— Varázsló! — kiáltotta most már, hangja üresen kongott a lenti tágasságban. Az alak megrezzent, és nehézkesen fölült. Meglepetten körülnézett. Kis idő múltán föltekintett, vaksin pislogva a mennyezetről alácsüngő kis lámpácskára. Arca elborzasztó látványt nyújtott: beesett, aszott és fekete volt, akár egy múmiáé.
Kezét kinyújtotta a padlón mellette heverő botért, de a faragott fa végén ezúttal nem gyulladt fénysugár. Nem maradt már benne semmi erő.
— Meg akarod látni Atuan sírjainak kincseit, varázsló?
Fáradtan nézett fölfelé, az egyetlen dologra, amit láthatott, a lámpa fényére hunyorogva. Kis idő múltán, valami olyan fintorral, ami talán halvány mosolynak indult, bólintott egyet a fejével.
— Menj ki ebből a teremből és fordulj balra. Indulj el az első balra nyíló folyosón… — Megállás nélkül pergett a nyelvéről az útmutatások végtelennek tűnő láncolata, majd végezetül ennyit mondott: — Ott majd megtalálod a kincset, amiért idejöttél. Talán még valamennyi vizet is találsz ott. Melyiknek örülnél most jobban, varázsló?
Nehézkesen talpra állt, és a botjára támaszkodott. Arha felé emelte a tekintetét, de nem láthatta őt. Megpróbált mondani valamit, de kiszáradt torkán egyetlen hang sem préselődött ki. Könnyedén megvonta a vállát, és kiballagott a festett teremből.
A lány tudta, hogy nem ad neki vizet. A kincstárhoz vezető utat sem találja meg soha. Túl hosszú és bonyolult volt az útmutatás ahhoz, hogy megjegyezhesse. Aztán meg ott volt a gödörcsapda, ha túl messzire merészkedne. Az idegent koromsötét vette körül. Biztosan elvéti az utat, végül valahol összeesik és meghal a szűk, sziklába vájt üregek egyikében. Akkor majd Kezes megkeresi és kivonszolja onnan. Arha két oldalról markolta a kémlelőlyuk szélét, kuporgó testét előre-hátra hintáztatta. Ajkát összeharapta, mintha valami szörnyű fájdalmat kellene elviselnie. De nem, nem ad neki egy csepp vizet sem. Vizet nem ad neki. Nem ad neki mást, csak a halált, a halált, halált, halált, halált!
Életének e reménytelenül sötét óráján Kosszil jött oda hozzá, nehézkes toppanással lépett be a kincseskamrába, ormótlan alakja fölé tornyosult vastag, fekete téli köpenyében.
— Meghalt-e már az az ember?
Arha fölemelte a fejét. Szemében nem csillogtak könnycseppek. Nem volt mit rejtegetnie.
— Azt hiszem, igen — szólt fölemelkedve, és leporolta a ruháját. — A világossága mindenesetre kihunyt.
— Lehet, megint csak trükkökkel próbálkozik. Ezek a lélek nélküliek nagyon rafináltak.
— Várok még egy napot, amíg biztos nem lesz.
— Helyes. Akár kettőt is. Akkor majd lemehet Dubbi és előhozhatja. Erősebb, mint az öreg Kezes.
— De Kezes a Névtelenek szolgálatában áll, Dubbi pedig nem. Vannak helyek a labirintusban, ahová Dubbi nem léphet be, és a tolvaj éppen az egyik ilyen helyen van.
— Ugyan, hiszen már úgyis bemocskolódott…
— A halála árán majd megtisztul minden megint — felelte Arha. Kosszil arckifejezését látván arra következtetett, hogy az ő arcával sem lehet minden rendben. — Ez az én uradalmam, paptársnő. Úgy kell gondját viselnem, ahogy az én uraim megkívánják. Nincs szükségem további leckékre a halál dolgaiban.
Kosszil arca úgy tűnt el a fekete csuklya mélyén, mint valami sivatagi teknőcé a páncéljában: lassan, keserűen, hidegen.
— Jól van, jól, úrnőm.
Az Istenfivérek oltára előtt váltak el egymástól. Arha ezúttal minden sietség nélkül ment a kis ház felé. Hívta Kezest, hogy kísérje el. Miután beszélt Kosszillal, már tudta, mit kell tennie.
Kezessel együtt fölmászott a domboldalon, belépett a trónterembe és leereszkedett a mélysírkamrába. Ketten bírták csak kinyitni a hosszú fogantyúval a labirintus masszív vasajtaját. Lámpást gyújtottak és beléptek. Arha először a festett terembe igyekezett, onnan indultak tovább a nagy kincstár felé vezető úton.
A tolvaj nem jutott messzire. Még ötszáz lépést sem tettek meg kacskaringós útjukon Kezessel, amikor belebotlottak. A szűk folyosón hevert összekuporodva, mint valami hanyagul odalökött rongycsomó. A botját elejtette, mielőtt maga is összerogyott. Kissé, távolabb hevert tőle a földön. Szája széle vérzett, szemhéja félig lecsukva.
— Él még — szólt Kezes, nagy, sárga lapátkezével tapintva ki torkán a pulzusát. — Megfojtsam, úrnőm?
— Ne! Élve akarom! Vedd föl és hozd utánam.
— Elevenen? — rökönyödött meg Kezes. — Mi végre, kicsi úrnőm?
— Hogy a Sírok rabszolgája legyen! De hagyd abba a locsogást, és tedd, amit mondtam!
Kezes még a megszokottnál is búskomorabb képpel engedelmeskedett. Nagy nehezen a vállára emelte a fiatal férfi tehetetlen testét, akár valami hosszú zsákot. Terhével Arha nyomában totyogott. Képtelen volt egyszerre megtenni az utat ekkora súllyal a vállán. A visszaúton vagy tucatszor megálltak, hogy Kezes kiszuszoghassa magát. A folyosó minden pihenőnél ugyanolyan volt; szürkéssárga kövekből szorosan rakott, boltívvé formálódó kőfalak, egyenetlen sziklapadozat, halottá dermedt levegő. Kezes nyőgdécselve rogyadozott az idegen mozdulatlanul csüngő testének súlya alatt. A lámpás gyenge fénye mindkét irányban hamarosan feloldódott a folyosó koromsötétjében. Arha minden megállásnál pár csöpp vizet erőltetett a férfi kiszáradt ajkai közé. Egyszerre csak egy keveset, nehogy végül a visszatérő élet ölje meg!
— A lánckamrába? — kérdezte Kezes, amint a vasajtóhoz vezető folyosóra értek. Arha most gondolt rá először, hová is vitesse foglyát. Fogalma sem volt róla.
— Nem. Oda ne! — nyögte, és szinte rosszul lett a füst, a bűz és a rámeredő bozontos, szótlan és világtalan arcok emlékétől. És a lánckamrába Kosszil is beléphet. — Ööö… a labirintusban kell maradnia, hogy vissza ne nyerhesse a varázserejét. De hol van ott egy olyan hely, ahol…
— A festett terem ajtaján van zár, és kémlelőlyuk is szolgál hozzá, úrnőm. Persze, csak ha gondolod, hogy az ajtót nem nyitja ki.
— Idelent elhagyta a varázsereje. Vidd oda, Kezes!
Kezes tehát visszacipelte terhét, vissza a már megtett út felén. A súly oly nagy volt, hogy lélegzete kihagyott, nem volt ereje tiltakozni. Amikor végre betámolyogtak a festett terembe, Arha lekanyarította válláról súlyos, vastag, fekete téli köpönyegét, és a gyapjúruhát leterítette a poros padozatra.
— Tedd rá — szólt a szolgához.
Kezes búbánatos megrökönyödéssel meredt rá, lihegett.
— De kicsi úrnőm…
— Azt akarom, Kezes, hogy ez az ember éljen még egy kicsit. Úgyis itt hagyjuk. Majd végez vele a hideg. Látod, most is hogy reszket!
— A ruhád beszennyeződik. A papnői ruhád! Ez egy hitetlen, egy férfi! — hördült föl Kezes, apró malacszeme mintha fájdalomtól szűkült volna össze.
— Majd elégetem ezt a köpönyeget, és szövök magamnak másikat. Gyerünk, Kezes!
Az eunuch engedelmesen előrehajolt, és hátáról lezöttyentette a foglyot a fekete köpenyre. A férfi most is halotti mozdulatlanságban feküdt, de szívverése erősen lüktetett a torkán, s néha egy-egy görcsös rándulás futott végig kinyújtóztatott tagjain.
— Oda kellene láncolnunk — szólt Kezes.
— Talán veszélyesnek látod? — csúfolódott Arha, de amikor Kezes a falba erősített vasgyűrűre mutatott, amelyhez a fogoly kiköthető lenne, mégis elküldte a szolgát a lánckamrába, hogy hozzon valami abroncsot meg láncot. Az esetlen alak az útmutatás szavait motyogva döcögött végig a folyosókon. Máskor is megjárta már a festett termet. Nem is egyszer, de sohasem egyedül.