Szellemképek nyüzsögtek a fejében, semmi sem tartotta vissza őket. Képzeletben egy másik börtönből szabadult, sok-sok idővel ezelőtt.
Nagyon sokáig raboskodott egy koromsötét szobában: szakálla torzonborz volt, haja csomókban állt. Az őrök végigkísérték egy szürke kövekből rakott folyosón, ki egy térre, ami tömve volt mindenféle színes dolgokkal, emberekkel és tárgyakkal. Vásárnap volt, és elkábította a lárma meg a színek kavalkádja, hunyorogva bámulta a teret betöltő napfényt, sós-nedves levegő meg a piacon árult mindenféle finomság illata csapott az orrába, és bal oldalán napfény csillant a vízen…
A busz zötykölődve megállt a piros lámpánál.
A szél üvöltve keringett körülötte, az ablaktörlők nehézkesen vonszolták magukat az üvegen, vörös és sárga neonfoltokká mázolták szét a város látképét. Kora délután volt, de az ablakon túl mintha éjszaka lett volna.
— A francba — szólalt meg a háta mögött ülő fickó, aki letörölte az üvegről a párát és szemügyre vett egy ázott alakot, aki elsietett mellettük a járdán. — Ott egy punci.
Árnyék nyelt egyet. Most jutott eszébe, hogy még nem is sírt — ami azt illeti, nem érzett semmit. Se könnyek. Se szomorúság. Semmi.
Eszébe jutott egy Johnnie Larch nevű fickó, akivel egy cellában lakott, amikor lecsukták; ő mesélte Árnyéknak, hogyan került ki öt év után a rácsok mögül, a zsebében száz dollárral meg egy repülőjeggyel Seattle-be, ahol a nővére élt.
Johnnie Larch elment a repülőtérre, átnyújtotta a jegyét a pult mögött ülő nőnek, és a nő elkérte a jogosítványát.
Johnnie megmutatta neki. A jogosítvány néhány évvel azelőtt lejárt. A nő közölte vele, hogy ezzel nem igazolhatja a személyazonosságát. Johnnie erre azt mondta, hogy jogosítványnak ugyan nem megfelelő, de a pokolba is, a személyazonosságát tökéletesen képes vele bizonyítani, és a rohadt életbe, mit gondol, ki lehet ő, ha nem saját maga?
A nő azt mondta, hálás lenne, ha Johnnie nem ordítana.
Johnnie azt felelte, ide azzal a kibaszott beszállókártyával, vagy nagyon megbánja, és senki sem viselkedhet vele ilyen tiszteletlenül. A börtönben senki sem hagyja, hogy tiszteletlenül bánjanak vele.
Ekkor a nő megnyomott egy gombot, mire pár pillanattal később megjelentek a biztonságiak és megpróbálták rábeszélni Johnnie Larchet, hogy csendben hagyja el az épületet, de ő nem kívánt távozni és sor került némi civódásra is.
Az ügy vége az lett, hogy Johnnie Larch nem jutott el Seattle-be, mert a következő néhány napot a város kocsmáiban töltötte, és miután elköltötte a száz dollárját, egy játékpisztollyal megpróbált kirabolni egy benzinkutat, hogy finanszírozni tudja a további ivászatot, és végül a rendőrség elkapta, amiért közterületen vizelt. Nagyon hamar visszakerült a börtönbe, ahol nekiállt letölteni büntetése fennmaradó részét, plusz amit a benzinkút miatt kapott.
És a történet tanulsága, Johnnie Larch szerint, a következő: ne szarakodj azokkal, akik a repülőtéren dolgoznak.
— Biztos vagy benne, hogy nem azt akartad mondani. „Az elkülönített közösségekben, például a börtönben elsajátított viselkedésforma nem működik, sőt káros is lehet, ha az adott közösségen kívül próbálkoznak meg vele?” — kérdezte Árnyék, miután Johnnie Larch elmesélte neki a történetet.
— Nem. Hallgass rám, öregem, én mondom neked — felelte Johnnie Larch —, ne szarakodj azokkal a ringyókkal a repülőtéren.
Árnyék halványan elmosolyodott az emléken. Az ő jogosítványa csak néhány hónap múlva jár le.
— Pályaudvar! Mindenki kifelé!
Az épület vizelettől és poshadt sörtől bűzlött. Árnyék bekászálódott egy taxiba, és megkérte a sofőrt, vigye ki a repülőtérre. Hozzátette, hogy öt dollárral többet fizet, ha ez csendben megoldható. Az út húsz percig tartott és a sofőr meg sem szólalt közben.
Aztán Árnyék végigbotorkált a fényesen kivilágított reptéri csarnokon. Aggasztotta ez az egész dolog az elektronikus jeggyel. Azt tudta, hogy a pénteki járatra van jegye, de azt már nem, vajon aznap is felhasználhatja-e. Árnyék számára minden elektronikus dolog alapvetően mágikusnak tűnt, ami bármelyik pillanatban köddé válhat.
De még megvolt a tárcája, amit három év után visszakapott, benne néhány lejárt hitelkártyával meg egy Visa-kártyával, ami — mint azt örömmel felfedezte — csak január végén jár majd le. Volt egy helyfoglalása. És rájött, hogy biztosan tudja, minden rendben lesz, ha egyszer hazaér. Laurának sincsen semmi baja. Talán az egészet csak kitalálták, ráfogták valamire azt, hogy néhány nappal korábban szabadulhatott. Vagy talán az egész nem több egyszerű félreértésnéclass="underline" egy másik Laura Moon testét cibálták elő az autópályán heverő roncsok alól.
A repülőtér üvegfalain túl villám lobbant. Árnyékban tudatosult, hogy lélegzetét visszafojtva vár valamire. A mennydörgés távoli robajára. Kieresztette a levegőt.
A pult túloldaláról fáradt, fehér nő bámult rá.
— Helló — mondta Árnyék. Te vagy az első idegen nő, akivel három év óta először személyesen beszélek. — Van egy elektronikus jegyem. Pénteken utaztam volna, de ma kell indulnom. Haláleset történt a családban.
— Mmm. Részvétem. — A nő kopogott valamit a billentyűzeten, a monitorra meredt, megint beütött valamit. — Nem gond. Áttettem magát a három óra harmincasra. Lehet, hogy a gép késni fog a vihar miatt, ezért figyelje a kiírásokat. Van poggyásza?
Árnyék felmutatta a válltáskáját.
— Ezt nem kell bemutatnom, igaz?
— Nem — mondta a nő. — Rendben van. Van valamilyen fényképes igazolványa?