Ujja moccanása sem látszott, szó sem hagyta el ajkát. A kékes selyemzuhatag mégis semmivé vált, és ott állt Arha megint durva fekete ruhájában.
Egy darabig meg sem moccant.
— Honnan tudhatnám — szólalt meg végre —, hogy tényleg az vagy, akinek mondod magad?
— Nem tudhatod, — válaszolta a férfi. — És én sem tudom, minek tűnök a te szemedben.
Arha eltűnődött egy kicsit megint.
— Rávehetnél, hogy annak lássalak… — Majd elhallgatott, mert a fogoly fölemelte a kezét, és fölmutatott a mennyezetre. A lehető legegyszerűbb mozdulat volt ez. A lány azt hitte, hogy valami bűbájt bocsát reá, ezért gyorsan hátraszökkent az ajtó felé. A rab mozdulatát követve mégis fölnézett, és a magas, boltíves mennyezetben meglátta az Istenfivérek templomának kincseskamrájából nyíló kis négyszögletű kémlelőlyukat.
Nem jött belőle fény. Nem látott, nem hallott semmit odafont. A férfi mégis odamutatott, és kérdőn tekintett rá.
Rövid időre mind a ketten teljesen mozdulatlanná dermedtek.
— Az egész varázslatod gyerekek félrevezetésére való ámítás — mondta határozottan. — Csalás és hazugság. Eleget láttam belőle. A Névtelenek tápláléka leszel. Többé nem jövök vissza ide.
Ezzel fogta a lámpáját, és kiment. A vasreteszeket keményen, hangos csattanással lökte a helyére. Azután mozdulatlanná dermedt odakinn. Kétség emésztette. Mit tegyen ezek után?
Mennyit láthatott vagy hallhatott mindebből Kosszil? Miről is beszéltek odabent? Nem emlékezett semmire. Úgy tűnt, sohasem mondta azt, amit pedig tényleg kimondott a fogoly füle hallatára. Minduntalan megzavarta a meséiveclass="underline" sárkányokról, tornyokról, azzal, hogy neveket adott a Névteleneknek, hogy mindenáron élni akart, és köszönetet mondott érte, hogy a köpönyegén heverhet. Sohasem azt mondta, amit éppen várt volna tőle. Lám, még a talizmán felől sem kérdezte, amit máig viselt a kebelébe rejtve.
Jól is van így talán, ha már Kosszil úgyis hallgatózott.
De ugyan mit számít az egész? Mit árthatna neki Kosszil? A kérdés megfogalmazása nélkül is tudta rá a választ. Semmit sem könnyebb elpusztítani egy kalitkába zárt sólyomnál. Az az ember védtelen ott, leláncolva kőketrecében. Az Istenfívérek papnőjének mást sem kell tennie, csak leküldenie az éjjel Dubbit, a szolgáját, hogy fojtsa meg. Ha pedig sem ő, sem Dubbi nem ismernék ilyen mélyen a labirintus útjait, az is elegendő, ha a kémlelőnyíláson valami méregport szór a festett terembe. Volt egy csomó, mindenféle ártó anyagokkal teli dobozkája és fiolája. Némelyik víz vagy étel megmérgezésére való, mások a levegőt tették halálossá, ha valaki sokáig belélegezte őket. Akkor reggelre a fogoly meghal, és ezzel vége az egésznek. Többé sohasem gyúl fény a sírkövek alatt.
Arha végigsietett a szűk kőfolyosókon a mélysírkamrába vezető kijárat felé, ahol Kezes várakozott rá hűségesen, mint egy hatalmas béka a sötétben. Az öreg zavarban volt Arhának a fogolynál tett látogatásai miatt. Nem vihette magával heréltjét az egész útra, ezért maradtak ennél a felemás megoldásnál. Most igen megörült neki, hogy itt van kéznél. Benne legalább vakon megbízhatott.
— Figyelj rám, Kezes. Most azonnal el kell menned a festett terembe. Mondd azt annak az embernek, hogy a mélysírkamrába viszed, s ott elevenen eltemeted. — Kezes tágra nyitotta apró szemét. — Mondd ezt neki hangosan. Oldd el a láncát, azután vezesd el a… — Itt megtorpant, mert még nem döntötte el véglegesen, hol tudná a legjobban elrejteni a foglyát.
— A mélysírkamrába — szólt Kezes izgatottan.
— Dehogyis, te bolond. Azt mondtam, hogy ezt mondd neki, s nem hogy ezt is csináld. Várj csak…
Melyik hely lehetett biztonságban Kossziltól és kémeitől? Nem más, mint a föld alatti világ legmélyebb zuga, a Névtelenek birodalmának legszentebb és legrejtettebb helye, ahová Kosszil nem mehet el. Nem mer. De Kosszil talán nem elég bátor, hogy bármit megtegyen? Lehet, hogy retteg a sötét helyektől, de az a fajta, aki bármilyen félelmet leküzd, csak hogy elérje a célját. Ki tudhatja, valójában mennyire ismerte meg a labirintus útjait Thar elbeszélései nyomán, magától Arhától, előző életében vagy éppenséggel az elmúlt években, saját titkos földerítő útjain? Arha gyanította, hogy jóval többet tud, mint amennyit elhitet magáról. Van azonban egy hely, amelyet biztosan nem ismer. A legféltveőrzöttebb titok.
— El kell vinned a foglyot oda, ahová vezetlek, méghozzá teljes sötétségben. Azután, majd ha visszahozlak ide, kiásol egy sírgödröt a mélysírkamrában, készítesz hozzá egy koporsót, üresen beleteszed a gödörbe, visszahányod rá a földet, de úgy, hogy ha valaki netán keresi, meg is találja. A sírgödör mély legyen. Megértetted?
— Nem — felelte Kezes morcosan és ingerlékenyen. — Kicsikém, az ilyen csalás nem bölcs dolog. Nem jó vége lesz. Odalent férfi nem tartózkodhat! Szörnyű lesz érte a büntetés…
— Egy vén bolondnak majd kivágják a nyelvét, annyi szent! Te merészeled megmondani nekem, mi a bölcs, mi nem? Én a sötétség erőinek parancsát követem. Te pedig engem követsz!
— Nagyon sajnálom, kicsi úrnőm. Ó jaj, de bánt!
Mégis visszamentek a festett terembe. Arha odakint várakozott a folyosón, amíg Kezes eloldotta a láncot a falba ágyazott gyűrűtől. Hallotta, amint a mély hang kérdezi:
— Ezúttal hová, Kezes? — Mire válaszul a reszelős csipogás, morcosán:
— Elevenen eltemetünk, úrnőm parancsára. A sírkövek alatt. No gyerünk! — Arha hallotta, amint a súlyos lánc megcsörren. Akár egy ostorcsapás.
Előjött a fogoly. Csuklója Kezes bőrövével összekötözve. Mögötte maga Kezes, rövid pórázra fogva őt, mint valami mérges kutyát. Hanem a nyakörv a derekán volt, bőrszíj helyet pedig vaslánc a póráz. Szemét Arhára emelte, de ő elfújta a gyertyát, és szó nélkül megindult a sötétben. Nyomban fölvette hosszú, elnyújtott lépéseit. Mindig így haladt, ha fény nélkül járt a labirintusban. Ujjaival könnyedén, de csaknem szakadatlanul söpört végig a kőfalon, mindkét oldalon. Kezes és a fogoly a nyomában haladt. A póráz miatt sokkal nehézkesebben, végig nyögdécselve és szuszogva. Mindenképpen sötétben kell maradniok, mivel Arha nem akarta, hogy bármelyikük megtanulhassa ezt az útvonalat.
„A festett teremből fordulj balra, haladj el két nyílás mellett, tarts jobbra, a négyes úthoz, és lépj be a jobb oldali nyíláson, ezután jön egy hosszú, görbe folyosó és egy lefelé vezető magas, csúszós lépcsősor, emberi láb számára túl keskeny fokokkal.” Ezeken a lépcsőkön túl Arha még sohasem járt.
A levegő itt még áporódottabb volt, teljesen mozdulatlan, ráadásul valami orrfacsaró bűz is terjengett. Az útmutatás élénken élt az emlékezetében, még Thar hanghordozása is, amint elkántálta. „Azután lefelé a lépcsőn.” (A fogoly megbotlott mögötte a koromsötétben, hallotta nyögését, amint Kezes a lánc erőteljes megrántásával talpra állítja.) „A lépcső aljánál fordulj rögtön balra. Tovább balra, míg hármas nyíláshoz nem érsz, az elsőn fordulj jobbra, és haladj jobbra tovább.” A folyosók összevissza kanyarogtak és tekeregtek, egyetlen szakaszuk sem volt egyenes. „Ezután meg kell kerüld a veremgödröt — rémlik Thar hangja emlékezete ködében —, vigyázz, ott nagyon keskeny az út.”
Itt lelassította a lépteit, előregörnyedt, és egyik kezével folyamatosan tapogatta maga előtt a padozatot. A folyosó most hosszú darabon egyenesen futott, hamis biztonságérzetet keltve a benne lopakodóban. A sziklapadlatot szakadatlanul tapogató és söprögető ujjai egyszer csak a semmibe nyúltak. A kövezet szája kinyílt, a széle éles, rajta túl néma űr. A jobb oldali fal meredeken zuhant le a verembe. Baloldalt húzódott egy keskeny vájat vagy perem, alig szélesebb tenyérnyinél.