Az őrök szélesre tárták a kaput. A fekete menet kiért a rezgő, hideg fénybe, a kora reggeli szélbe. A nap szemkápráztatóan ragyogott, mintegy úszva a végtelenbe vesző keleti látóhatár fölött. A nyugatom húzódó hegykoszorú ugyanúgy verte vissza sárgás ragyogását, mint a trónterem széles homlokzata. A domboldalon lejjebb álló épületek még bíborszínű árnyékban rejtőzködtek, kivéve az Istenfívérek templomát, amely büszkén terpeszkedett a szemközti halmon, nem régen aranyozott kupolája dicsfényként verte vissza a kelő nap sugarait. A négyes sorokba rendeződött papnők feketén vonultak lefelé a Sírok hegyének oldalán. Menet közben halkan énekelni kezdtek. A dallam mindössze három hangból állt, az állandóan ismételgetett szó pedig olyan ősi volt, hogy már teljesen elveszítette a jelentését, akár egy útjelző tábla ott, ahol már régen nincs is út. Ezt a kiürült szót ismételgették újra meg újra. E napot, a papnő visszaállításának napját teljesen kitöltötte ez a lassú, száraz, egyhangú női kórus.
A kisleányt egyik helyiségből a másikba, egyik templomtól a másikig cipelték. Az egyik helyen kevés sót tettek a nyelvére, másutt arccal nyugatnak kellett térdelnie, míg haját rövidre vágják, illatosított ecettel mossák és olajjal bedörzsölik, megint másutt egy oltár mögött egy fekete márványtömbön kellett hasalnia, mialatt körülötte siratódalokat énekeltek. Ezen a napon sem ő, sem a papnők bármelyike nem vett magához ételt, és nem ivott vizet. Amikor lement az esthajnalcsillag, a kisleányt ruhátlanul ágyba fektették báránybőrök között, olyan szobában, ahol azelőtt még sohasem aludt. Egy házban, amely évekig zárva állt, s most, ezen a napon nyitották ki hosszú ideje először. Szobája magasabb volt, mint amilyen hosszú, és nem voltak rajta ablakok. Áporodott, sűrű, élettelen, dohos szag terjengett benne. A néma asszonyok otthagyták őt a sötétben.
Mozdulatlanul feküdt, úgy, ahogy letették. Szeme tágra nyíltan figyelt. Nagyon sokáig feküdt így új helyén.
Egyszer csak imbolygó fényt pillantott meg a magas falon. Valaki csöndesen osont a folyosón, kezével ernyőzve mécsesét, így az alig adott több fényt, mint egy szentjánosbogár. Sejtelmes suttogás hallatszott:
— Sssz, ott vagy, Tenar?
A gyermek nem válaszolt.
Ekkor egy fej bukkant elő az ajtónyílásban, egy furcsa fej: teljesen kopasz, akár egy meghámozott krumpli, és ugyanolyan sárgás színű. Még a szeme is afféle krumpliszem: apró és barna. Orra eltörpült arcának vaskos, hájas leffentyűi között, szája keskeny, hasított rés. A gyermek meredten bámulta ezt az arcot. Pupillája sötéten tágra nyílt, szempillája sem rezdült.
— Sssz, Tenar, kicsi lépes mezecském, itt vagy hát! — A hang sejtelmes volt, magas, mint egy nőé, de mégsem női hang. — Nem szabadna itt lennem, kint van a helyem az ajtó előtt, a tornácon. Oda megyek vissza most. De látnom kellett, hogy van Tenar, az én kicsim ez után a hosszú-hosszú nap után, hogy van az én szegény kis lépes mezecském?
Odalépett hozzá, zajtalanul, de nehézkesen, és kinyújtotta a kezét, mintha a haját akarná hátrasimítani.
— Nem vagyok többé Tenar — szólt a gyermek a szeme közé bámulva. Az alak keze megállt, nem érintette meg.
— Persze hogy nem — suttogta egy pillanat múlva. — Tudom. Tudom. Most már a kis elemésztett vagy. De én…
A kislány semmit sem szólt.
— Nehéz napja volt ez az én kicsikémnek — szuszogta a súlyos alak. A lángocska halványan sercegett nagy, sárga mancsában.
— Nem szabadna belépned ebbe a házba, Kezes.
— Nem, nem. Tudom. Nem szabadna ide belépnem. Jól van hát, jó éjszakát, kicsikém… jó éjszakát.
A gyermek most sem szólt. Kezes lassan megfordult és elkullogott. A fényecske elhalt a kamra magas falán. A kislány, akinek mától nem volt más neve, csak az, hogy Arha, az elemésztett, csöndesen feküdt a hátán, és egyre bámult a sötétbe.
MÁSODIK FEJEZET
A szent hely falai
Ahogy növekedett, anyja képe teljesen elhalt az emlékezetében, anélkül, hogy ennek tudatában lett volna. Ide tartozott, a Sírok szent helyéhez. Mindig is ide tartozott. Csak néha, a hosszú júliusi estéken, amikor az oroszlánsörény-színű nyugati hegyeket nézte a lemenő nap rőtsárga fényében, akkor jutott eszébe, a régmúlt idők mélyén, egy távoli tűzhelyen lobogó ugyanilyen színű lángcsokor. Ilyenkor az is eszébe jutott, hogy valaki az ölében tartotta. Roppant furcsa érzés volt, hiszen őt még érinteni is ritkán érintették. Kellemes illatok tolultak elő; frissen mosott, zsályával illatosított vízben öblített, friss láng- és naplementeszínű világosszőke haj illatát érezte. Ez volt minden, amit maga mögött hagyott.
Természetesen többet tudott, mint amire emlékezett, hiszen elmesélték neki az egész történetet. Amikor hét- vagy nyolcéves volt, és először töprengett el rajta, ki is voltaképpen az a személy, akit egyszerűen az Arha névvel illetnek, felkereste testőrét, Kezest, az őrparancsnokot, és megkérte őt:
— Mondd el, Kezes, hogyan választottak ki engem!
— Ó, de hát tudod te azt, kicsikém.
És valóban tudta. A magas, rideg hangú papnő, Thar elmesélte neki a történetet sokszor, míg szóról szóra nem tudta és föl nem mondta, mint a leckét.
— Igen. Tudom. Amikor Atuan sírjainak legelső papnője meghal, a temetési és megtisztulási szertartásokat egy holdhónapon belül hajtják végre. Ezután a Sírok szent helyének néhány papnője és őre átkel a sivatagon, végigjárja Atuan városait és falvait, kérdezősködve és kutatva. Azt a leánygyermeket keresik, aki a papnő halálának éjszakáján született. Amikor ilyen gyermekre lelnek, figyelik őt, és várakoznak. Az újszülöttnek testileg-lelkileg egészségesnek kell lennie, nem lehet angolkóros, később sem kaphat himlőt vagy egyéb rútító nyavalyát, nem vakulhat meg. Ha épen és egészségesen elél ötéves koráig, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy valójában ő az elhunyt papnő újjászületett porhüvelye. Ekkor tudatják felőle Avabát Istenkirályát, majd elviszik annak templomába, és ott egy esztendeig tanítják. Ennek az évnek a végén elkísérik a trónterembe, ott visszaadják nevét urainak, a Névteleneknek, mivel ő maga is névtelen: ő a mindig újjászülető papnő.
Ez volt szóról szóra, amit Thar tanított neki, és sohasem merészelt akár egyetlen szóval is többet kérdezni tőle. A szikár papnő nem volt kegyetlen, csak nagyon hideg, vastörvény vezérelte, és Arha áhítattal félte őt. Egyáltalán nem kellett viszont tartania Kezestől. Csak rá kellene parancsolnia:
— Most pedig mondd el, hogyan választottak ki engem! — és őrizője mindent elmondott neki szépen, sorjában.
— Elindultunk innen észak és nyugat felé a telő hold harmadik napján, mivel a néhai Arha az előző hónap harmadik napján hunyta le szemét. Legelőször is Tenakbába, egy nagy városba mentünk, bár a világot látottak szerint Avabáthoz képest akkorácska csak, mint légy az ökörhöz. Számomra mégis hatalmas: legalább tízszer száz ház van benne! Azután továbbmentünk Gar felé. De ezekben a városokban senkinek sem született leánygyermeke az előző hónap harmadik holdnapján. Volt ugyan néhány fiúcska, de azok e célra nem alkalmasak… Ezért tovább kellett mennünk Gartól északra, a hegyvidék városkáiba és falvaiba. Az az én szülőhazám. Ott jöttem a világra a hegyek között, ahol a folyók rohannak, és a mezők zöldben pompáznak. — Kezes sejtelmes hangja itt különös színt kap, apró szemei tejjesen eltűnnek vaskos redői között. Kicsit elhallgat, csak azután folytatja tovább: — Fölkerestük tehát mindazokat, akiknek az utóbbi hónapokban született gyermekük. Néhányan pénze nem átallották hazudni nekünk: „Igen, igen, a mi kicsinyünk a hónap harmadik napján született.” Hiszen tudod, hogy a szegény népek gyakran örömmel szabadulnak meg leánygyermekeiktől. Voltak olyan szegények is, akik magányos viskóikban tengődtek a hegyvidék völgyeiben, nem tartották számon a napok múlását, aligha érzékelték, hogyan jár el fölöttük az idő, azt sem tudták hát biztosan, pontosan mennyi idős a gyermekük. De ha elég hosszan kérdezgettük őket, végül mindig kiderült az igazság. Viszont így nagyon lassan haladt a dolog. Végül rábukkantunk egy lánycsecsemőre egy gyümölcsöskertekkel pompázó völgy parányi, tíz házból álló falujában, Entattól észak felé. Nyolc hónapos volt már, ennyi ideje tartott a keresés. De kiderült, hogy valóban a Sírok papnője halálának napján született, méghozzá ugyanabban az órában. Csodaszép kisbaba volt. Békésen üldögélt anyja ölében, és ragyogó szemmel csodálkozott ránk, amint ott nyüzsögtünk a kunyhó egyetlen helyiségében, akár a barlangban a denevérek. Apja szegény ember volt. Gondozta a gazdag földesúr gyümölcsösét, és nem volt semmije őt gyermekén és egyetlen kecskéjén kívül. Még a viskó sem az övé volt. Szóval ott tolongtunk valamennyien, és az ember már sejtette a papnők felcsillanó szeméből és titokzatos sugdolózásából, hogy végre megtaláltuk az újjászületettet. Anyja is megmondhatta volna, hogy így van. De csak ölelte a gyermeket, és nem szólt egy árva szót sem. Elmentünk hát, és másnap visszatértünk hozzá. De lám csak! A csillagszemű kisded egy rongycsomón rúgkapált sírva és sivalkodva, egész testét pedig vöröslő lázrózsák és rút foltok éktelenítették. Anyja meg még nála is szívettépőbben kiáltozott: „Ó, óóó! Az én picinyemet szemmel verés érte!”