— A legjobb barátom feleségének a legjobb barátnője. Összehoztak nekünk egy randit, pedig nem is ismertük egymást. Bejött.
— És vár rád egy munkahely?
— Igen, uram. A barátom, Robbie, akit az előbb említettem, az Izomtanya tulajdonosa, ahol régebben edzőként dolgoztam. Azt mondja, a régi melóm csak rám vár.
A férfi felhúzta a szemöldökét.
— Valóban?
— Azt mondja, remek húzás lesz. Visszacsalogatok néhány régi kuncsaftot, és bejönnek a kemény legények is, akik még keményebbek akarnak lenni.
A férfi elégedettnek tűnt. A golyóstolla végét rágcsálta, aztán megfordította a lapot.
— Mit gondolsz a bűncselekményről, amit elkövettél?
Árnyék vállat vont.
— Ostoba voltam — mondta, és komolyan gondolta.
Az anyajegyes férfi sóhajtott. Bejelölt egy négyzetet a listáján. Aztán belelapozott Árnyék dossziéjába.
— Hogy jutsz haza? — kérdezte. — Busszal?
— Hazarepülök. Jó, ha az embernek utazási ügynök a felesége.
A férfi elfintorodott, és az anyajegy meggyűrődött a homlokán.
— Küldött jegyet?
— Nem volt rá szükség. Csak az igazoló kódot kaptam meg. Elektronikus jegy. Csak kimegyek a repülőtérre egy hónapon belül, igazolom magam, és már el is tűntem innen.
A férfi bólintott, még egy utolsó megjegyzést firkantott a lapra, aztán becsukta a dossziét és letette a golyóstollat. Sápadt keze úgy hevert a szürke irattartón, mint egy rózsaszín állat. Egymáshoz nyomta az ujjait, gúlát formázott belőlük, és vizenyősen ködös tekintete Árnyékra meredt.
— Szerencsés vagy — mondta. — Van valaki, akihez visszamehetsz, vár rád egy munkahely. Elfelejtheted ezt az egészet. Kapsz egy második esélyt. Használd ki.
Amikor Árnyék felállt, a férfi nem nyújtott kezet, és Árnyék nem is várt tőle ilyesmit.
Az utolsó hét volt a legrosszabb. Bizonyos tekintetben rosszabb volt, mint az előző három év együttvéve. Árnyék arra gondolt, hátha az időjárás miatt van az egész: nyomasztó, csendes és hideg idő volt. Mintha vihar közeledne, de nem akarna ideérni. Állandóan nyugtalan volt, gyomrát ideges görcs rántotta össze, mintha valami nagyon rossz dolog készülődne. A börtönudvaron viharos szél dühöngött. Árnyék néha úgy érezte, hó illatát sodorja magával.
Felhívta a feleségét és „R” beszélgetést kért. Tudta, hogy a telefontársaságok plusz három dollárt számolnak fel minden börtönből indított hívásért. Ezért olyan udvariasak a telefonközpontosok azokkal, akik a börtönből telefonálnak, gondolta Árnyék: tisztában vannak vele, hogy tőle kapják a fizetésüket.
— Furcsán érzem magam — mondta Laurának. Nem ezzel kezdte. Először azt mondta neki, hogy „Szeretlek”, mert jó dolog ilyesmit mondani, ha komolyan gondolod, és Árnyék komolyan gondolta.
— Szia — mondta Laura. — Én is szeretlek. Miért érzed magad furcsán?
— Nem tudom — felelte Árnyék. — Esetleg az idő teszi. Ha lezúdulna a vihar, talán minden rendben lenne.
— Itt szép idő van — mondta Laura. — Még nem hullott le az összes levél. Ha nem érkezik meg a vihar, te is megláthatod, amikor hazaérsz.
— Öt nap múlva — mondta Árnyék.
— Százhúsz óra, és itthon leszel — mondta a felesége.
— Minden rendben van veled? Semmi gond?
— Jól vagyok. Ma este meglátogatom Robbie-t. Meglepetésbulit kell szerveznünk a hazatérésed alkalmából.
— Meglepetésbuli?
— Persze. De nem tudsz róla semmit, igaz?
— Az égvilágon semmit.
— Ilyen egy jó férj — mondta Laura. Árnyék azon kapta magát, hogy mosolyog. Három éve börtönben ült, de a felesége még mindig meg tudta nevettetni.
— Szeretlek, kicsim — mondta.
— Szeretlek, kutyuskám — mondta Laura.
Árnyék letette a telefont.
Amikor összeházasodtak, Laura elmesélte, hogy szeretett volna egy kiskutyát, de a főbérlő azt mondta, a bérleti szerződés szerint nem tarthatnak állatot a lakásban. „Hé” — mondta akkor Árnyék. — „Majd leszek én a kiskutyád. Csak mondd, mit akarsz. Rágcsáljam meg a papucsodat? Piszkítsak a konyhapadlóra? Nyaljam meg az orrodat? Szimatolgassam a lábad közét? Lefogadom, nincs olyan dolog, amit ne tudnék egy kutya után csinálni.” — Aztán könnyedén felkapta a feleségét, mintha nem lenne nehezebb egy tollpihénél, és elkezdte nyalogatni az orrát, miközben Laura kuncogott meg sikítozott, aztán bevitte a hálószobába.
Az étkezőben Sam Fetisher sompolygott Árnyék mellé, és rámosolygott, közszemlére téve öreg fogait. Leült a szomszédos székre, és nekilátott a sajtos makaróninak.
— Beszélnünk kell — mondta Sam Fetisher.
Az egyik legfeketébb ember volt, akit Árnyék valaha látott. Talán hatvanéves lehetett. Talán nyolcvan. Viszont Árnyék találkozott már olyan harmincéves drogfüggőkkel, akik öregebbnek látszottak, mint Sam Fetisher.
— Mm? — kérdezte Árnyék.
— Közeledik a vihar — mondta Sam.
— Én is érzem — mondta Árnyék. — Úgy tűnik, hamarosan havazni kezd.
— Én nem ilyen viharról beszélek. Ennél nagyobb vihar közeledik. Én mondom neked, fiacskám, ha ideér, jobb neked, ha idebent vagy, mint ha az utcán kóricálnál.
— Letöltöttem a büntetésemet — mondta Árnyék. — Pénteken elhúzok innen.
Sam Fetisher Árnyékra meredt.
— Hová valósi vagy? — kérdezte.
— Eagle Point, Indiana.
— Hazudós kis pöcs — mondta Sam Fetisher. — Úgy értettem, eredetileg. Honnan származik a családod?
— Chicagóból — mondta Árnyék. Az édesanyja leánykorában Chicagóban élt, és ott is halt meg, nagyon régen.
— Ahogy mondom. Nagy vihar közeledik. Jobb lesz, ha meghúzod magad, Árnyék fiam. Olyan ez… hogy hívják azt, amin a kontinensek mennek körbe-körbe? Valami lemezek, nem?
— Tektonikus lemezek? — tippelt Árnyék.
— Az. Tektonikus lemezek. Olyan ez, mint amikor útnak indulnak, és Észak-Amerika belecsúszik Dél-Amerikába. Nem túl okos ötlet közéjük szorulni. Vágod, amit mondok?
— Véletlenül sem.