Arha még ezzel az utóbbi ténnyel is teljes lelki nyugalommal nézett szembe. Bizonyára Thar is segítségére volt ebben, bár nyíltan soha egyetlen szót sem ejtett ilyesmiről. Betegségének kezdetén, mielőtt még hatalmába kerítette a némaság, megkérte Arhát, hogy pár naponta látogassa meg. Ilyenkor beszélt hozzá, sok mindent elmondott az Istenkirály és elődei viselt dolgairól, arról, hogy zajlik az élet Avabát-ban; olyan dolgokról, amelyeket egy fontos papnőnek ismernie kellett, ha nem voltak is igazán hízelgőek az Istenkirályra és udvarára nézve. Mesélt neki a saját életéről, és arról is, hogyan nézett ki és mit cselekedett Arha az előző élete során. Néhanapján, igaz, nem túl gyakran, arra is figyelmeztette, milyen veszélyek leselkedhetnek rá jelenlegi életében. Kosszil nevét soha nem ejtette ki a száján. Arha viszont már tizenegy esztendeje volt Thar tanítványa. Nem kellett neki több egy utalásnál vagy hangsúlynál, hogy megértsen és örökre megjegyezzen valamit.
Miután elcsitultak a gyászszertartások zűrzavarának sötét hullámai, Arha, ha tehette, elkerülte Kosszilt. A hosszadalmas napi munka és szertartások végeztével visszavonult magányos szállására, és amikor csak ideje engedte, besomfordált a trónus mögötti helyiségbe, kinyitotta a csapóajtót és leereszkedett a sötétség birodalmába. Nappal vagy éjszaka — odalent teljesen mindegy volt — alapos rendszerességgel végezte uradalmának földerítését. A legmélyebb szentségességgel fölruházott mélysírkamra szigorúan tilalmas hely volt mindenki számára, kivéve a főpapnőket és legbizalmasabb heréltjeiket. Ha bárki más, férfi vagy nő betéved oda, biztosan halálra sújtja a Névtelenek sötét haragja. A régen és alaposan megtanult szabályok közül azonban egyik sem tiltotta, hogy belépjen a labirintusba. Erre nem is volt szükség. Hiszen oda csak a mélysírkamra felől lehetett behatolni. Különben is: talán figyelmeztetni kell a legyet, hogy ne repüljön bele a pókhálóba?
Ezért alkalmanként magával vitte Kezest is a labirintus közelebbi járataiba, hogy legalább ott megtanulja a tájékozódást. Kezes sohasem lelkesedett azért, hogy odamehet, de mindig engedelmeskedett neki. Meggyőződött arról is, hogy Dubbi és Váhto, Kosszil eunuchjai ismerik az utat a lánckamrába és kifelé a mélysírkamrából, de többet nem tudnak. Őket soha nem vitte magával a labirintusba. Senki mást nem tűrt el, csak Kezest, csak ez a hozzá minden körülmények között hű lény ismerhette a titkos utakat. Az utakat, amelyek az övéi, csak az övéi, az örökkévalóságig. Lassacskán hozzálátott a labirintus teljes föltárásához. Az egész őszidőt azzal töltötte, hogy azokat a végtelen alagutakat járta, és még mindig voltak olyan fertályai, ahová sohasem tette be a lábát. Kimerítő volt ennek a hatalmas útvesztőnek az értelmetlennek tűnő végtelen hálózatát bejárni. Belefáradt a lába, és az agya is zúgott a már elhagyott és a még előtte álló kanyarulatok és kereszteződések szakadatlan észben tartásától. Az egész nagyszerű volt, mint egy kemény sziklából kivájt hatalmas város föld alatti úthálózata, viszont az egész avégre készült, hogy kifárassza és kétségbeesésbe kergesse a betévedő halandót. Ráadásul még a saját papnője is csak egy hatalmas csapdának láthatta a végén, semmi másnak.
Így, amint egyre hidegebbé és keményebbé vált a tél, föltáró igyekezetét mindinkább a trónteremre magára korlátozta. Megvizsgálta az oltárokat, a mögöttük és alattuk kialakított térségeket, a ládákkal és dobozokkal teli helyiségeket, a dobozok és ládák tartalmát, az átjárókat és padlásszobákat, a kupola alatti poros ürességet, ahol százával tanyáztak a denevérek, az alagsorokat és pincéket, amelyek csupán a sötétség előszobáinak voltak tekinthetők.
Keze és ruhaujja szaglott a valamelyik vasládában nyolc évszázada heverő, elporlott pézsmaprémek édeskés illatától, szemöldökén fekete csíkban gyűlt össze a sok rátapadó pókháló, órákig térdelve tanulmányozta valami szúette cédrúsfa láda gyönyörű faragásait. Valamelyik király ajándékozhatta a Sírok névtelen urainak évszázadokkal azelőtt. Ott volt maga a király, kicsiny, feszes, nagy orrú alak, a trónterem, lapos kupolájával és oszlopsoraival, mindez aprólékosan és finoman kifaragva valami régi szobrász keze által, akinek haló porát ki tudja hány évszázad takarta már. Ott volt az egyetlen papnő is, amint a bronztálakról áradó mámorító füstöt beszívja, tanácsot ad vagy jósol a királynak, akinek orrát már régen letörték. A papnő alakja túlságosan piciny volt ahhoz, hogy világosan kivehesse a vonásait, Arha mégis mintha a saját arcát látta volna a finom faragvány hajlataiban. Azon töprengett, vajon mit mondhatott a nagy orrú királynak, és az mennyire hálálta meg a szavait.
Voltak kedvenc helyei a bálteremben, ahogy bárkinek lehetnek kedvenc sütkérező pontjai egy napsütötte házban. Gyakran húzódott be egy kis, féltetős padlástérbe, az omladozó trónterem mögötti egyik elhagyatott szobácska fölött. Ősrégi ruhák függöttek ott, hatalmas királyok idejéből, akik nemesuraikkal együtt zarándokoltak ide, hogy kegyeletüket leróják Atuan sírjainak szent helye előtt, elismerve ezzel, hogy létezik nagyobb hatalom az övéknél vagy bármely más, halandó emberénél. Néhanapján leányaik, a hercegnők magukra öltötték ezeket a lágy fehér selymeket, topáz és sötét ametiszt díszeikkel együtt, és csatlakoztak a Sírok papnőjének szent táncához. Az egyik kincsesládából előkerült néhány tenyérnyi, festett elefántcsont táblácska is ennek a táncnak a képével, és a királyokéval és nagyurakéval, kik a trónterem előtt várakoztak, mivel akkor — éppúgy, ahogy manapság — halandó férfi nem tehette lábát a Sírok szent földjére. Hölgyeik viszont beléphettek, és fehér selyembe burkolózva együtt táncolhattak a papnőkkel. Maguk a papnők durva, házi szövésű, fekete ruhát viseltek mindig, akkor is és most is. Arha mégis szívesen tapintotta meg néha a puha és sima anyagokat, az időtől lassan elporladó szöveteket, amelyekről a romolhatatlan drágakövek saját csekély súlyuknál fogva is le-leszakadtak. Ezekből a ládákból sajátos illat áradt, különbözött a szent hely minden templomának minden pézsma- és ámbraillatátóclass="underline" sokkal frissebb, elevenebb, fiatalosabb volt azoknál.
Teljes éjszakákat szentelt a kincses szobákban egyetlen láda tartalmának tanulmányozására. Átvizsgálta kőről kőre, megszemlélte a rozsdás vérteket, a törött sisakforgókat, a bronzból, ezüstből és tömör aranyból készült násfákat, melltűket és boglárokat.
A jelenlétével mit sem törődő baglyok nyugodtan üldögéltek a szarufákon, sárga szemükkel közönyösen pislogtak. A csillagok fénye itt-ott beszivárgott a tető résein. Néha hópihék szállingóztak alá, lágyan és hidegen, hasonlóan az egyetlen érintésre porrá omló ősrégi selyemszövetekhez.
A tél végének egyik késő éjszakáján kegyetlen hideg volt a trónteremben. Arha a csapóajtöhoz ment, fölnyitotta, leereszkedett a lépcsőn és becsukta maga mögött. Csöndesen lelopakodott a számára már oly ismerős úton, a mélysírkámra felé vezető folyosón.
Ezen a helyen természetesen sohasem gyújtott világot. Még ha volt is nála lámpa a labirintusba menet vagy a fönti éjszaka sötétje miatt, föltétlenül eloltotta, mielőtt a mélysírkamrába lépett. Szemmel soha sem látta azt a helyet, egyetlenegyszer sem, papnőségének emberöltői alatt. A folyosón haladva most is elfújta a lámpájában pislákoló gyertyát, és pillanatnyi megtorpanás nélkül folytatta útját a koromsötétben, könnyedén, akár valami hal a fekete vizek mélyén. Tél volt vagy nyár, itt nem volt soha sem hideg, sem meleg: mindig ugyanaz a csípős hűvösség, kissé nedves, de örökké változatlan. Odafönt, a hatalmas erejű, fagyos, téli szelek laza havat korbácsoltak végig a sivatag homokján. Idelent nem volt tél, nem voltak évszakok: zárt, nyugodt, biztonságos világ vette körül.