— Végül is, Golan, ezzel a problémával nekem már szembe kellett néznem. Gondolja meg: bármit érez Bliss, ha velem van, azt érzi egész Gaia.
— Erre már gondoltam, Janov — mondta Trevize olyan pillantással, mintha egy kacsintást próbálna elnyomni —, de nem akartam szóba hozni… hátha magának még nem jutott eszébe.
— De eszembe jutott, sajnos.
— Ne fújja fel a dolgot, Trevize — vágott közbe Bliss. — Pillanatonként ezer és ezer ember szeretkezik, millió és millió eszik, iszik, vagy hódol más, gyönyörteljes tevékenységnek Gaián. Mindezek együttesen egy általános örömérzéssel töltik el minden porcikáját. Az alacsonyabb rendű állatoknak, növényeknek, ásványoknak is megvan a maguk szelídebb gyönyöre, s ezek összegeződése révén olyan szüntelen öröm járja át Gaiát, amit egyetlen más világ sem képes átélni.
— Nekünk is megvan a magunk örömei amit, ha akarunk, a magunk szokásai szerint megoszthatunk, vagy megtartjuk magunknak — jegyezte meg Trevize.
— Ha erezné a mienket, belátná, micsoda veszteségeik vannak maguknak, szigetembereknek, ebben az értelemben.
— Honnan tudja, mit érzünk mi?
— Nem tudom, de nyugodtan feltételezhetem, hogy a közös örömök világa sokkal mélyebb érzelmi életet él, mint amit egy önálló, elszigetelt egyén tapasztalni tud.
— Lehet. De még ha nyomorúságosak is, megtarthatom magamnak az örömeimet és bánataimat, s ha silányak is, kielégülhetek általuk, s önmagam maradhatok, nem kell testvéremül fogadnom a lábam előtt heverő kődarabot.
— Ne gúnyolódjon — intette Bliss. — Hiszen maga is tudja, milyen értékesek a csontjaiban, a fogaiban lévő ásványi kristályok, nem akarja, hogy károsodás érje őket, noha nincs bennük több tudatosság, mint egy ugyanolyan méretű kőkristályban.
— Ebben van igazság — ismerte el Trevize —, de sikerült eltérnünk a tárgytól. Én nem bánom, ha egész Gaia osztozik az örömében, Bliss, én azonban nem akarok osztozni benne. Itt elég szorosan élünk együtt, és nem szeretném, ha kénytelenségből és akár közvetetten is, de részt kellene vennem az életükben.
— Fölöslegesen szaporítjuk a szót, drága öregem — szólt ismét Pelorat. — Engem legalább annyira aggaszt, mint magát, hogy valamiképpen meg ne sértsük a magánéletét. És az enyémet se, be kell vallanom. Bliss és én tapintatosak leszünk, ugye, Bliss?
— Úgy lesz, ahogy akarod, Pel.
— Végtére is — folytatta Pelorat —, nagyon valószínű, hogy hosszabb időszakokat töltünk majd egy-egy bolygón, mint az űrben, és a bolygókon több lehetőség lesz a zavartalan magánéletre…
— Én nem bánom, akármit csinálnak is egy-egy bolygón — szakította félbe Trevize —, de ezen a hajón én parancsolok.