— Ez egyenesen odáig megy — mondta Árnyéknak. — Előreszólunk a kapuhoz, hogy várják meg.
Árnyék úgy érezte magát, mint egy borsószem az itt-a-piros-hol-a-piros játékban vagy egy kártya az éppen megkevert pakliban. Ismét átrohant a repülőtéren, és majdnem ott kötött ki, ahonnan eredetileg elindult.
A kapuban álló férfi elvette a kártyáját.
— Már vártuk magát — közölte bizalmasan, miközben letépte a jegy perforált részét, amelyen az ülés száma — 17D — állt. Árnyék felsietett a gépre, és becsukták mögötte az ajtót.
Átsétált az első osztályon — mindössze négy első osztályú ülés volt a gépen, ebből hármat már elfoglaltak. A legelső sorban, az üres szék szomszédságában halvány színű öltönyt viselő, szakállas férfi ült, aki Árnyékra vigyorgott, aztán felemelte a kezét és megkocogtatta az óráját, amikor elsétált mellette.
Igen, tudom, miattam fogsz késni — gondolta Árnyék. — Ennél ne legyen nagyobb problémád.
Első pillantásra a gép majdnem teljesen megtelt, gondolta, miközben a hátsó sorok felé sétált. Aztán kiderült, hogy tulajdonképpen teljesen megtelt, és a 17D számmal jelölt széken egy középkorú asszony ült. Árnyék megmutatta neki a beszállókártya letépett részét és a nő megmutatta a sajátját: megegyeztek.
— Nem tudna helyet foglalni, kérem? — kérdezte az utaskísérő.
— Nem — felelte Árnyék —, attól tartok, nem.
Az utaskísérő csettintett a nyelvével, és megnézte a két egyforma jegyet, aztán visszakísérte a gép orrába, az első osztályra és az üres székre mutatott.
— Úgy tűnik, szerencsés napja van — mondta. — Hozhatok valami innivalót? Van még egy kis időnk, mielőtt felszállnánk. És biztos vagyok benne, hogy ezek után szüksége lenne egy italra.
— Egy sört kérek szépen — mondta Árnyék. — Mindegy, milyet.
Az utaskísérő távozott.
A szomszédos széken ülő, halvány öltönyt viselő férfi megkocogtatta a körmével az óráját. Fekete Rolex volt.
— Késett — mondta a férfi, és hatalmas vigyort villantott Árnyékra, amiben az égvilágon semmi melegség nem volt.
— Hogy mondta?
— Azt mondtam, késett.
Az utaskísérő visszatért, és átnyújtott Árnyéknak egy pohár sört. Árnyékban egy pillanatra felmerült, hátha őrült a fickó, aztán arra gondolt, biztosan a gépre utalt, aminek meg kellett várnia az utolsó utast.
— Sajnálom, ha miattam késik — mondta udvariasan. — Siet?
A gép eltolatott a kapu elől. Megjelent az utaskísérő és elvette Árnyék sörét.
A halvány öltönyt viselő férfi a kisasszonyra vigyorgott, és azt mondta:
— Ne aggódjon, majd szorosan tartom — és a nő nem vette el tőle a pohár Jack Danielst, bár elhaló hangon tiltakozott, hogy ezzel megsérti a repülőgépekre vonatkozó előírásokat („Hadd döntsem el ezt én magam, drágám.”)
— Jelen esetben az időnek természetesen döntő jelentősége van — mondta a férfi. — De nem. Pusztán azért aggódtam, hátha nem éri el a gépet.
— Ez igazán kedves öntől.
A repülőgép nyugtalanul, zúgó hajtóművekkel kuporgott a betonon, és alig várta, hogy felröppenhessen.
— Kedves ám a nyavalya — mondta a halvány öltönyös férfi. — Volna egy munkám a számodra, Árnyék.
Dübörgés. Az aprócska gép meglódult előre, és Árnyék beleszorult az ülésbe. Aztán felszálltak a levegőbe, és a repülőtér fényei kezdtek elmaradni alattuk.
Árnyék a mellette ülő férfira nézett.
Vöröses ősz haja volt; szakálla — alig több mint borosta — őszes vörös. Göröngyös, szögletes arca volt és sápadtszürke szeme. Öltönye méregdrágának tűnt, színe akár az olvadt vaníliafagylalté. Nyakkendője sötétszürke selyemből készült, ezüst nyakkendőtűje egy fát ábrázolt: törzzsel, ágakkal és hosszú gyökerekkel. Amikor felszálltak, végig a kezében tartotta a poharát, és egyetlen cseppet sem löttyintett ki.
— Nem akarod megkérdezni, miféle munkáról van szó? — kérdezte.
— Honnan tudja, ki vagyok?
A férfi kuncogott.
— Ó, nincs könnyebb dolog a világon, mint megtudni, ki hogyan nevezi magát. Egy kis sütnivaló, némi szerencse, kevéske memória. Kérdezd meg, miféle munkáról van szó.
— Nem — mondta Árnyék. Az utaskísérő hozott még egy pohár sört, és Árnyék belekortyolt.
— Miért nem?
— Hazamegyek. Vár rám egy munkahely. Nincs szükségem másik munkára.
A férfi heges arcán külsőre nem változott a mosoly, de most valóban meglepettnek tűnt.
— Nem vár rád otthon semmilyen munka — mondta. — Nem vár ott rád az égvilágon semmi. Én viszont teljesen törvényes megbízatást ajánlok neked — jó fizetéssel, korlátozott biztonsággal, kiemelkedő juttatásokkal. A pokolba is, ha elélsz addig, még talán a nyugdíjról is beszélhetünk. Mit gondolsz, szeretnél nyugdíjat kapni?
Árnyék azt mondta:
— Biztosan a táskámról olvasta le a nevemet.
A férfi nem szólt semmit.
— Bárki is legyen maga — mondta Árnyék —, nem tudhatta, hogy ezen a gépen leszek. Én magam sem tudtam, hogy ezen a gépen leszek, és ha a gépemet nem irányították volna át St. Louisba, nem is lennék itt. Szerintem maga egy egyszerű mókamester. Talán rosszban sántikál, nem tudom. De azt hiszem, mindkettőnknek az lesz a legjobb, ha itt befejezzük ezt a beszélgetést.
A férfi vállat vont.
Árnyék kézbe vette az ülés hátuljába csúsztatott képes újságot. Az aprócska gép rángatózva, ugrándozva hánykolódott az égen, így nehezebb volt koncentrálni. A szavak szappanbuborékokként sodródtak át a fején, ahogy elolvasta, már el is felejtette őket.