Az újság hetedik oldalán szereplő hír volt az első beszámoló, amit Árnyék a felesége haláláról olvasott. Laura Moon, aki a cikk szerint huszonhét éves volt, és a harminckilenc éves Robbie Burton Robbie a férfi autójában utaztak a sztrádán, amikor átkanyarodtak egy kamion elé. A kamion meglökte Robbie kocsiját, ami pörögve lesodródott az útról.
Laurát és Robbie-t a mentőcsapatok húzták ki a roncsok alól. Mire beértek velük a kórházba, mindketten halottak voltak.
Árnyék ismét összehajtotta az újságot és átlökte az asztalon, Szerda felé, aki éppen egy marhaszeletet falt; a hús olyan véres meg kék volt, mintha nem is látott volna sütőt.
— Tessék. Visszaadom — mondta Árnyék.
Robbie vezetett. Biztosan részeg volt, bár a cikkben erről nem tettek említést. Árnyék elképzelte Laura arcát, amikor a felesége rájött, hogy Robbie túl sokat ivott. A jelenet mozgásba lendült a fejében, és nem lehetett leállítani: Laura Robbie-ra üvölt — azt kiáltja, húzódjon félre, aztán a kocsi csattanva ütközik a kamionnal, a kormánykerék oldalra pördül…
…a kocsi az út szélén hever, az üvegcserepek jégszilánkokként és gyémántokként csillognak a reflektorok fényében, vér gyűlik rubincseppekké a betonon. A két testet elviszik a roncs mellől, vagy gyengéden kiterítik a padkán.
— Nos? — kérdezte Szerda. Végzett a marhapecsenyével, amit úgy falt, mint egy éhező. Most a villájára nyársalt krumplikat majszolta.
— Igaza van — mondta Árnyék. — Nincsen munkám.
Elővett a zsebéből egy negyeddollárost, írással felfelé. A levegőbe pöckölte és még gyorsan meglökte a bal keze ujjával, amitől az érme pördülés közben megremegett a levegőben, aztán elkapta és lecsapta a kézfejére.
— Fej vagy írás? — kérdezte.
— Miért? — kérdezte Szerda.
— Nem akarok olyasvalakivel dolgozni, aki pechesebb nálam. Fej vagy írás?
— Fej — mondta Szerda úr.
— Sajnálom — mondta Árnyék, aki még csak le sem pillantott az érmére. — Írás volt. Csaltam.
— A cinkelt játszmákban a legkönnyebb nyerni — mondta Szerda, és intő mozdulattal megrázta az ujját. — Nézd csak meg még egyszer.
Árnyék az érmére pillantott. A fej volt felül.
— Biztosan rosszul pöcköltem — mondta zavartan.
— Igazságtalan vagy magaddal — mondta Szerda, és elvigyorodott. — Egyszerűen csak nagyon-nagyon szerencsés fickó vagyok. — Aztán felnézett. — Nocsak, nocsak. Bolond Sweeney. Iszol velünk valamit?
— Southern Comfort, kólával — szólalt meg egy hang Árnyék mögött.
— Megyek, szólok a pultosnak — mondta Szerda. Felállt és elindult a pult felé.
— Meg sem kérdezi, én mit kérek? — kiáltott utána Árnyék.
— Már tudom, mit iszol — mondta Szerda, és a pulthoz lépett. A zenegépben Patsy Cline ismét rákezdett a „Walking After Midnight”-ra.
A valaki, aki Southern Comfortot kért kólával, leült Árnyék mellé. Rövid, vörhenyes szakálla volt. Farmerdzsekijén tarka felvarrók pompáztak, kabátja alatt koszos, fehér trikót hordott. A trikón ez a felirat állt:
HA NEM TUDOD MEGENNI,
MEGINNI, ELSZÍVNI
VAGY FELSZÍVNI
AKKOR B*SZD MEG!
Baseballsapkáján a következő szöveg díszelgett:
AZ EGYETLEN ASSZONY,
AKIT VALAHA SZERETTEM,
EGY MÁSIK FÉRFI FELESÉGE VOLT…
AZ ANYÁM!
Hüvelykujja piszkos körmével felszakított egy puha dobozos Lucky Strike-ot, kivett egy szál cigarettát és Árnyék felé kínálta a csomagot. Árnyék ösztönösen majdnem vett egyet — nem dohányzott, de a cigaretta jó cserealap —, aztán rájött, hogy már nem a börtönben van. Megrázta a fejét.
— Szóval a barátunknak dolgozol? — kérdezte a szakállas férfi. Nem volt józan, bár még részeg sem.
— Úgy tűnik — felelte Árnyék. — Te mivel foglalkozol?
A szakállas férfi rágyújtott.
— Leprikón vagyok — mondta vigyorogva.
Árnyék nem mosolygott.
— Tényleg? — kérdezte. — Akkor nem Guiness sört kellene innod?
— Sztereotípiák. Feledkezz meg róluk — mondta a szakállas férfi. — Írország nemcsak a Guinessről szól.
— Nem beszélsz ír akcentussal.
— Mer’ baszottul régóta itt vagyok már.
— Szóval eredetileg Írországból jöttél?
— Mondtam már. Leprikón vagyok. Hát nem is kibaszott Moszkvából érkeztünk.
— Szerintem se.
Szerda visszatért az asztalhoz; egyik mancsszerű kezében könnyedén egyen súlyozott három poharat.
— Southern Comfort kólával neked, Bolond Sweeney cimborám, és egy Jack Daniels nekem. Ezt pedig neked hoztam, Árnyék.
— Mi ez?
— Kóstold meg.
Az italnak sötéten sárgás aranyszíne volt. Árnyék belekortyolt, és különös íz áradt végig a nyelvén, egyszerre savanyú és édes. Valahol mélyen alkohol érződött benne, és egy csomó különböző zamat keveredett egymással. Kicsit arra az italra emlékeztetett, amit a börtönben készítettek szemeteskukákban, rothadt gyümölcsből, kenyérből, cukorból meg vízből, de annál édesebb volt és sokkal furcsább.
— Oké — mondta Árnyék. — Megkóstoltam. Mi ez?
— Mézsör — felelte Szerda. — A hősök itala. Az istenek itala.
Árnyék habozva ivott még egy kortyot. Igen, most már érezni a méz ízét, gondolta. Ez volt az egyik zamat.
— Olyan, mint a must — mondta. — Mint az édes must.
— Mintha egy részeg cukorbeteg hugyozta volna ki — bólintott Szerda. — Rettenetesen utálom.
— Akkor minek hoztad ki nekem? — kérdezte Árnyék józanul.
Szerda felemás szemével Árnyékra meredt. Az egyik üvegből van, gondolta Árnyék, de nem tudta eldönteni, melyik.
— Azért hoztam neked mézsört, mert így szokás. És jelenleg minden hagyományra szükségünk van. Ez pecsételi meg az alkut.
— Meg sem alkudtunk.
— Dehogynem. Mostantól nekem dolgozol. Megvédelmezel. Elviszel az egyik helyről a másikra. Kisebb feladatokat teljesítesz. Vészhelyzetben, de kizárólag vészhelyzetben, bántod azokat, akiket bántani kell. Abban a valószínűtlen esetben, ha meghalnék, virrasztani fogsz értem. És viszonzásképpen megfelelően gondoskodom az igényeidről.