Ezúttal végleg fölébredt. Fölült ágyában, lidérces álmaitól elgyötörten, elködösült tudattal. Magára kapkodta ruháit, és kiment a kis ház fallal kerített udvarán lévő víztárolóhoz. Karját, arcát, majd egész fejét belemerítette a jéghideg vízbe, míg egész testét ki nem rázta a hideg, érverése eszeveszetten fölgyorsult. Hátrabillentette csatakos haját, fölegyenesedett, és föltekintett a reggeli égboltra.
A nap már régen fölkelt, ragyogó, tiszta téli nap állt előtte. Az ég sárgás, de teljesen üres. Magasan, oly magasan, hogy ráolvadt a napfény, és csillogott, mint egy aranypihe, egy madár körözött a levegőben: egy karvaly vagy éppen egy parlagi sas.
„Tenar vagyok! — szólt magában némán, reszketve a hidegtől, a rémülettől és az izgalomtól a végtelen, napfényben fürdő égbolt alatt. — Visszakaptam a nevemet! Én vagyok Tenar!”
Az aranypihe elhúzott nyugatra, a hegyek felé, eltűnt a szeme elől. A még alacsonyan álló nap bearanyozta a kis ház tetejét. Az aklok felől fölhallatszott a birkák bégetése. A kéményekből égő fa füstje szállt, elkeveredve a hajdinakása illatával, és tovalibbent a friss szellő szárnyain.
„Jaj, de éhes vagyok… De honnan tudta? Honnan tudhatta a nevemet?… Jaj, mennem kell, hogy bekapjak valamit, szörnyen megéheztem…”
Fejére húzta a csuklyáját, és futva megindult a reggelizőasztal felé.
Háromnapi félböjt után szinte elnehezült az ételtől, egész súlyosnak érezte magát. Már nem gyötörték vad képzetek, elszállt a kicsinyhitűség és a rettegés. Érezte, hogy reggeli után Kosszil szemébe nézhet.
A magas, súlyos alak mellett sétált fölfelé, az étkezőtől a nagy ház felé vezető ösvényen. Megszólalt csöndesen:
— Végeztem a betolakodóval… De szép nap is ez a mai!
A hideg, szürke szemek ferdén meredtek rá a fekete csuklya alól.
— Én pedig úgy tudtam, hogy a főpapnőnek emberáldozat bemutatása után három napig tartózkodnia kell minden eledeltől!
Ez tényleg igaz volt. Arha teljesen megfeledkezett róla, és arckifejezése nyomban elárulta, hogy így történt.
— Tulajdonképpen még nem halt meg — igyekezett visszavívni azt a könnyed hangot, amely oly simán kínálta magát alig egy perccel azelőtt. — Elevenen lett eltemetve. A Sírok alatt. Fakoporsóban. Van benne némi levegő, hiszen nincs leforrasztva, deszkából van. Lassan hal meg a nyomorult, hosszú lesz a haldoklása. Akkor kezdem majd a böjtöt, amikor megbizonyosodom róla, hogy halott.
— És hogyan tudod meg?
Izgalmában megint tétovázott.
— Megtudom… aaa… az én uraim majd tudatják velem.
— Értem. És hol van a sírgödör?
— A mélysírkamrában. Megparancsoltam Kezesnek, hogy a sima kő alatt ássa ki. — Nem szabadna ilyen gyorsan, ilyen ostobán hebegő hangon válaszolnia. Meg kell őriznie a méltóságát Kosszil előtt.
— Elevenen, és fakoporsóban. Kockázatos dolog így egy varázslóval, úrnőm. Biztos vagy benne, hogy a szája le van pecsételve: ne tudjon bánni a varázsigéivel? Hát a kezét összekötözték? Még ha a nyelvüket kivágták is, képesek varázslatot szőni, egyetlen ujjmozdulattal.
— Ugyan, mit számít a varázsereje? Üres hókuszpókusz az egész! — szólt vissza a lány fölemelt hangon.
— Eltemettetett, és az én uraim már várnak a lelkére. A többi pedig nem tartozik rád, nővér.
Ezúttal túl messzire ment. Mások is meghallhatták. Például Pendelyes meg pár másik leányzó, Dubbi és egy Mebbét nevű papnő, mind hallótávolságon belül voltak. A lányok persze mindig hegyezték a fülüket, és Kosszil nagyon is jól tudta ezt.
— Mindenhez van közöm, ami itt történik, úrnőm. Ami csak előfordul a birodalmában, az mind az Istenkirályra tartozik, a halhatatlan férfiúra, akinek én a szolgálója vagyok. Még a föld alatti szent helyekre és az emberek szívébe is behatolhat és betekinthet, és senki sem akadályozhatja meg ebben.
— De én igen! A Sírok világába senki sem teheti be a lábát, ha azt a Névtelenek megtiltják. Ők itt voltak már a te Istenkirályod előtt, és itt lesznek utána is. Halkan vedd csak a szádra az ő nevüket, nővér! Ne vond magadra az ő bosszújukat! Behatolhatnak az álmaidba, elméd legrejtettebb zugaiba, és őrületbe kergethetnek!
A lány szeme tüzesen villogott. Kosszil arca nem volt látható, alattomosan rejtőzködött a fekete csuklya mélyén. Pendelyes és a többiek rémülten és megrökönyödötten bámultak rájuk.
— Ó, azok már vének — szólt Kosszil hangja halkan, sziszegő fenyegetéssel a csuklya ráncai közül. — Öregek már. A kultuszuk feledésbe merült, e helyet kivéve mindenütt. A hatalmuk elenyészett. Ma már csak holmi árnyak. Nincs többé semmi erejük. Ne is próbálj engem megrémítem, elemésztett. Te vagy az első papnő. Tán nem azt jelenti ez, hogy az utolsó is te vagy?… Engem nem csaphatsz be! Belelátok én a te szívedbe. A sötétség előlem semmit el nem rejthet. Vigyázz magadra, Arha!
Megfordult ezzel, és továbbment súlyos, kimért lépteivel, nagy, durva szandáljával eltiporva a keményre fagyott fűszálakat, az Istenkirály templomának fehér oszlopos tornáca felé.
A lány dermedten, sötéten, földbe gyökerezett lábbal állt megalázottan a nagy ház előudvarának közepén. Kosszil alakján kívül senki és semmi nem mozdult az udvar és a templom, a domb és a sivatag, a síkság és a hegyvidék széles, üres tájképén.
— A sötétség eméssze el a lelkedet, Kosszil! — kiáltotta utána a héjarikoltás hangján a lány, és kinyújtott, mereven előremutató kezével rászögezte az átkot a papnő széles hátára, még mielőtt az fölléphetett volna templomának első lépcsőfokára. Kosszil megrázkódott, de le sem lassította lépteit, és nem fordult vissza. Csak ment tovább, és eltűnt az Istenkirály templomának ajtajában.
Arha az üres trónus legalsó lépcsőfokán ülve töltötte el az egész napot. Nem mert behatolni a labirintusba. A többi papnőhöz sem kívánt csatlakozni. Elnehezült lelke mozdulatlanul odaszögezte hosszú-hosszú órákon keresztül, a hatalmas terem hideg porába. Meredten nézte a páros oszlopok hosszú sorát, amint elvesztek a terem távoli végének homályában. Nézte a tető résein betörő napsugárnyalábokat, a trónus mellett álló bronz háromláb tányérjában izzó faszén parazsából fel-felgomolygó sűrű füstoszlopot. Az apró egércsontokkal mintákat rajzolt a márványlépcső poros felületére. Fejét lehajtotta, elméje lázasan működött, s mégis valahogy tompán és bután.
— De hát ki vagyok én? — kérdezte magától, de kérdésére nem jött semmi válasz.
Kezes jött csoszogva, végig a kettős oszlopsorok között, amikor a fény már régen nem szabdalta föl a terem sötétjét, és farkasordítóvá szigorodott a fagy. Lepényszerű képén mély szomorúság tükröződött. Megállt néhány lépésre a lánytól, lapátkeze bénán csüngött az oldalán. Elnyűtt köpönyegének hosszú cafrangjai verdestek a sarkát.
— Kicsi úrnőm…
— Mi van, Kezes? — nézett föl rá Arha tompa tekintettel.
— Kicsikém, hadd tegyek úgy, ahogy mondtad… amiről azt mondtad, hogy megtörtént. Meg kell halnia. Teljesen megbabonázott téged. Kosszil bosszút áll, meglásd. Vén és kegyetlen, te meg oly fiatalka vagy még! Nincs elég erőd.
— Nem árthat nekem!
— Ha megölne odakint, mindenki szeme láttára, még akkor sem akadna senki az egész Birodalomban, aki büntetést merne kiszabni rá. Ő az Istenkirály főpapnője, és az Istenkirályé minden hatalom. De biztos, hogy nyíltan nem tör az életedre. Lopva végez majd veled. Éjszaka. Méreggel.