— Miket beszélsz? Ugyan miféle nevét?
— Azt sem mondhatom meg neked — mosolygott, miközben az arca szomorú maradt.
— Ez ostobaság, bolond beszéd, istenkáromlás. Azok valóban Névtelenek. Nem tudod, mit beszélsz!
— De, talán még nálad is jobban tudom, papnő — válaszolta egyre jobban elmélyülő hangon. — Nézd csak meg még egyszer! — És arcát úgy fordította, hogy Arhának látnia kelljen a négy borzalmas heget.
— Nem hiszek neked — mondta a lány. A hangja reszketett.
— Ó, papnő — szólt a fogoly csöndesen —, te nem vagy még öreg, nem szolgálhatod valami régen a Névteleneket.
— De igen. Nagyon is régen! Én vagyok az első papnő, az újjászületett. Uraimat már ezer meg ezer évvel ezelőttől szolgálom. A rabszolgájuk vagyok, a szemük és a kezük. És én vagyok a bosszújuk is azokkal szemben, akik beszennyezik a Sírokat, és arra vetik a tekintetüket, amire nem szabad. Ne hazudozz és ne hencegj hát tovább. Hát nem tudod, hogy az őrizöm egyetlen szavamra idejön, és leüti fejedet a nyakadról? Vagy ha kimegyek innen, és bezárom ezt az ajtót, akkor többé soha senki sem jön ide, s te itt pusztulsz el a sötétben. Azok pedig, akiket én szolgátok, fölfalják majd a testedet, elemésztik a lelkedet, csak a csontjaidat hagyják itt a porban.
A férfi nyugodtan bólintott.
Arhának elakadt a szava. Nem találván több mondanivalót, kiviharzott a helyiségből, bevágta és hangos csattanással bereteszelte maga mögött az ajtót. Hadd gondolja a nyomorult, hogy többé nem jön vissza! Hadd izzadjon ott a sötétben, hadd átkozódjon és reszkessen, hadd próbálgassa haszontalan, ostoba varázsigéit!
Lelki szemeivel azonban látta, amint kinyújtózik és álomba tér, ahogyan akkor, ott a vasajtónál, békésen, mint égy bárány a napsütötte réten.
Ráköpött a bereteszelt ajtóra, rávetette a szentségtörés elhárításának jelét, majd csaknem futva megindult a mélysírkamra irányába.
Amint a sírkamra fala mellett osont a trónterembe nyíló rejtekajtó felé, ujjai végigsiklottak a sziklafal finom kidudorodásain és mélyedésein. Olyan volt, mint valami jéggé dermedt csipke. Elfogta a vágy, hogy meggyújtsa a lámpását, hogy még egyszer láthassa, ha csak egy pillanatra is az idők kivájta kőkupolát, a falak vakító ragyogását. De csak összeszorította a szemhéját, és szaladt tovább.
HETEDIK FEJEZET
A legnagyobb kincs
A napi feladatok és szertartások még sohasem tűntek ilyen soknak, fölöslegesnek és hosszúnak. A sápadt arcú kislányok a maguk alamuszi csintalanságaival, a nyughatatlan novíciák, a határozott és hűvös tekintetű papnők, akiknek egész élete féltékenység és nyavalygások, kicsinyes törekvések és elhamvadt vágyak titkos tárháza volt — mindezek a nők, akik között egész élete telt, akik számára az emberi nemet jelentették, most egyszerre voltak a szemében szánalomra méltók és unalmasak.
Ám ő, aki hatalmas erőket szolgált, ő, a koromfekete éjszaka papnője független volt mindettől a földhözragadtságtól. Nem kellett törődnie közös életük idegőrlő jelentéktelenségével, azokkal a végtelen napokkal, amelyeknek minden öröme abban merült ki, ha nagyobb darab birkafaggyút kapott az ember, mint a szomszédja… Ettől a napi rutintól teljesen szabadon élt. Odalent, a föld alatt meg különben sem voltak napok. Ott mindig éjszaka volt.
S ebben a véget nem érő éjszakában a fogoly: a sötét bőrű férfi, sötét varázslatok tudója vasba verve és kőbe zárva. Aki csak azt lesi, hogy ő jön hozzá vagy nem jön, kenyeret, vizet és ezzel életet hoz-e neki, vagy éppen kést, böllértálat és halált, ahogyan éppen kedve szottyan.
A férfiról csak Kosszilnak szólt, senki másnak, és maga Kosszil sem beszélt róla senkinek. Most már harmadik napja és éjszakája van a festett teremben, s még mindig nem kérdezett róla Kosszil semmit. Lehet, hogy úgy hiszi, már meg is halt, és Arha szólt Kezesnek: cipelje a tetemét a csontok kamrájába? De Kosszil nem az volt, aki csak úgy elhisz valamit. Arha viszont azzal nyugtatgatta magát, hogy igazán nincs semmi különös Kosszil hallgatásában. Kosszil a legszívesebben mindent titokban tartott, és azt is utálta, ha kérdeznie kell valamit. Különben pedig Arha figyelmeztette is, hogy ne avatkozzon az ő dolgába. Kosszil egyszerűen csak engedelmeskedett.
Akkor viszont, ha a férfi már föltehetően meghalt, Arha nem kérhetett a számára ételt, így tehát azon túl, hogy a nagy ház pincéjéből elcsent egypár almát meg némi szárított hagymát, nem volt semmilyen tartaléka. Reggelijét és vacsorájára kis házba kérte arra hivatkozva, hogy egyedül akar étkezni, és éjjelente levitte az ételt a labirintus festett termébe, csak a levest ette meg maga. Ahhoz már hozzászokott, hogy egytől négy napig terjedő böjtöket tartson, tehát nem is sokat törődött az egésszel. Az az ember lent a labirintusban úgy falta fel nyomorúságos kenyér-, sajt- és babfőzelékadagjait, ahogy a béka kapja be a legyet: hamm! és már sehol semmi. Már ötödször vagy hatodszor történt így. Viszont a rab mindig udvariasan megköszönt neki mindent, mintha csak a vendége lenne, ő pedig a háziasszonya olyan terített asztal mellett, amilyenekről az Istenkirály palotájában rendezett lakomákról szóló mesékben hallott. Amelyek roskadoztak a sült pecsenyétől, vadaktól, borral töltött kristályserlégektől. Nagyon furcsa volt ez az ember.
— És azok a Belső-földek ugyan mifélék?
Levitt magával egy kicsiny, összecsukható elefántcsont széket, hogy ne kelljen ácsorognia, mialatt a foglyát kikérdezi. Az ő rangjában mégsem illenék a rabbal egy szintre, a földre ülnie.
— Rengeteg sziget van arra. Azt beszélik, negyvenszer négy, csupán a Szigetvilágban, azután ott vannak még a peremvidékek. Még egyetlen ember sem utazta be az összes peremvidéket, senki sem számolta össze a szigeteket. És mindegyik más, mint a többi. Talán Enyhely mind között a legcsodálatosabb: hatalmas földdarab a világ közepén. Enyhely szívében, egy hajókkal zsúfolt tágas öböl partján épült az enyhelyi Nagy kapu hatalmas városa. A város tornyai fehér márványból valók. Minden fejedelem vagy nagykereskedő házának saját tornya van. Így tehát a tornyok egymás fölé magasodnak. A házakon piros cseréptető, a csatornákon átívelő hidak pedig színes: vörös, kék és zöld mozaiklapokkal vannak kirakva. A tornyok csúcsán a fejedelmek legkülönbözőbb színű zászlói lobognak. A legmagasabb torony legtetején áll, hegyével az ég felé Vandór-Akbé kardja. Amikor Enyhelyben fölkel a nap, első sugarai arra a pengére hullanak és megcsillantják, amikor pedig leszáll, az esti sötétben is aranylón fénylik a kard még egy darabig.
— Ki volt az a Vandór-Akbé? — kérdezte Arha szégyenlősen.
A férfi fölnézett rá. Nem szólt semmit, csak kissé elmosolyodott. Azután, mintha csak úgy magában beszélne, így szólt:
— Igaz is, ti itt tényleg keveset tudhattok róla. Talán semmi mást azon kívül, hogy egyszer eljött ide a karg vidékre. Ebből a meséből mennyit tudsz?
— Annyit, hogy elveszítette a varázsbotját, az amulettjét és minden erejét, akárcsak te magad — felelte a lány. — Elmenekült a legfőbb pap elől, elvitorlázott nyugatra, ahol sárkányok végeztek vele. Hanem ha ide is eljött volna, a Sírokhoz, nem kellettek volna a sárkányok!
— Majdnem így igaz — felelt a fogoly.