„Ott lesz a gödör. Fordulj arccal a bal oldali fal felé, simulj hozzá, és oldalazva menj tovább. A lábadat csak csúsztasd.”
— Kapaszkodj a láncba, Kezes!… Rajta vagy már a párkányon? Egyre keskenyebb, vigyázz! Ne nehezkedj a sarkadra. Én már túljutottam. Nyújtsd ide a kezed. Végre…
Az alagút innen sűrű cikcakkban futott tovább, teli szűk oldalnyílásokkal. Egyik-másik előtt elhaladva lépteik nesze furcsán, öblösen verődött vissza, s ami még különösebb: valami befelé áramló, enyhe huzatot is éreztek. Ezek a folyosók biztosan ugyanolyan vermekben végződnek, amilyen mellett az imént elhaladtak. Lehet, hogy a labirintusnak ez alatt az alacsonyan fekvő része alatt valami üres tér tátong, olyan mély és hatalmas üreg, amelyben a mélysírkamra barlangja szinte elveszne, valami hatalmas, fekete belső bugyor?
És e bugyor fölött az alagutak és folyosók egyre szűkültek. Alacsonyabbak lettek. Olyannyira, hogy végül még Arhának is meg kellett görnyednie. Lehet, hogy ennek az útnak nincs is vége?
Túlságosan is hamar beleütköztek az út végébe: egy zárt ajtóba. Arha a szokásosnál kissé gyorsabban és előrehajolva igyekezett, kezét és homlokát jól be is ütötte hát a váratlanul fölbukkanó ajtóba. Kitapogatta a kulcslyukat, azután karikáján azt a kicsi kulcsot, a sárkányfejűt, amelyet eddig még sohasem használt. Beleillett a zárba, el is fordult. A lány belökte az atuani sírok nagy kincstártermének ajtaját. Száraz, kesernyés, dohszagú fuvallat áramlott ki a vaksötét alagútba.
— Kezes, ide nem léphetsz be! Várj meg idekint, az ajtó előtt!
— Ő igen, én meg nem?
— Ha belépsz ebbe a helyiségbe, Kezes, többé sohasem hagyhatod el! Rajtam kívül mindenkire áll ez a törvény. Egyetlen halandó lény sem jöhet ki innen, csak én. Még így is bemennél?
— Megvárlak idekint — szólt a bánatos hang a feketeségből. — De úrnőm, úrnőm, be ne csapd azt az ajtót…
Kezes félelme annyira fölzaklatta Arhát, hogy valóban sarkig tárva hagyta az ajtót. Maga a hely tompa rettegéssel töltötte el, sőt még a szorosan megbilincselt fogolytól is tartott valamelyest. Odabent azután már meggyújtotta a lámpást. A keze reszketett. A gyertya lángja tétován pislákolt, olyan sűrű és halott volt bent a levegő. Az éjsötétben megtett hosszú vándorlás után a hunyorgó sárgás fény vakító ragyogásnak tűnt. A föléjük tornyosuló kincseskamra megtelt sejtelmesen libegő árnyékokkal.
Hat óriási kőláda terpeszkedett előttük. Vastag, finom, szürke porréteg takarta őket, mint a penész a megsavanyodott kenyeret. Semmi más. A falak durván faragottak, a mennyezet viszonylag alacsony. Hideg volt, mélységes, fojtogató hideg, amitől a szívben szinte megdermedt a vér. Még pókhálók sem voltak, csak a por. Itt nem volt semmi élet, semmi mozgás, még a labirintus ritka, apró, fehéres pókjaié sem. A porréteg vastag, nagyon vastag volt. Minden szemcséje egy-egy napot jelenthetett, amely nyomtalanul múlt el itt, ahol nem volt sem világosság, sem idő. Napok, hónapok, évek, egész korszakok, mind, mind sima porrá változott.
— Ez hát a hely, ahová igyekeztél — szólalt meg Arha. Hangja biztosan csengett. — Ez itt a sírok nagy kincseskamrája. Lám, mégis eljutottál ide… de többé el nem hagyhatod!
A fogoly nem szólt semmit. Arcvonásai nyugodtak. Hanem a tekintetében volt valami megindító: mély csalódottság. Olyasvalaki pillantása volt ez, akit becsaptak, elárultak.
— Azt mondtad, hogy élni akarsz. Ezt az egyetlen helyet ismerem, ahol életben maradhatsz. Kosszil megölne, vagy engem kényszerítene, hogy megöljelek, Karvaly. De itt nem érhet utol a keze.
Az idegen erre sem szólt semmit.
— Soha többé, semmilyen körülmények között nem hagyhatod el már a Sírokat. Hát nem érted? Ezen nem változtathat senki. Végre, lám, elérkeztél… minden utazásod végállomására. Amit kerestél — itt van.
A férfi rátámaszkodott az egyik kőládára. Összetörtnek látszott. Maga után vonszolt lánca élesen megcsörrent a kövön. A szürke falakra pillantott, a lengő árnyékokra és végül a lányra.
Arha félrefordította a tekintetét a kőládák felé. Egyáltalán nem vágyott rá, hogy fölnyissa őket. Nem törődött azzal sem, miféle csodálatos kincsek porladozhatnak bennük.
— Itt már nem kell viselned ezekét a láncokat. — Odalépett hozzá, kikapcsolta a vaspántot, és kioldozta csuklóján Kezes bőrövét. — Az ajtót be kell zárnom, de ha majd eljövök, megbízom benned. Tudod, hogy innen úgysem mehetsz el többé… hogy ne is próbálkozz vele? Én vagyok az Ő bosszújuk, az Ő akaratukat teljesítem; de ha nem engedelmeskedem nekik, vagy ha te élsz vissza a bizalmammal, akkor ők maguk végzik be a bosszú művét. Nem próbálkozhatsz e helyiség elhagyásával úgy, hogy engem leütsz vagy megkísérelsz elbűvölni, amikor idejövök. Hinned kell nekem!
— Úgy cselekszem, ahogy óhajtod — szólalt meg végre a fogoly udvarias hangon.
— Hozok vizet és ennivalót, amikor csak tudok. Sokra ne számíts. Víz lesz elegendő, de egy darabig csak kevés eledel. Lassan már én magam is éhezem. Ahhoz azért elég lesz, hogy életben maradj. Előfordulhat, hogy nem tudok jönni egy-két napig, talán még tovább is. El kell altatnom Kosszil gyanúját. De biztosan eljövök. Megígérem. Itt van ez a palack. Takarékoskodj vele. Nem jöhetek egyhamar. De eljövök, igen, egész bizonyosan.
A fogoly Arhára emelte az arcát. Különös kifejezés játszadozott a vonásain.
— Vigyázz magadra, Tenar — szólt csöndesen.
NYOLCADIK FEJEZET
A nevek
Visszavezette Kezest a kacskaringós, sötét folyosókon, majd otthagyta a mélysírkamra feketeségében, hogy ássa meg a sírt, amellyel majd meggyőzik Kosszilt arról, hogy a tolvaj elnyerte méltó büntetését. Későre járt már, hát egyenesen a kis házba ment, és ágyba bújt. Éjszaka hirtelen fölriadt álmábóclass="underline" eszébe jutott, hogy a köpönyegét, otthagyta a festett teremben. Annak a szerencsétlennek semmi melegítője nincs a saját rövidke köntösén kívül abban a nyirkos ürességben. Ágya sincs, csak az a poros kőszarkofág. Hideg sír, fagyos sírgödör, szorongatta torkát a sajnálkozás, de túl fáradt volt ahhoz, hogy teljesen fölébredjen. Hamarosan újra elnyelte az álom. Hosszú ideje először álmodott. Azt álmodta, hogy a festett terem faláról a holtak nagy, megtépázott madarakhoz hasonló árnyai leszállnak. Emberi kezük és lábuk van, s ott guggolnak a sötét üregek porában. Röpülni nem tudnak. Eledelük a por, italuk a sár. Azoknak az árnyai voltak, akik nem születhetnek újjá, a régi emberek és a hitetlenek szellemei, azokéi, akiket a Névtelenek rég fölfalták. Ott kuporogtak körülötte a homályban, néha halk sipákolás vagy nyöszörgés tört elő a torkukból. Egyikük egészen közel merészkedett hozzá. Először megijedt tőle, megpróbált odébb húzódni, de moccanni sem bírt. Ennek az egynek madárfeje volt, nem emberi arca, de a haja aranylott, és asszonyi hangon szólt hozzá:
— Tenar! — kedvesen és becézőn: — Tenar!
Fölriadt megint. Szája agyaggal betapasztva. Kősírban feküdt, mélyen a föld alatt. Kezét-lábát halotti lepel kötötte gúzsba, sem mozdulni, sem szólni nem volt képes.
Kétségbeesése úgy elhatalmasodott, hogy mellkasát föltépve kiszakadt belőle, mint egy tűzmadár, szétzúzta kőkoporsóját, és kitört a napfénybe — ablaktalan kamrájának gyér nappali világosságába.