— Tessék — mondta. — Ezt nevezem én érmetrükknek.
Árnyék, aki végig éberen figyelt, félrebiccentette a fejét.
— Tudnom kell, hogyan csináltad.
— Egyszerűen megcsináltam — mondta Sweeney, mint aki hatalmas titkot oszt meg vele —, magabiztosan és stílusosan. Pontosan így csináltam. — Halkan felnevetett, előre-hátra himbálózott a sarkán és kivillantotta hézagos fogsorát.
— Igen — mondta Árnyék. — Így csináltad. Meg kell tanítanod rá. Az alapján, amit eddig a Fösvények Álmáról olvastam, a pénzeket a poharat tartó kezedben rejtegetted, és miközben a jobb kezeddel sorban megmutattad és eltüntetted őket, beleszórtad a pohárba.
— Hát, ez pokolian melós dolognak hangzik — mondta Bolond Sweeney. — Egyszerűbb előhúzni őket a levegőből.
Szerda azt mondta:
— Neked mézsört, Árnyék. Én maradok Jack Daniels uraságnál, ami pedig az enyves kezű írt illeti…
— Egy üveg sört, lehetőleg barnát, mert arra támadt kedvem — mondta Sweeney. — Enyves kezű, mi? — Felkapta a poharát, amiben maradt még egy kevéske ital és Szerda felé emelte, mint aki tósztot akar mondani. — Kívánom, hogy ártalmatlanul vonuljon el felettünk a vihar, és hagyjon meg minket jó erőben és egészségben — mondta, és legurította az italt.
— Szép pohárköszöntő volt — mondta Szerda. — De nem így lesz.
Újabb mézsört tettek Árnyék elé.
— Muszáj meginnom?
— Attól tartok, igen. Ez pecsételi meg az egyezségünket. Három az igazság, he?
— A francba — mondta Árnyék. Két nagy korttyal eltüntette a mézsört. Szájában szétáradt az erjedt méz íze.
— Tessék — mondta Szerda. — Mostantól az én emberem vagy.
— Szóval — kérdezte Sweeney — szeretnéd tudni, mi a trükk?
— Igen — mondta Árnyék. — Az ingujjadba rejtetted a pénzt?
— Sohasem volt az ingem ujjában — mondta Sweeney. Magában kuncogva ringatózott előre meg hátra, mint egy langaléta, szakállas vulkán, akit mindjárt szétvet a vidámság saját zsenialitása miatt. — Ez a világ legegyszerűbb trükkje. Megküzdök veled érte.
Árnyék megcsóválta a fejét.
— Ezt kihagyom.
— No, ez aztán szép dolog — mondta Sweeney a teremnek. — A vén Szerda kerít magának egy testőrt, és a fickó olyan beszari, hogy még bunyózni sem hajlandó.
— Nem harcolok veled — bólintott Árnyék.
Sweeney tántorgott és verejtékezett. A baseballsapkája tetejével babrált. Aztán előhúzta az egyik pénzt a levegőből és letette az asztalra.
— Valódi arany, ha esetleg kíváncsi lennél rá — mondta. — Akár győzöl, akár veszítesz — és veszíteni fogsz —, a tiéd, ha megküzdesz velem. Egy ekkora fickó — ki hitte volna, hogy ilyen gyáva pöcs vagy?
— Már megmondta, hogy nem harcol veled — szólt közbe Szerda. — Menj el, Bolond Sweeney. Fogd a sörödet és hagyj minket békén.
Sweeney közelebb lépett Szerdához.
— Szóval enyves kezűnek neveztél engem, te elkárhozott, vénséges teremtmény? Te hidegvérű, szívtelen, fára akasztott öregember. — Arca kezdett haragos, mélyvörös színt ölteni.
Szerda tenyérrel kifelé, békéltető mozdulattal felemelte a kezét.
— Ostobaság, Sweeney. Vigyázz a nyelvedre.
Sweeney mereven bámulta. Aztán a nagyon részegek komolyságával azt mondta:
— Egy gyáva embert szerződtettél. Szerinted mihez kezdene, ha most megütnélek?
Szerda Árnyékhoz fordult.
— Ebből elegem van — mondta. — Intézd el.
Árnyék felállt és Bolond Sweeney arcába nézett: milyen magas ez az ember? — gondolta ámultan.
— Zavarsz minket — mondta. — Részeg vagy. Azt hiszem, ideje távoznod.
Sweeney arcán lassú mosoly áradt szét.
— Na végre — mondta. Hatalmas ökle Árnyék felé lendült. Árnyék hátrahőkölt: Sweeney telibe kapta a jobb szemét. Fényes pacák villantak fel előtte és fájdalmat érzett.
És ezzel kezdetét vette a küzdelem.
Sweeney stílus és technika nélkül küzdött, kizárólag a harc öröméért: hatalmas, süvítő félkörívesekkel, de legalább olyan gyakran ütött mellé, mint ahányszor talált.
Árnyék védekezve, óvatosan verekedett, hárította Sweeney csapásait, vagy kikerülte őket. Teljesen tudatában volt, hogy közönségük van. A vendégek szemrehányó morgással elhúzták az asztalokat az útból, hogy a két férfinak elég helye legyen bunyózni. Mindvégig érezte magán Szerda pillantását, és látta cseppet sem vidám vigyorát. Ez egy próba, ez nyilvánvaló volt, de miféle próba?
Árnyék a börtönben megtanulta, hogy kétfajta bunyó létezik: a ne baszakodjatok velem bunyók, ahol a lehető leghatásosabban és leglátványosabban küzdöttél, és a magányos, igazi küzdelmek, amelyek gyorsak voltak, kemények és kegyetlenek, és mindig másodpercek alatt befejeződtek.
— Hé, Sweeney — nyögte zihálva —, miért harcolunk?
— A harc öröméért — mondta Sweeney, aki kijózanodott, vagy legalábbis látszólag nem volt részeg. — A harc tiszta, gonosz, kibaszott öröméért. Nem érzed a gyönyört az ereidben, ami úgy gyülemlik fel benned, mint a növényekben az éltető nedv tavasszal? — Vérzett a szája. Akárcsak Árnyék ökle.
— Szóval hogyan is csináltad az a trükköt? — kérdezte Árnyék. Hátrahőkölt és elfordult, a vállával hárított egy csapást, amit az arcának szántak.
— Már az első alkalommal megmondtam neked, hogyan csináltam — mordult fel Sweeney. — De hát azok vakok leginkább… au! Ez jó volt!… akik nem hajlandóak látni.
Árnyék egy kurta horoggal visszalökte Sweeney-t az asztalra; üres poharak és hamutartók zuhantak csörömpölve a padlóra. Árnyék akkor megadhatta volna neki a kegyelemdöfést.
Szerdára pillantott, aki biccentett. Árnyék lenézett Bolond Sweeneyre.
— Végeztünk? — kérdezte. Bolond Sweeney tétovázott, aztán bólintott. Árnyék elengedte, és hátralépett. A ziháló Sweeney leugrott az asztalról és felállt.