Mellén összeszorított keze ellazult és lecsúszott. A fentről leselkedő ekkor megláthatta, milyen talizmánt visel a nyakából csüngő láncon. Durva fémdarab volt az, félhold alakúnak látszott.
Varázserejének halvány pislákolása kihunyt. Békésen feküdt a csöndben és a sötétségben.
Arha visszasimította a rongyot, és visszaillesztette a kőlapot a helyére. Óvatosan fölkelt és elosont a szállása félé. Sokáig feküdt éberen a szél süvöltésétől hangos sötétben. Szemei előtt vibrált a halál csarnokában áradó kristálysugárzás, a lágy, semmit sem égető fény, látta az alagút falának sima kőkockáit és az alvó férfi angyalian nyugodt arcát.
HATODIK FEJEZET
Az embercsapda
Másnap, miután végzett minden, a templomban kötelező teendőivel, eleget tanította a novíciákat a szent táncokra, visszaóvakodott a kis házba, elsötétítette a szobáját, kinyitotta a kémlelőnyílást és lenézett a mélybe. Sehol semmi fény! Az idegen elment.
Nem is gondolta, hogy ilyen sokáig ott marad a zárt ajtó előtt, de ez volt az egyetlen hely, ahol utánanézhetett. Hogyan találja meg már most az eltévedt vándort?
A labirintus ágainak, gyűrűinek, zsákutcáinak és tévútjainak hossza Thar számításai és a maga tapasztalatai szerint is meghaladta a húsz mérföldet. A Síroktól legtávolabb eső vak folyosó talán egymérföldnyi hosszú lehetett egyenes irányban. Ez volt odafönt. De odalent a föld alatt semmi sem haladt egyenesen. Mindegyik alagút kanyargott, elfordult, szétágazott és újra egyesült, kereszteződött, egymás alá és fölé bújt, eltűnt és újrakezdődött, hogy a legravaszabb tekergések után visszatérjen ugyanoda, ahonnan kiindult. A labirintusnak nem volt sem eleje, sem végé. Lehetett benne menni, menni és menni és soha nem jutni sehová, mivelhogy nem is volt hová eljutni. Az útvesztőnek nem volt közepe, nem volt szíve. Ha egyszer az ajtaja bezárult, többé vége-hossza nem volt. És nem létezett benne helyes irány.
Arha ugyan betéve tudta az egyes helyiségekhez vagy övezetekhez vezető alagutak minden sarkát és kanyarulatát, hosszabb kirándulásaira mégis magával vitt egy gombolyag finom fonalat, amit maga mögé bocsátott és visszafelé jövet fölgombolyított megint. Ha ugyanis egyetlen megszámlálandó kanyarulatot vagy kereszteződést elvét, még ő is eltévedhet. Még valami fény sem segíthetett, hiszen nem volt semmiféle útjelző. Minden folyosó, minden ajtó és minden nyílás egyforma volt.
Az idegen is mérföldeket megtehetett már, hogy negyvenlábnyira se legyen az ajtótól, amelyen belépett.
Arha elment a trónterembe, az iker Istenfivérek templomába, leereszkedett a konyha alatti pincébe, és amikor nem látta senki, lekukkantott mindegyik ott lévő kémlelőnyíláson a hideg, sűrű sötétségbe. Amikor pedig beköszöntött a fagyos, csillagfényes éjszaka, végigjárta a domboldal bizonyos helyeit, fölemelt bizonyos köveket, elkotorta a földet, és újra meg újra lenézett a föld mélyének csillagtalan sötétjébe.
Az idegen ott volt. Ott kellett lennie! Mégsem került a szeme elé. Még szomjan is halhat, mielőtt megtalálná. Ha bizonyos lenne benne, hogy már nem él, leküldhetné Kezest, hogy a tetemét megkeresse. De ezt a gondolatot nem volt képes elviselni. Amint a csillagfényben térdelt a hegyoldal durva földjén, a tehetetlen harag könnyei buggyantak ki a szeméből.
Visszatért az ösvényre, amely a lejtőn az Istenfivérek templomához vezetett. A díszesen faragott oszlopfők zúzmarás fehérséggel csillogtak a holdfényes éjszakában, akár valami csontfaragványok. Kopogtatott a hátsó ajtón, mire Kosszil beengedte őt.
— Mi vezérelte ide, úrnőm? — kérdezte a tohonya asszony hidegen és kíváncsian.
— Papnőtársam, egy férfi van a labirintusban!
Kosszil ébersége csökkent. Olyasmi történt, amire ő sem számított. Meredt tekintettel talpra állt. A szeme mintha kissé kidülledt volna. Arhának az jutott róla az eszébe, hogy Kosszil pontosan arra a képre hasonlított, amikor Pendelyes utánozta őt. Vad nevetés feszítette a torkát, de visszafojtotta és teljesen elnyomta önkéntelen indulatát.
— Egy férfi? A labirintusban?
— Egy férfi. Egy idegen. — S mivel Kosszil még mindig hitetlenkedve bámult rá, hozzátette: — Meg tudom állapítani külsőre, hogy valaki férfi vagy nem, bár igazán keveset láttam.
Kosszil elsiklott a gúnyos megjegyzés fölött.
— Ugyan, hogy kerülhetett oda egy férfi?
— Talán varázslattal, azt hiszem. A bőre sötét, lehet, hogy a Belső-földekről való. Azért jöhetett, hogy a Sírokat kirabolja. Először a mélysírkamrában találtam rá, egyenesen a nagy kövek alatt. Amikor észrevett, a labirintus bejáratához szaladt, mintha csak tudná, hová igyekszik. Bezártam mögötte a vasajtót. Próbálkozott ugyan valami varázsigékkel, de nem tudta kinyitni. Reggelre behúzódott az útvesztőbe. Képtelen vagyok megtalálni.
— Van mivel világítania?
— Igen.
— Vize van?
— Egy kis tömlő, de nincs tele.
— A gyertyája már biztosan leégett — töprengett Kosszil. — Négy vagy öt nap. Esetleg hat. Akkor leküldhetem a szolgáimat, hogy vonszolják elő a tetemét. A vérét a trónus elé öntjük, amikor…
— Nem! — kiáltotta Arha, hirtelen támadt haraggal. — Elevenen akarom megtalálni!
A papnő hatalmas termetének magasából lenézett a lányra.
— Minek?
— Azért… azért, hogy lassúbb legyen a halála. Szentségtörést követett el a Névtelenekkel szemben. Fénnyel szennyezte be a mélysírkamrát. Azért jött, hogy elrabolja a Sírok kincseit. Szigorúbb büntetést érdemel, mint hogy csak úgy lefeküdjön egy folyosón és szépen meghaljon.
— Iigen — mondta Kosszil, mintha megkönnyebbült volna. — De hogyan fogod el őt, úrnőm? Kockázatos a dolog. A másik esetben viszont semmi esélye. Talán nincs egy csontkamra odalent a labirintusban? Tele azoknak a csontjaival, akik behatoltak oda és többé nem jöttek ki?… Hagyjuk, hogy a sötét erők büntessék meg őt a maguk módján, a maguk eszközeivel, a labirintus sötét fegyvereivel. Kegyetlen szenvedéssel jár a szomjhalál.
— Tudom — válaszolta a lány. Megfordult és kilépett az éjszakába. Csuklyáját a fejére húzta a jeges szél ellen. Vajon tényleg tudta, vagy mégsem?
Gyermeteg és buta dolog volt részéről, hogy fölkereste Kosszilt. Tőle igazán nem várhatott segítséget. Kosszil nem tudott semmit. Minden tudása a hideg, számító várakozás volt, s annak végén a halál. Nem értett semmit. Nem fogta föl, hogy a férfit meg kell találni. Vele nem történhet az, ami a többiekkel. Azt még egyszer nem bírná elviselni. Ha egyszer jönnie kell a halálnak, jöjjön gyorsan, jöjjön napvilágnál. Ennek a tolvajnak, évszázadok óta az első férfinak, aki bemerészkedett a sötétségbe, hogy kirabolja a Sírokat — a legmegfelelőbb halált a kard éle jelenthette. Még csak halhatatlan lelke sincs, hogy újjászülessen. Szelleme vinnyogva kering majd a folyosókon. Nem szabad, hogy a szomjúság végezzen vele a sötétség magányában.
Arha alig aludt valamit ezen az éjszakán. Az egész következő nap szertartásokkal és szolgálattal telt el. A következő éjszakát azzal töltötte, hogy csöndesen, lámpa nélkül járta végig az összes kémlelőnyílást a szent hely épületeinek mélyén és a szélfútta domboldalon. Végül támolyogva aludni tért a kis házban. Két vagy három órával pirkadat előtt, de még akkor sem tudott nyugodni. A harmadik nap, késő délután egyedül kisétált a sivatagba, a folyó félé, amely most, télen alacsonyan hömpölygött. Partján a nádszálak nyakában jéggallér. Visszaemlékezett rá, hogy régebben, még az ősszel nagyon messzire behatolt a labirintusba, túl a hatos keresztúton, és egy hosszú folyosó falán túl végig hallotta a csörgedező víz csobogását. Egy szomjazó ember, ha éppen arra téved, biztosan ott álldogál. Még odakint is voltak kémlelőnyílások. Korábban már keresgélte őket, végül tavaly Thar mindegyiket megmutatta, így könnyedén újra rájuk talált. A helyszineket és formákat úgy idézte maga elé, mint egy világtalan: inkább érezte, merre kell mennie az egyes rejtett nyílások felé, mintsem meglátta őket. A Síroktól legtávolabb eső, második lyuknál, amint fejére húzta csuklyáját, és a fényt így kirekesztve, szemét a lapos sziklába vájt nyílásra tapasztotta, megpillantotta odalent a varázsló lidércfényének halvány pislákolását.