Szerda bekanyarodott a parkolóba.
— Szeretnéd, ha bemennék? — kérdezte.
— Nem különösebben.
— Jó. — Felvillant a vigyor, jókedv nélkül. — Van néhány dolog, amit elintézhetek, amíg te végső búcsút veszel. A Motel Americában leszek. Gyere oda, ha végeztél.
Árnyék kiszállt a kocsiból és nézte, ahogyan elhajt. Aztán bement az épületbe. A félhomályos folyosón virágok és bútorpaszta illata terjengett, éppen csak árnyalatnyi formaldehidszaggal keveredve. A folyosó túlsó végéből nyílt a kápolna.
Árnyék most vette észre, hogy a kezében rejtegeti az aranypénzt, először a kisujja és a mutatóujja közé szorítva, onnan pedig a hüvelykje alá csúsztatva, és ezt ismételgeti állandóan. Megnyugtató volt érezni a súlyát.
A felesége neve ott volt a folyosó túlvégén, az ajtó mellé kifüggesztett papírlapon. Árnyék bement a kápolnába. A legtöbb embert ismerte: Laura munkatársai voltak, néhányan a barátai.
Mindannyian felismerték. Látta az arcukon. De senki sem mosolygott rá, senki sem köszönt.
A helyiség túlsó végében egy emelvény állt, azon pedig egy krémszínű koporsó, és több vázányi virág volt körülötte: skarlátvörösek és sárgák és fehérek és sötét, vérszínű lilák. Árnyék tett egy lépést előre. Innen már látta Laura testét. Nem akart továbbmenni; nem mert kisétálni.
Sötét öltönyt viselő férfi szólította meg — valószínűleg a ravatalozó személyzetéhez tartozik, gondolta Árnyék.
— Uram! Szeretné aláírni a részvét és az emlékezés könyvét? — És a kis állványra helyezett, nyitott, bőrkötéses könyvre mutatott.
Árnyék precíz kézírásával bejegyezte a dátumot, meg azt, hogy ÁRNYÉK, aztán lassan azt is odaírta mellé, hogy (KUTYUSKA), letette a tollat és elindult a terem túlsó vége felé, ahol az emberek álltak, meg a koporsó, meg az a valami a krémszín koporsóban, ami már nem volt Laura többé.
Alacsony nő lépett be az ajtón és tétovázva megállt. Haja rézvörös volt, ruhája drága és nagyon fekete. Gyászruha, gondolta Árnyék, aki jól ismerte a nőt. Audrey Burton volt, Robbie felesége.
Audrey egy csokor, alufóliába csavart ibolyát tartott a kezében. Ilyen csokrokat gyerekek készítenek júniusban, gondolta Árnyék. De ilyenkor nem nő ibolya. Audrey átsétált a termen, Laura koporsójához. Árnyék követte.
Laura lehunyt szemmel feküdt a koporsóban, karját összefonta a mellkasán. Visszafogott, kék kosztümöt viselt, amit Árnyék még sohasem látott. Hosszú barna haját kifésülték az arcából. Laura volt és mégsem: aztán Árnyék rájött, hogy ez a póz az, ami természetellenes. Laura mindig nyugtalanul aludt.
Audrey Laura mellkasára helyezte a csokornyi ibolyát. Aztán egy pillanatig mozdulatlanul állt ott, majd keményen Laura halott arcába köpött.
A köpet Laura orra mellé fröccsent és lassan a fülére csöpögött.
Audrey a kijárat felé tartott. Árnyék sietve megindult utána.
— Audrey? — mondta.
— Árnyék? Megszöktél? Vagy kiengedtek?
Árnyék kíváncsi volt, vajon Audrey nyugtatókat szed-e. Hangja távoli volt és közönyös.
— Tegnap kiengedtek. Szabad ember vagyok — mondta Árnyék. — Mi a fene volt ez az egész?
A nő megállt a sötét folyosón.
— Az ibolya? Mindig ez volt a kedvenc virága. Amikor kislányok voltunk, együtt jártunk ibolyát szedni.
— Nem az ibolyára gondoltam.
— Ó, hogy arra — mondta a nő. A szája sarkából letörölt egy láthatatlan nyálcseppet. — Nos, azt hiszem, ez nyilvánvaló.
— Nekem nem, Audrey.
— Nem mondták el neked? — Hangja rideg volt és érzelemmentes. — Amikor a feleséged meghalt, a férjem farka volt a szájában.
Árnyék visszament a koporsóhoz. Addigra valaki letörölte a köpést.
A temetés ebéd után volt — Árnyék a Burger Kingben evett. Laura krémszín koporsóját átszállították az egyik felekezethez sem tartozó, kicsi temetőbe a város szélén: a dombos, fákkal benőtt, bekerítetlen réten fekete gránit és fehér márvány sírkövek álltak.
Árnyékot a ravatalozó halottaskocsija vitte ki a temetőbe, Laura anyjával együtt. Mrs. McCabe láthatóan úgy gondolta, hogy Árnyék felelős Laura haláláért.
— Ha itt lettél volna — mondta —, ez nem történt volna meg. Nem is tudom, minek ment hozzád. Már akkor megmondtam neki. Számtalanszor megmondtam neki. De sohasem hallgatnak az anyjukra, igaz? — Elhallgatott és alaposabban megnézte Árnyék arcát. — Verekedtél?
— Igen — mondta Árnyék.
— Barbár — mondta a nő, aztán összepréselte a száját, és úgy felszegte a fejét, hogy a végén remegni kezdett az álla, és egyenesen maga elé meredt.
Árnyék meglepetésére Audrey Burton is ott volt a temetésen, a hátsó sorban.
Befejeződött a kurta istentisztelet, a koporsót leeresztették a hideg földbe. Az emberek hazamentek.
Árnyék maradt. Zsebre vágott kézzel állt ott, reszketett, és a földbe vájt gödröt nézte.
Felette acélszürke volt az ég, üres és lapos, mint egy tükör. Szabálytalan időközökben újra meg újra rákezdett a havazás, kísértetiesen áttetsző hópelyhek bukfenceztek körülötte.
Valamit mondani akart Laurának, és kész volt várni addig, míg eszébe jut, mi is az. A világból lassan kifakultak a színek és a fények. Árnyék lába kezdett elgémberedni, keze és arca fájt a hidegtől. Melegséget keresve, a kabátzsebébe dugta a kezét és ujjai összezárultak az aranypénzen.