— Hogy viszályt keltsen, hogy fokozza Toreg gőgjét — vetette közbe Kosszil. — És úgy is lett. Toreg utódai többször föllázadtak a Tarb-ház uralmának idején. Még az első Istenkirály ellen is fegyvert ragadtak, nem ismerték el sem királyi hatalmát, sem isteni voltát. Gyalázatos, elátkozott népség volt az. Mára már az írmagjuk is kiveszett.
Thar bólintott.
— A mi mostani Istenkirályunk atyja, a Magasba Szárnyaló Nagyúr szétzúzta Hupun uralkodóházát, földig rombolta palotáikat. Amikor ez bekövetkezett, a fél amulett, amelyet Vándor-Akbé és Intatin ideje óta őriztek, végleg elveszett. Senki sem tudja, mi történt vele. Ez pedig egy emberöltővel ezelőtt történt.
— Biztos kihajították a szemétdombra — mormolta Kosszil. — Azt beszélik, egyáltalán nem látszik valami nagy kincsnek ez a Vándor-Akbé gyűrűje. Legyen átkozott a varázslónépség minden kacatjával együtt! — És Kosszil beleköpött a pattogó tűzbe.
— És te láttad már az itt őrzött felét? — fordult Thar felé Arha.
A szikár papnő megrázta a fejét.
— Abban a kincseskamrában van, ahová senki sem léphet be az egyetlen papnőt kivéve. Valószínűleg ez ott a legnagyobb kincs, nem tudom. De azt hiszem, talán mégis az. Hiszen a Belső-földekről sok száz éve küldözgetik ide a tolvajokat és varázslókat, hogy szerezzék vissza. Képesek elmenni arannyal teli, nyitott ládák mellett, s csak ezt az egyetlen dolgot keresik. Nagy idők múltak el azóta, hogy Vándor-Akbé és Intatin ezen a földön járt, erre a történetre mégis emlékeznek, és még mindig mesélik erre mifelénk és nyugaton egyaránt. Az évszázadok múlásával rengeteg dolog keletkezik, és legtöbbjükül is múlik. Nagyon kevés olyan kincs van, ami igazi érték marad, és kevés olyan történet, amelyet századokon át mesélnek.
Arha jó darabig tűnődött, majd megszólalt:
— Nagyon bátrak vagy nagyon ostobák lehettek azok az emberek, ha merészeltek behatolni a Sírokba. Talán nem ismerik a Névtelenek hatalmát?
— Nem — szólt Kosszil rideg hangján —, azoknak nincsenek isteneik. Varázslatokat művelnek, s közben azt hiszik, ők maguk az istenek. De nem azok. És amikor meghalnak, végleg elvesznek, nem születnek újjá. Porrá és csontokká válnak, szellemük még együtt sír a széllel egy darabig, amíg a vihar széjjel nem kergeti őket. Nincs halhatatlan lelkűk.
— És miféle varázslatokat űznek? — kérdezte Arha elbűvölt kíváncsisággal. Nem emlékezett rá, hogy egyszer ráparancsoltak, forduljon el, ne nézzen a Belső-földekről érkezett hajókra. — Hogyan csinálják? És mire való az egész?
— Trükkök, csalás, szemfényvesztés az mind — válaszolt neki Kosszil.
— Annál azért valamivel több — szólalt meg Thar —, mármint ha a mesék legalább részben igazat is mondanak. A nyugati varázslók el tudják állítani és fel tudják támasztani a szelet, s az arra fúj, amerre ők akarják. Ezt mindenki elismeri, így van minden mesében. Ezért olyan kiváló tengerészek. A varázsszelet befogják a vitorlájukba, és arra hajóznak, amerre csak akarnak. A viharokat meg el tudják csitítani. Azt is beszélik, hogy fényt is tudnak támasztani, amikor csak akarnak, meg… sötétséget is, és sziklából drágakövet, ólomból aranyat csinálnak. Egyetlen szemvillanás alatt hatalmas palotát vagy egész várost teremtenek, legalábbis így látja, aki nézi, no és medvévé, sárkánnyá vagy éppen hallá változhatnak, ahogy a kedvük tartja.
— Én nem hiszek ebben az egészben — szólt közbe Kosszil. — Azt, hogy veszedelmesek, milliónyi trükköt tudnak és sikamlósak, akár az angolna, azt elhiszem. De azt is beszélik, hogy ha elveszik tőlük fából faragott varázsbotjukat, ezzel minden erejük is odavan. Bizonyára gonosz rúnákat véstek ezekre a varázslóbotokra.
Thar megint csak megrázta a fejét.
— Tényleg van varázslóbotjuk, de ez csak egy szerszám, amivel közvetítik a bennük rejlő varázserőt.
— De honnan merítik a varázserejüket? — kérdezte Arha. — Honnan származik ez az erő?
— Lárifári — szólt Kosszil.
— Így beszélik — mondta Thar. — Ezt mondta egyszer, nekem valaki, aki találkozott a Belső-földek egyik nagy varázslójával, egy nagy mágussal, ahogy ők mondják. Foglyul ejtették egy nyugati hadjárat alkalmával. Fölmutatott nekik egy száraz fából faragott botot, és mondott neki valamit, és lám csak! A bot fényt sugárzott. Azután még egy szót szólt, és láss csudát, a boton érett piros almák termettek! Ezután kiejtett még egy varázsigét, és a bot, a fény, az almák mind eltűntek, a varázslóval együtt. Egyetlen szóra úgy eltűnt, akár a szivárvány vagy egy szempillantás, nyoma sem maradt. Többé sohasem látták azon a szigeten. Lehetséges, hogy mindez csupán szemfényvesztés?
— Bolondokat könnyű még bolondabbá tenni — mormogta Kosszil.
Thar nem szólt többet, elkerülendő a veszekedést, de Arha megrettent tőle, hogy végleg elvetik a témát.
— És hogy néz ki ez a varázslónépség — kérdezte —, igaz, hogy tetőtől talpig feketék, a szemük meg fehéren villog?
— Feketék és gonoszok. Én még egyetlenegyet sem láttam — szólt Kosszil önelégülten, megriszálta súlyos tomporát az alacsony zsámolyon, kezét a tűz felé nyújtotta.
— Tartsák távol tőlünk őket az ikeristenek — dünnyögte Thar.
— Többé soha nem jönnek vissza ide — mondta Kosszil. Tovább pattogott a tüzecske, dörömbölt a tetőn a sűrű eső, odakint, a homályos előtérben izgatottan fölkiáltott Kezes:
— Aha! Ide nekem egy felet! Egy fél az enyém!
ÖTÖDIK FEJEZET
Fény a hegy gyomrában
Ahogy télre fordult megint az esztendő, meghalt Thar. Nyáron valami emésztő nyavalya támadta meg. Ő, aki mindig szikár volt, most egyenesen csontvázzá aszalódott, ő, aki mindig szűkszavú volt, ezután már egyetlen szót sem szólt. Talán csak Arhához, néha, amikor kettesben voltak. Végezetül még ez is elmaradt, és Thar némán elment a sötétség birodalmába. Halála után Arha keservesen hiányolta őt. Igaz, Thar meglehetősen rideg volt, de sohasem volt kegyetlen. Büszkeségre nevelte Arhát, nem rettegésre.
Most már csak Kosszil maradt.
Az iker Istenfivérek templomának új főpapnője csak tavasszal érkezik majd meg Avabátból. Addig Arha és Kosszil osztotta meg a szent hely fölötti uralmat. Az idős nő „úrnőmnek” szólította a lányt, és köteles volt engedelmeskedni esetleges parancsainak. Arha azonban megtanulta, hogy ne parancsolgasson Kosszilnak. Igaz, megvolt erre a joga, de nem volt elegendő hatalma hozzá. Rettenetes erő kellett volna ahhoz, hogy szembeszegüljön Kosszil féltékenységével minden fölötte álló hatalommal szemben és gyűlöletével mindaz iránt, ami fölött nem ő uralkodik.
Amióta Arha (a gyengéd Pendelyes révén) rájött, hogy egyáltalán létezhet hitetlenség, és bár megrémítette, mégis elfogadta annak valóságosságát, Kosszil iránt is kimértebb érzéseket táplált, már-már megértette őt. Kosszil szívében nem volt imádat a Névtelenek vagy más istenek iránt. Számára semmi sem volt szent, csak a hatalom. Most Kargád-föld uralkodójának kezében volt ez a hatalom, ezért Kosszil szemében ő volt az igazi istenkirály, valójában csak az ő szolgálatára volt hajlandó. Számára a templomok csupán egyszerű díszletek voltak, a sírkövek csupasz szikladarabok, Atuan sírjai sötét, bár félelmetes, de puszta üregek a föld méhében. Ha hatalmában áll, teljesen elhagyta volna az üres trónus kultuszát. Talán még a legfőbb papnővel is végzett volna, ha merészeli.