Árnyék megmutatta a jogosítványát.
A repülőtér nem volt nagy de Árnyékot ámulatba ejtette a sétálgató — csak sétálgató — emberek látványa. Végignézte, ahogy nemtörődöm módon leteszik a bőröndjeiket a földre, hátsó zsebükbe gyömöszölik a pénztárcájukat, csak úgy a szék alá tolják a kézitáskájukat. Ekkor tudatosult benne, hogy kiszabadult a börtönből.
Harminc perc volt hátra a beszállásig. Vett magának egy szelet pizzát és megégette a száját a forró sajttal. Eltette a visszajárót, és a telefonokhoz sétált. Felhívta Robbie-t az Izomtanya számán, de üzenetrögzítő vette fel.
— Hé, Robbie — mondta Árnyék. — Úgy hallottam, Laura meghalt. Korábban kiengedtek. Megyek haza.
Aztán, mivel tapasztalatból tudta, hogy az emberek követnek el hibákat, felhívta a házukat, és meghallgatta Laura hangját.
— Szia — mondta Laura. — Nem vagyok itthon, vagy nem tudok a telefonhoz jönni. Hagyj üzenetet, majd visszahívlak. És legyen jó napod.
Árnyék nem tudta rávenni magát, hogy üzenetet hagyjon.
Egy műanyag széken üldögélt a kapu mellett, és olyan erővel szorította a táskáját, hogy megfájdult a keze.
Arra a pillanatra gondolt, amikor először meglátta Laurát. Akkoriban még a nevét sem tudta. Audrey Burton barátnője volt. Árnyék Robbie társaságában ücsörgött a Chi-Chi’s egyik boxában, amikor néhány lépéssel Audrey mögött felbukkant Laura, és Árnyék nem bírta levenni róla a szemét. Laurának hosszú, gesztenyebarna haja volt és olyan kék szeme, hogy először — tévesen — azt hitte, színezett kontaktlencsét visel. Laura szamócás daiquirit rendelt magának és addig erősködött, amíg Árnyék bele nem kóstolt, és Laura elégedetten kacagott.
Laura imádta, ha más is megkóstolta azt, amit ő.
Árnyék aznap éjjel jóéjt-csókot adott neki, és olyan íze volt, mint a szamócás daiquirinek, és soha többé nem akart megcsókolni senki mást.
Egy női hang bejelentette, hogy fel lehet szállni a gépre, és Árnyékot az elsők között szólították. Leghátul ült, a szomszéd ülés üresen maradt. Az eső megállás nélkül kopogott a gép burkolatán: azt képzelte, kisgyerekek hajigálják marokszámra a szárított borsót az égből.
Amikor a gép felszállt, álomba merült.
Sötét helyen állt, és annak a valaminek, ami őt bámulta, bölényfeje volt, a bozontos szőr csomói közül hatalmas, nedves szemek néztek rá. Teste egy férfi teste volt, olajosan csillogó és sima.
— Változások közelegnek — mondta a bölény, és a szája meg sem moccant. — Néhány döntést meg kell hozni.
Tűzfény villódzott a nedves barlangfalon.
— Hol vagyok? — kérdezte Árnyék.
— A földben és a föld alatt — mondta a bölényember. — Ott, ahol az elfeledettek várnak. — Szeme folyékony, fekete márvány volt, a hangja a világ alól dübörgött elő. A szaga ázott tehénére emlékeztetett.
— Higgyél — mondta a dübörgő hang. — Ha életben akarsz maradni, hinned kell.
— Miben? — kérdezte Árnyék. — Miben kellene hinnem?
A bölényember Árnyékra meredt és kiegyenesedett, hatalmasra nőtt és szeme megtelt tűzzel. Szóra nyitotta nyálhabos bölényszáját, és a szájában vörös fény világított, mert lángok lobogtak benne, lent, a föld alatt.
— Mindenben — bömbölte a bölényember.
A világ megbillent, megpördült, és Árnyék ismét a repülőgépen találta magát, de a billegés folytatódott. A gép elülső részén egy nő tessék-lássék felsikoltott. A repülő körül vakító villanásokkal villámok cikáztak. A hangszóróból a kapitány hangja hallatszott, és közölte velük, hogy megpróbálnak magasabbra emelkedni, hátha így eltávolodhatnak a vihartól.
A gép rázkódott és remegett, és Árnyék higgadtan, tompán arra gondolt, vajon meghal-e. Nem lehetetlen, gondolta, de valószínűtlen. Kibámult az ablakon, és azt nézte, hogyan borítják fénybe a látóhatárt a villámok.
Aztán ismét elszunnyadt, és azt álmodta, megint a börtönben van, és a menzasorban Low Key suttog a fülébe, valaki vérdíjat tűzött ki a fejére, mondja, de Árnyék nem bírt rájönni, ki és miért; és amikor felébredt, már leszálláshoz készülődtek.
Pislogva botorkált le a gépről, ki az ébrenlétbe.
A repülőterek rettenetesen egyformák, gondolta. Igazából nem számít, hol vagy mert egy repülőtéren vagy: csempék, felüljárók, vécék, kapuk meg újságosbódék meg neonfények. Ez a repülőtér olyan volt, mint egy repülőtér. Egyetlen gond akadt vele: nem ide indult. Ez túlságosan nagy volt, túl sok emberrel és túlságosan is sok kapuval.
— Elnézést, asszonyom!
A nő felpillantott és csiptetős írótáblája felett Árnyékra nézett.
— Igen?
— Melyik repülőtér ez?
A nő meglepetten meredt rá, mint aki megpróbál rájönni, vajon most szórakoznak-e vele, aztán azt mondta:
— St. Louis.
— Én azt hittem, ez a repülő Eagle Pointba tart.
— Így is volt. A vihar miatt átirányították ide. Nem jelentették be a gépen?
— Lehetséges. Elaludtam.
— A legjobb lesz, ha beszél azzal a férfival, ott, azzal a vörös kabátossal.
A férfi majdnem olyan magas volt, mint Árnyék, úgy nézett ki, mint egy családi vígjátéksorozat apafigurája a hetvenes évekből. Beütött valamit a billentyűzeten, aztán azt mondta Árnyéknak, rohanjon — rohanjon! — az egyik kapuhoz a repülőtér túlsó végében.
Árnyék átrohant a repülőtéren, de mire a kapuhoz ért, már bezárták. A táblaüvegen keresztül nézte a távolodó gépet.
Az információs pultnál ülő nő (alacsony, barna hajú, szemölccsel az orra bal oldalán) hosszan tárgyalt egy másik nővel, aztán telefonált („Nem, az nem indul. Most törölték.”), majd nyomtatott neki egy másik beszállókártyát.