Arha nem akart többet hallani Vandór-Akbéról, mintha érezné, hogy ez veszélyes téma.
— Azt beszélik, hogy sárkányvitéz volt. Te meg azt mondod, hogy te is az vagy. Mondd meg nekem, mit jelent az, hogy sárkányvitéz.
A lány minden kérdésében ott vibrált a gúny, de ő mindig egyenesen és őszintén válaszolt, mintha csak komolyan venné a csúfondáros faggatózást.
— Olyasvalaki, akivel a sárkányok szóba állnak — mondta —, az a sárkányvitéz, legalábbis ez a dolog lényege. Nem valami trükkös varázslat ez, amivel a sárkányokon uralkodhat valaki, ahogyan sokan gondolják. A sárkányok fölött nincsenek urak. Egy sárkánnyal kapcsolatban csak két kérdés létezik: hogy szóba áll-é veled, vagy inkább felfal? Ha el tudod érni, hogy az előbbit és ne az utóbbit cselekedje veled, nos, akkor lehetsz, akkor vagy sárkányvitéz.
— Hát a sárkányok beszélni is tudnak?
— Ó, hogyne! Méghozzá a legősibb nyelven, amelyet mi, emberek olyan nehezen tanulunk meg, és olyan törve használunk a varázslatainkhoz és ráolvasásainkhoz. Egyetlen ember sem tudja tökéletesen azt a nyelvet, talán még a tizedrészét sem. Nincs annyi ideje, hogy megtanulja. De a sárkányok ezer évig is elélnek… Érdemes velük elbeszélgetni, ahogy bizonyára már magad is sejted.
— Vannak sárkányok itt, Atuanban?
— Nincsenek, már évszázadok óta. Úgy tudom, Karego-Átban sincsenek. De azt beszélik, hogy a legészakibb szigeten. Hur-át-Huron, a legmagasabb hegyekben még él néhány nagyobbfajta sárkány. A Belső-földek közül csak, a legnyugatibb részeken fordulnak elő, a nyugati peremvidéken, azokon a szigeteken, ahol nem laknak emberek, és egyáltalán ritkán vetődik el oda valaki. Ha nagyon éhesek, megtámadják a tőlük keletre eső földeket, de ez ritkán fordul elő. Én láttam azt a szigetet, ahol azért jönnek össze, hogy együtt táncoljanak. Hatalmas szárnyukon körbe-körbe repülnek, hol befelé, hol kifelé, egyre magasabbra és magasabbra a nyugati tenger fölött, mint őszi viharban az elsárgult levelek. — Látomással eltelt tekintete áthatolt a fekete falfestményeken, magukon a falakon, át a földön és a sötétségen. Látta, hogyan nyúlik el töretlenül a nyílt tenger a lebukó nap felé, látta, hogy szállnak az aranyló sárkányok az aranyszínű szél szárnyain.
— Hazudsz! — förmedt rá a lány mérgesen. — Most találtad ki az egészet.
A fogoly meglepődve tekintett felé.
— Ugyan miért hazudnék neked, Arha?
— Hogy bolondnak és ostobának érezzem magam, hogy féljek. Hogy te magad meg bölcsnek látszódjál és bátornak és erősnek és sárkányvitéznek meg mindenféle ennek-annak! Te láttad, hogyan táncolnak a sárkányok, láttad az enyhelyi kapu tornyait, és különben is mindenről mindent tudsz! Én pedig nem tudok semmit, és sohasem jártam még sehol. De mindaz, amit tudsz, csupa hazugság! Senki sem vagy, csak egy tolvaj, egy nyomorult rab, nincs halhatatlan lelked, és többé innét el nem mégy soha! Mit sem számít, hogy vannak óceánok, léteznek sárkányok és fehér tornyok meg más mindenfélék, mert te soha többé meg nem látod őket, sőt még a napvilágot sem látod többé soha. Minden, amit én ismerek, csak ez a sötétség, ez a föld alatti éjszaka. És ez minden, ami valóban létezik. Ez minden végül is, ami megismerhető. A csönd és a sötétség. Te mindent tudsz, varázsló. Én csak egyetlen dolgot ismerek, de ez az egyetlen valóságos dolog!
A varázsló lehajtotta a fejét. Hosszú, rézbarna keze nyugodtan pihent a térdén. A lány láthatta arcán a négyszeres sebhelyet. Távolabb járt az idegen, mint ő a sötétben. Jobban ismerte a halált, mint ő maga… még a halált is… A gyűlölet hulláma csapott föl benne iránta, egy pillanatig szinte elszorította a torkát. Miért ült ott olyan védtelenül, és miért volt mégis olyan erős?! Miért nem tudta sehogy sem legyőzni?
— Látod, ezért hagytalak életben — szólalt meg hirtelen, csöppet sem gondolva a jövővel. — Azt akarom, hogy megmutasd a varázslótudományodat! Addig maradsz élve, amíg lesz még mit megmutatnod nekem. Ha már nem maradt semmi, ha az egész csak ámítás és hazugság, nos, akkor végzek veled. Megértetted?
— Igen.
— Akkor jól van. Nos, gyerünk tovább!
A rab egy percre tenyerébe temette az arcát, és kissé odébb mozdult. A vaspánt nem engedett neki semmilyen kényelmes testhelyzetet, csak ha teljes hosszában kinyújtózva feküdt.
Végül fölemelte az arcát, és igen komoly hangon megszólalt:
— Figyelj hát, Arha. Mágus vagyok, akit te varázslónak nevezel. Értek bizonyos trükkökhöz, és van némi erőm. Ez igaz. Az is igaz viszont, hogy itt, az ősi erők birodalmában az én erőm nagyon csekély, a tudásom elhagy. Mégis mutathatok neked néhány illúziót és mindenféle csodákat. Ez a varázslótudomány legalja. Ilyen bűvészmutatványokra már gyerekkoromban is képes voltam. Ezeket még itt is megcsinálhatom. De ha hiszel bennük, meg is ijeszthetnek, s akkor esetleg kedved támad megölni engem, ha a félelem dühössé tesz. Ha pedig nem hiszel bennük, akkor csak afféle ámításnak és csalásnak látod majd őket, ahogyan most is nevezed. Mindenképpen kockára kell tehát tennem az életem. Pedig egyetlen vágyam most, hogy életben maradhassak.
Arha fölnevetett ennek hallatán, majd így szólt:
— De hisz egy darabig mindenképpen életben maradsz, hát nem érted? Hogy te milyen ostoba vagy! No jól van, most pedig mutass valami varázslatot. Tudom, hogy csalás az egész, ezért nem ijedek meg tőlük. Persze igazából akkor sem félnék, ha mind valóság lenne. Gyerünk hát. A drágalátos bőröcskéd biztonságban van, legalábbis ma éjjelre még.
Erre most a másik kacagott föl, miként imént a lány. Csak úgy játszadoztak az életével, mint valami labdával.
— Hát akkor mit mutassak neked?
— Miért, mit tudnál?
— Akármit.
— Már megint kérkedsz és hetvenkedsz.
— Ó, nem! — kiáltotta kissé megriadva. — Nem én! Legalábbis nem volt szándékomban.
— Mutass hát valamit, amit szerinted érdemes látnom. Bármit.
Lehajtotta a fejét, és egy darabig a tenyerébe bámult. Nem történt semmi ezalatt. Arha lámpásában füstölögve lobogott a faggyúgyertya lángja. A fekete festmények a falon, ezek a madárszárnyú, mégis mozdulatlan alakok nagy, vörös-fehér, festett szemükkel ott lebegtek a férfi és a lány feje fölött. Egy hang sem rezdült. Arha csalódottan és valahogy kissé szomorúan fölsóhajtott. Gyenge szegény. Nagy dolgokról jártatja a száját, de tenni nem tud semmit. Nem több, mint egy ügyes hazudozó, hiszen még csak nem is valami jó tolvaj.
— Jól van hát — szólt végül a lány, és összemarkolta a szoknyáját, hogy fölálljon.
Ruhája anyaga különösen ropogott, ahogy fölemelkedett ültéből. Végigpillantott magán, és megrökönyödve pattant föl.
Évek óta viselt súlyos, fekete gúnyája eltűnt. Lágyan csillogó finom selyemruha volt rajta. Türkizkék, akár az alkonyi égbolt. Bő harangként omlott alá a csípőjéről. Szoknyarészét kis ezüstkorongocskák, apró gyöngyök és kristályszemcsék díszítették. Az egész hímzett ruha úgy csillogott, akár egy hirtelen májusi zápor.
Rámeredt a mágusra. A szava elakadt.
— Nos, hogy tetszik?
— De honnan…
— Arra a ruhára hasonlít, amelyet egy hercegkisasszonyon láttam az enyhelyi Nagy palotában, a nap visszatérésének ünnepén — mondta csöndesen, és elégedetten szemlélte művét. — Azt mondtad, valami olyat mutassak, amit érdemes megnézned. Megmutattam hát neked saját magadat.
— Most csináld… csinálj úgy, hogy tűnjön el!
— Nekem adtad a köpönyegedet — mormogta a férfi válaszul. — Én talán nem adhatok neked semmit? De jól van, ne izgulj, hiszen csalóka kép csak az egész. Nézd csak.