— Mutasd meg hát az utat.
Thar elmagyarázta neki, és ő megjegyezte, ahogyan mindent megjegyzett, amit valaha hallott. Mégsem ment el, hogy megnézze a sírok nagy kincstárát. Visszatartotta valami titokzatos érzés, amelyet sem akaratával, sem eszével nem volt képes még felfogni. Vagy talán tartalékolni akart magának valamit, valamit, ami még előtte van, ami némi reménysugarat gyújt számára ezeknek az alagutaknak a mélyén, ahol végül mindig csupasz falakba ütközött, vagy éppen poros, vak, üres kamrákban kötött ki. Még várnia kellett, mielőtt megláthatja a kincseket.
Végtére is, talán nem látta őket már azelőtt?
Még mindig furcsa érzésekkel töltötte el, amikor Thar vagy Kosszil olyasmiről beszélt neki, amit halála előtt látott vagy éppen mondott. Azzal tisztában volt, hogy valóban meghalt és újjászületett abban az órában, amikor a régi teste kimúlt. És nemcsak egyszer, tizenöt évvel ezelőtt, hanem ötven éve is meg azelőtt meg azelőtt, visszafelé az évek és évszázadok, az egymást követő nemzedékek során, egészen az idők legkezdetéig, amikor a labirintust kivájták, a sírköveket felállították, és a Névtelenek első papnője eljárta legelső táncát az üres trónus előtt. Egy volt ez a számtalan élet, és az övé. Ő volt az első papnő. Minden emberi lény új életet nyer halála után, de egyedül ő, Arha születik újjá a maga képében. Vagy százszor végigismételte az útvesztő járatait és fordulóit, amelyek végül elvezettek a rejtett kamrához.
Néha valóban úgy tűnt, hogy emlékezik rá. A hegy alatt rejtőzködő sötét helyek olyan ismerősek voltak neki, mintha nem csupán a birodalmát alkotnák, hanem egyénein az otthonául szolgálnának. Amikor belélegezte a bódító füstöt a hold elfogytakor lejtendő tánc előtt, a feje pihekönnyűvé vált, és a teste sem volt többé az övé. Akkor végigtáncolt az elmúlt évszázadokon, mezítláb, fekete gúnyájában, és tudta, hogy ez a tánc sohasem ért véget.
Mégis, valahogy furcsa volt, ha Thar néha így szólt hozzát „Te mondtad nekem a halálod előtt…”
Egyszer megkérdezte:
— Kik voltak azok, akik ki akarták rabolni a sírokat? Volt egyáltalán ilyen kísérlet? — A sírrablási próbálkozások izgalmat váltottak ki belőle, de ugyanakkor lehetetlennek is tűntek a számára. Hogyan jöhettek egyáltalán titokban a szent helyre? Kevés volt a zarándok, talán még a foglyoknál is kevesebb. Néhanapján újabb novíciákat vagy rabszolgákat küldtek nekik a Négy-föld valamelyik kisebb templomától, vagy kisebb csoport érkezett, hogy némi aranyat vagy ritka illatszert ajándékozzon egyik vagy másik templomuknak. De ez volt minden. Senki sem tévedt arra céltalanul, eladni vagy megvenni valamit, sem megtekinteni a szent helyet vagy éppen kirabolni azt. Akárki jött oda — parancsra tette. Arha még azt sem tudta, milyen messzire van a legközelebbi város, húsz mérföldre vagy talán többre? Ráadásul a legközelebbi város egészen kicsi volt. A szent helyet üressége és magányossága óvta és védelmezte. A körülötte elnyúló sivatagon bárki akkora eséllyel kelhetne át észrevétlenül, akár egy fekete bárány a hómezőn, gondolta magában Arha.
Tharral és Kosszillal volt mostanában, velük töltötte a legtöbb időt, amikor éppen nem pihent a kis házban vagy kóborolt a hegy gyomrában. Viharos, hideg áprilisi éjszaka volt éppen. A tűzhelyen égő kicsi, zsályaágakból rakott tűz mellett üldögéltek az Istenkirály temploma mögötti helyiségben, Kosszil szobájában. Az ajtó előtt, az előcsarnokban Kezes és Dubbi pálcaszámolósdit játszott. Földobtak a levegőbe egy maréknyi pálcikát, és igyekeztek minél többet elkapni a kinyújtott kézfejükkel. Néha Arha is játszotta ezt a játékot Kezessel, titokban, a kis ház belső udvarán. Ha a három papnő elhallgatott, csak a lehulló pálcikák koppanása, a győztes nevetése vagy a vesztes zsörtölődése és a maréknyi tűz halk pattogása hallatszott. A falakon kívül körös-körül a sivatag néma, mély csöndje honolt. Olykor-olykor fölsurrogott valahol egy-egy hirtelen zápor kopogása, valahol távolabb, a homokon.
— Régebben sokan megpróbálták kirabolni a Sírokat, de soha senkinek sem sikerült — válaszolta Thar. Bár alapvetően kevés szavú volt, néhanapján szívesen elmesélt egy-két történetet. A legtöbbször Arha oktatásának részeként. Ma este úgy tűnt, ki lehet csikarni belőle valamilyen históriát.
— De hogyan merészelte megpróbálni bárki is?
— Azok merészelték — szólt közbe Kosszil. — Varázslók voltak, afféle bűbájos népség a Belső-földekről. Azelőtt történt mindez, hogy az Istenkirályok kerültek volna Kargád-föld trónjára. Akkoriban még nem voltunk valami erősek. Nyugat felől gyakran idevitorláztak a varázslók Karego-Átba és Atuanba, hogy kifosszák a part menti városokat, végigrabolják a földművesek falvait, sőt betörjenek a szent városba, Avabátba. Azzal kérkedtek, hogy a sárkányok ellen jöttek, de csak városokat és templomokat raboltak.
— Legnagyobb hőseik is eljöttek hozzánk, hogy kipróbálják a kardjuk, erejét — kapcsolódott a beszélgetésbe Thar. — Meg hogy istentelen varázslataikkal próbálkozzanak. Egyikük, egy hatalmas varázsló és sárkányvitéz, mindegyik közül a legnagyobb is eljött ide, csak hogy pórul járjon. Régen volt ez, nagyon-nagyon régen, de a történetére máig emlékeznek, és nem csak errefelé. Azt a varázslót Vandór-Akbénak nevezték. Egyszerre volt ott nyugaton mágus és király. Eljött a mi országunkba, és Avabátban összeszövetkezett néhány ottani lázadó karg nagyúrral, és harcba keveredett az iker Istenfivérek legbelső templomának főpapjával a város fölötti uralomért. Hosszú ideig tartott a küzdelem, az ember varázslatainak harca az istenek villámaival szemben, közben a templom romhalmazzá omlott körülöttük. Végül a főpap széthasította a mágus varázslóbotját, kettétörte az erejét hordozó amulettjét és végleg legyőzte a támadót. Fejvesztve ménekült a városból és Kargád-földről, keresztül egész Óceánföldön, annak legnyugatibb széléig. Ott aztán elbánt vele egy sárkány, hiszen az erejét már elveszítette. Attól a naptól a Belsőföldek ereje és hatalma végleg megroppant. Azt a főpapot Intatinnak hívták, ő volt a Tarb-ház első képviselője, azé a nemzetségé, amelyből azután a jóslatok beteljesülésével évszázadok múltán Karego-Át papkirályai, tőlük pedig egész Kargád-föld Istenkirályai származnak, így történt, hogy Intatin idejétől a kargok országának hatalma és ereje egyre csak gyarapodott. Akik azért jöttek, hogy a Sírokat kirabolják, mind varázslók voltak, és egytől egyig Vandór-Akbé kettétört amulettjére pályáztak. De az mind a mai napig itt van, ahol a főpap biztonságba helyezte. És itt vannak a vakmerők csontjai is… — mutatott Thar a földre a lába alatt.
— A fele van itt — szólt közbe Kosszil.
— A másik fele pedig örökre elveszett.
— Hogyan veszett el? — kérdezte Arha.
— Intatin az ő kezében maradt felet a Sírok templomának adományozta örökös őrzésre. A másik fele a varázsló kézében maradt, de ő, mielőtt elmenekült innen, Hupun jelentéktelen kis királyának, Toregnak adományozta. Azt én sem tudom, miért cselekedett így.