Ezúttal éppen a festett terem felé igyekezett. Néha kedve szottyant betérni oda, hogy vizsgálgassa gyertyája halvány fényénél a falak sötétjéből kibontakozó különös rajzolatokat. A nagy szemű, hosszú szárnyú férfiakat, derűs vagy éppen morózus arckifejezésüket. Senki sem mondhatta meg neki, kik voltak ezek, ilyen festmények sehol sem voltak másutt a szent helyen. Ő viszont úgy vélte, fölismeri őket: az elátkozottak lelkei voltak, akik sohasem születhettek újjá. A festett terem bent volt a labirintusban, odamenet tehát át kellett haladnia a sírkövek alatti hatalmas üregen. Ahogy lefelé haladt a lejtős folyosón, halvány szürkeség derengett föl előtte, valami tétova, félénk villanás, holmi távoli fény visszatükröződésének visszatükröződése.
Arra gondolt, hogy tréfát űz vele a szeme, ahogy az gyakorta megesett ebben a határtalan sötétségben. Összeszorította a pilláit, mire a derengés eltűnt. Aztán kinyitotta a szemét, és a fényecske megjelent megint.
Ekkor megállt, és mozdulatlanul meredt maga elé. Szürkeség, nem feketeség! Furcsa, fakó fénysáv, éppen csak kivehető ott, ahol semminek sem szabadna látszani, ahol minden az ősidőktől fekete.
Pár tétova lépést tett előre, kinyújtotta a kezét a folyosó falának szöglete felé, és végtelenül haloványan bár, de látta ujjainak moccanását.
Tovább-botorkált. Különös volt ez, túl minden tudáson, minden félelmen, ez a halovány villódzás sohasem látott valami volt a sötétség legbelső, legmélyebb sírgödrében. Nesztelenül lopakodott előre meztelen talpán, fekete ruhájában. A folyosó utolsó fordulója előtt megtorpant. Azután kísérteties lassúsággal megtette az utolsó lépést, előretekintett… és látott…
…Olyasmit látott, amit még soha, még ha ez volt a századik élete, akkor sem. Megpillantotta a sírkövek alatti felmérhetetlen üreget, amelyet nem emberkéz vájt ki, hanem maga a föld méhének féktelen ereje. Kristályok ékesítették, hófehér mészkőtűk és cseppkövek díszítették mindenütt, ahol az idők vizei munkálkodtak eónok óta. Csillogó tetejével és ragyogó falaival szikrázott ez a kifinomult, rafinált gyémántpalota, ez a kristályház és ametisztkastély, amelyből dicsfény űzte ki a végtelen múlt sötétjét.
A csodát előidéző fény nem volt erős, mégis vakította a sötétséghez szokott szemet. Lágy ragyogás volt ez, olyasmi, mint a lidércfény, amint lassan haladt a hatalmas csarnokon keresztül, ezernyi apró csillanást verve vissza az ékköves mennyezetről és ezernyi árnyékot vetve a falak fantasztikus vésetei nyomán.
A fény egy fából faragott bot végén világolt, füst nélkül, nem is emésztve a fát. A botot emberi kéz tartotta. Arha az arcot is kivehette a halvány fényben. Egy sötét arcot. Egy férfi arcát!
Meg sem moccant.
Az alak sokáig rótta keresztül-kasul a termet. Úgy járkált, mintha keresne valamit, bepillantott a leomló kőcsipkék mögé, vizsgálgatta a mélysírkamrából kivezető folyosók torkolatát, de egyik alagútba sem lépett be. A Sírok papnője pedig mozdulatlanul állt tovább az átjáró sarka mögött. Várakozott némán.
Bizonyára az fért legnehezebben a fejébe, hogy egy idegen áll előtte. Nagyon-nagyon ritkán látott idegeneket. Először azt hitte, hogy az egyik őr, de nem… talán valaki a falakon kívülről, egy kecskepásztor, egy strázsa vagy a szent hely valamelyik rabszolgája. Azért jött, hogy kikémlelje a Névtelenek titkait, s talán hogy valamit elemeljen a sírok mélyéről…
Hogy lopjon valamit. Kirabolja a sötétség erőit!
Szentségtörés! A szó lassan formálódott meg Arha tudatában. Egy férfi állt előtte, és férfi lába sohasem érintheti a Sírok, a szent hely földjét. Ő mégis behatolt ide. Világosságot gyújtott ott, ahol a fény tilos, ahol sohasem volt fény a világ kezdetei óta. De miért nem sújtják porrá őt a Névtelenek?
Most éppen a sokszor megbolygatott és feltúrt sziklás padozatot szemlélte, így már látható volt, hogy többször fölásták és visszatemették. A sírgödrök kivájásakor felszínre került nyers és érintetlen rögök egy részét nem döngölték vissza a padozat síkjába.
Urai és parancsolói azt a hármat elemésztették. De miért nem falják föl ezt? Mire várnak vajon?
Talán hogy az ő kezük mozduljon, az ő hangjuk szólaljon meg?…
— Menj innen! Menj! Takarodj! — sikoltotta egyszerre torkaszakadtából. Harsogó visszhangok száguldoztak és zengtek végig a termen. A sötétséget mintegy háttérbe szorítva, meglepett arc fordult felé, és az üreg rezgő homályán keresztül egy pillanatig talán látta is őt. Aztán kihunyt a fény. A vibrálás megszűnt. Csak vaksötét és néma csönd maradt.
Ismét képes volt gondolkodni. Fölszabadult a fény bűvölete alól.
Csak a vörös sziklák kapuján, a foglyok kapuján hatolhatott be, tehát menekülése útját is biztosan arra keresi majd. Könnyedén és zajtalanul, mint a puha szárnyú baglyok, futott végig a terem falának félkörén a csak befelé nyíló ajtóhoz vezető szűk folyosó bejáratához. Behajolt a nyílás torkolatába. Nem érzékelt huzatot a külső világból. A behatoló nem támasztotta ki az ajtót befelé jövet. Azóta rég becsapódott, és ha most az alagútban van, ott csapdába is esett.
De az idegen nem volt a folyosóban. Ebben egészen biztos lehetett. Ilyen közelről ezen a szűk helyen hallania kellett volna a lélegzését, érzékelnie a melegét, egyáltalán az élete lüktetését. Abban az alagútban nem volt senki. Fölegyenesedett és hallgatózott. Ugyan, merre mehetett az idegen?
A sötétség úgy préselődött a szemére, mint valami szoros kötés. Teljesen megzavarodott attól, hogy látnia kellett a mélysírkamrát. Zúgott tőle a feje. Olyan helynek ismerte eddig, amelyet csak füllel lehet fölmérni, ujjai tapintásával, a sötétségben lengedező hűvös levegő által. Maga volt az a végtelenség. Olyan titok, amely szemmel sohasem fogható be. És most meglátta. A rejtély nem rémületnek adott helyet a szívében, hanem a szépség érzetének, a sötétségnél sokkal lenyűgözőbb titoknak.
Lassan, bizonytalanul haladt tovább. Bal kézzel tapogatta ki az utat, azt a benyílót, amely a labirintusba vezetett. Ott megpihent egy pillanatra, és hallgatózott.
De a füle sem mondott neki többet, mint a szeme. Ám amint ott állt, egyik kezével a sziklaalagút egyik, másikkal a másik falának feszülve, megérezte a kőfal halvány, különös rezdüléseit. A megdermedt, mozdulatlan levegőben pedig valami, oda nem tartozó illatot. A feje fölött odakint, a szabad ég alatt, a sivatagi völgyekben tenyésző vadzsálya illatát.
Lassan, nyugodtan indult meg a szűk folyosón, egyenesen az orra után.
Tálán vagy száz lépést tehetett meg, amikor meghallotta őt. Csaknem olyan nesztelenül mozgott, mint ő maga, de a lába nem volt olyan biztos a sötétben. Könnyed csusszanást hallott, mintha a másik megbotlott volna az egyenetlen padozaton, azután nyomban visszaszerezte az egyensúlyát. Többé semmi nesz. Egy picinykét kivárt, azután lassan továbbhaladt, jobb keze ujjaival könnyedén és lazán érintve a kőfalat. Végre egy kerek vasrúdra kulcsolódott a keze. Itt megállt, ujjai fölsiklottak a vasrúdon, majdnem olyan magasra, ameddig fölért. Megmarkolta az ott kitüremkedő vaskallantyút. Hirtelen mozdulattal, minden erejét megfeszítve lerántotta a fogantyút.
Félelmes csikorgás és kattanás hallatszott. Halványkék szikrák záporoztak elő. Cikázó visszhangjuk elhalt mögötte a folyosó mélyén. Ekkor előrenyújtotta a kezét, és alig néhány hüvelyknyire az arca előtt kitapogatta egy vasajtó hólyagos felületét.