— Akkor majd újjászületek megint.
Kezes összekulcsolta széles mancsot.
— De az is lehet, hogy meg sem öl végül — suttogta maga elé.
— Miről beszélsz?
— Be is zárhat valami üregbe a… szóval odalent… Akárcsak te azt az idegent… s akkor életben maradnál, fogságban évekig, hosszú évekig, meglehet. Ó, évekig… És nem születhetne új főpapnő, hiszen te nem haltál meg. A Síroknak mégsem lenne papnője, senki sem járná el a holdfogyta táncát, nem végezné el az áldozatokat, nem öntené az oltárra a vért. A sötétség erőinek imádata feledésbe merülne lassan, örökre. Ő és az ő ura szeretnék is, hogy így legyen.
— De Ők kiszabadítanának engem, Kezes.
— Addig nem, amíg haragszanak rád, kicsi úrnőm — suttogta Kezes.
— Hogy haragudnának?
— Miatta, tudod… A szentségtörésért még senki sem fizetett meg. Ó, kicsikém, kicsikém! Ők nem felejtenek!
Csak ült ott tovább, a legalsó lépcsőfok porában, lehajtott fejjel. Pillantása egy, a tenyerén tartott aprócska valamire esett: egy apró egérkoponya volt az. A baglyok csöndesen mocorogtak a trónus fölötti szarufákon. Leereszkedett az éjszaka sötétje.
— Ma éjjel ne menj le a labirintusba — szólt Kezes nagyon halkan. — Vonulj vissza a házadba, és aludj. Reggel menj el Kosszilhoz, és mondd meg neki, hogy levetted róla az átkot. Ezzel minden megoldódik. Nem kell többé bánkódnod. Majd én mutatok neki bizonyítékot.
— Miféle bizonyítékot?
— Hát hogy a varázslónak vége.
Arha szótlanul ült tovább. Lassan összeszorította a markát, és a törékeny kis koponya darabokra roppant ujjai között. Amikor újra szétnyitotta öklét, semmi sem volt a tenyerén, csak por és csontszilánkok.
— Nem! — kiáltotta, és leverte a port a kezéről.
— Meg kell halnia! Varázslatot vetett rád. Elvesztél, Arha!
— Semmiféle varázslatot sem vetett rám. Vén, álnok alak vagy, Kezes. Öregasszonyoktól rémüldözöl. Mégis hogyan gondolod, hogy odamégy hozzá, és megölöd? Hogy akarsz „bizonyítékot” szerezni? Olyan jól emlékszel a nagy kincstárhoz vezető útra, amelyen végigmentél tegnap éjjel? Emlékszel minden fordulóra, a lépcsőre; hogy mehetsz el a verem mellett? És akkor még mindig ott van az ajtó! Talán még azt is kinyitod?… Ó, szegény, öreg Kezes, milyen lomha az eszed! Hogy megrémített Kosszil! Menj csak le most a kis házhoz, és aludj. Ezeket a dolgokat pedig felejtsd el. Többé soha ne háborgass engem ilyen halálos tervekkel… Később majd én is jövök. Eredj, eredj most, vén bolond, vén tohonya. — Ezzel Arha fölkelt, gyengéden megtaszította Kezes széles mellét, simogatva és indulásra buzdítva egyszerre. — Jó éjszakát, öreg. Jó éjszakát.
Kezes megfordult. Vonakodva és rossz előérzettől nehézkesen, mégis engedelmesen trappolt végig az oszlopsorok között, a romos tető alatt. Arha némán nézett távolodó alakja után.
Kis idő múlva a szolga távozása után megfordult, megkerülte a trón emelvényét, és eltűnt mögötte a sötétben.
KILENCEDIK FEJEZET
Vandór-Akbé gyűrűje
Atuan sírjainak nagy kincseskamrájában nem múlt az idő. Semmi fény, semmi élet. Pók sem rezdül a porban, féreg sem moccan a hideg földben. Csak szikla van, sötétség és a megdermedt idő.
A Belső-földekről érkezett tolvaj az egyik nagy kőláda fedőlapján feküdt kinyújtózva, akár valami síremlék szoboralakja. A mozdulataival fölvert por visszatelepedett a ruhájára. Nem mozdult.
A zár halkan kattant. Az ajtó kitárult. Fénysugár törte meg a halotti sötétséget, árnyalattal frissebb fuvallat hatolt be a döglött levegőbe. A férfi mozdulatlanul feküdt tovább.
Arha becsukta az ajtót, és belülről ráfordította a kulcsot. Lámpását rátette az egyik kőládára, és csöndesen odalopakodott a kinyújtózott alakhoz. Macskaóvatossággal mozgott, tágra nyitott szemmel, a sötétben megtett hosszú út után pupillái is óriásiak voltak még.
— Karvaly!
Megérintette a fekvő vállát, majd még egyszer kimondta a nevét, azután még egyszer.
Erre már összerázkódott és felnyögött. Végül fölült. Az arca megnyúlt, szeme üres. A lányra nézett, de mintha nem ismerné föl.
— Én vagyok, Arha… Tenar. Hoztam vizet. Tessék, igyál.
Kinyúlt a palack után, félig béna kézzel, és ivott belőle, de nem sokat.
— Mennyi idő múlt el? — kérdezte nehézkesen forduló nyelvvel.
— Két napja már, hogy ide érkeztél, ebbe a terembe. Ez a harmadik éjszaka. Nem tudtam hamarabb jönni. Úgy kellett lopnom az ételt… itt van, egyél…
A magával cipelt iszákból előhúzott egy lapos, szürkés lepényt, de a fogoly megrázta a fejét.
— Nem vagyok éhes. Ez itt… halálos hely ez itt. — Arcát a kezébe temetve mozdulatlanul ült tovább.
— Nem fázol? Elhoztam a köpönyeget a festett teremből.
Semmi válasz.
Arha letette a ruhát, és csak nézett rá, hosszan. Kicsit reszketett, még mindig tágra nyílt, nagy, fekete szemmel.
Egyszer csak váratlanul térdre rogyott, előregörnyedt, és keservesen sírva fakadt. Elnyújtott, remegő zokogással, de könnyek nélkül.
A fogoly nehézkesen lekászálódott a kőládáról, és hozzáhajolt.
— Tenar…
— Nem vagyok Tenar! Nem vagyok Arha! Az istenek meghaltak, mind meghaltak!
A lány fejéhez nyúlt a kezével, hátrahúzta a fekete csuklyát. Beszélni kezdett. Hangja lágy volt, szavai valami olyan nyelven szóltak, amelyet a lány még sohasem hallott. De a zenéjük úgy áradt szét a szívében, mint a langyos eső. Elnémulva hallgatta ezt a zenét.
Amikor megnyugodott végre, a férfi fölemelte és a kőládára ültette, mint egy gyereket. Oda, ahol még pár perce ő feküdt. Kezét rátette a lány kezére.
— Mondd, Tenar, miért sírsz?
— Mindjárt megmondom. De mit sem számít, mit mondok róla. Úgysem tehetsz semmit. Nem segíthetsz. Hiszen te magad is haldokolsz, vagy nem? Nem számít. Semmi sem számít. Kosszil, az Istenkirály főpapnője, mindig is kegyetlen volt, rá akart venni, hogy elpusztítsalak. Ugyanúgy, ahogy a többieket. De én nem akarom! És milyen jogon? És gyalázta a Névteleneket, gúnyolódott fölöttük, én pedig megátkoztam őt. Azóta félek tőle, mert igaz, amit Kezes beszél róla, hogy nem is hisz az istenekben. Azt akarja, hogy feledésbe merüljenek, engem pedig megöl, miközben alszom. Ezért azóta nem is aludtam. Nem is mentem vissza a kis házba. Múlt éjjel végig a trónteremben maradtam, az egyik fülkében, ahol a tánchoz való ruhákat tartjuk. Még napfölkelte előtt leosontam a nagy házhoz, loptam valami ennivalót a konyháról, azután visszamentem a trónterembe, és ott maradtam egész nap. Azon törtem a fejem, hogy ezután mit csináljak. Ma éjjel… ma éjjel meg annyira fáradt voltam már, hogy gondoltam, meghúzódhatnék valamelyik szent helyen, talán oda nem mer utánam jönni. Leereszkedtem hát a mélysírkamrába. Abba a nagy barlangba, tudod, ahol először megláttalak. És… és ott volt. Csakis a vörös sziklák kapuján jöhetett be. Ott volt tehát, méghozzá lámpással. Abban a sírgödörben kotorászott, amelyiket Kezessel ásattam. Tudni akarta, van-é benne tetem. Mint valami patkány, hatalmas, temetői patkány, úgy túrta ott a földet. És világot gyújtott a szent helyen, a sötétség templomában! A Névtelenek meg nem tettek semmit. Öregek már, ahogyan ő mondta. Talán meg is haltak. Vagy mind elmentek a semmibe. Én többé nem vagyok papnő.
A férfi állva hallgatta. Keze még mindig az övén, feje kissé félrebillentve. Mintha a tartásába, arcába visszatért volna valamennyi életerő, bár az arcán még hamuszürkék voltak a sebhelyek, ruháját és haját por borította.