— Kikerültem őt, keresztülmentem a sírkamrán. Gyertyája több árnyékot vetett, mint amennyi fényt sugárzott, és a lépteimet sem hallhatta. A labirintusba igyekeztem, hogy megszabaduljak tőle. De amikor már bent voltam, még mindig úgy hallottam, mintha jönne utánam. Végig a folyosókon hallottam, hogy valaki követ. Nem tudtam, hová menekülhetnék. Azt hittem, itt végre biztonságban leszek, azt hittem, az én uraim megóvnak és megvédelmeznek engem. De nem! Elmentek mind, mind, mind meghaltak!
— Az ő haláluk miatt sírtál tehát… őket sirattad? De hiszen itt vannak, Tenar, itt vannak!
— Te honnan tudhatnád? — szólt a lány csüggedten.
— Mivel attól a pillanattól, ahogy beléptem a sírkövek alatti üregbe, minden erőmmel őket próbálom visszatartani, félrevezetni. Minden tudásomat erre használom, minden képességemet ez emészti el. Ezeket az alagutakat beszőttem varázslatok végtelen hálójával, altató, nyugtató, bénító varázslatokkal, de még mindig tudják, hogy itt vagyok, legalábbis sejtik. Csak félig alszanak, félig ébren vannak. S csak annyit értem el, hogy teljesen kimerültem az ellenük való küzdelemben. Borzalmas hely ez. Egyetlen embernek itt semmi reménye. Már-már szomjan haltam, amikor innom adtál, mégsem csak a víz volt az, ami megmentett. Annak a kéznek az ereje volt, amely felém nyújtotta. — Ezt mondván, egy pillanatra fölfelé fordította kezében a lány még mindig benne fekvő kezét, és figyelmesen megnézte a tenyerét. Azután elfordult, tett néhány lépést a helyiségben, majd ismét megállt a lány előtt. Az nem szólt semmit.
— Tényleg azt hiszed, hogy meghaltak? Jobban kellene érezned a szíveddel. Ők sohasem halnak meg. Sötétek ők és halhatatlanok, és gyűlölik a fényt. A mi halandóságunk rövid, ragyogó fénysugarát. Igaz, halhatatlanok, de mégsem istenek. Sohasem voltak azok. Nem méltóak egyetlen emberi lélek imádatára sem.
A lány csak hallgatta, elnehezülő szemhéjjal, tekintetét a pislákoló lámpára szegezve.
— Mit adtak néked valaha is, Tenar?
— Semmit — suttogta válaszul.
— Nincs is mit adniok. Nincs bennük szemernyi alkotó erő. Erejük csak arra való, hogy elsötétítsenek és elpusztítsanak mindent. Nem képesek eltávozni erről a helyről. Ők maguk — ez a hely! És meg is kell hagyni nekik. Nem kell őket megtagadni vagy elfelejteni, de arra sem méltók, hogy bárki imádja őket. A világ gyönyörű, ragyogó és kellemes, de ez nem minden. A világ szörnyű is, sötét is és kegyetlen is. A vadnyúl sikolt, amikor kiszenved a zöld réten. A hegyek hatalmas ökle rejtett tűzvészt markol. A tengerekben cápák is élnek, s néha kegyetlenség villan az ember tekintetében. Ahol az emberek ezeket a dolgokat imádják, ahol megalázkodnak előttük, ott terem a gonoszság. Ezeken a helyeken gyűlik össze a világ sötétsége. Teljesen azokéi ezek a helyek, akiket Névteleneknek hívunk. A Földnek azon ősi és szent erői ők, amelyek még a Fény előtt uralkodtak: a sötétség, a rombolás és az őrület erői… Azt hiszem, Kosszil nővéred eszét is már régen elvették: úgy kúszta ő végig ezeket az üregeket, ahogy saját énjének labirintusát, és most már sohasem látja meg többé a napvilágot. Azt mondta neked, hogy a Névtelenek halottak. Csak egy elveszett, végképp elveszett lélek hiheti ezt. A Névtelenek igenis léteznek, de nem a te uraid. Sohasem voltak azok. Szabad vagy, Tenar. Rabszolgaságra neveltek ugyan, de te szabaddá tetted magad.
A lány csak hallgatott, hallgatta őt, rezzenéstelen arccal. A fogoly elhallgatott. Mindketten csöndben voltak, de ez már nem az a csönd volt, ami a belépte előtt volt a teremben. Csak kettejük lélegzése volt jelen, az élet áramlása az ereikben, a gyertya sercegése a kis pléhlámpásban. Gyengécske, de eleven hangok.
— Hogy lehet az, hogy tudod a nevemet?
A rab föl-alá sétált a teremben, nyújtóztatta karját és vállát, így próbálta elűzni a tagjait dermesztő hideget. Fölkavarta a port.
— Ez is a dolgom, a nevek tudása. A művészetemhez tartozik. Ahhoz, hogy valamit a varázslat hálójába fogjunk, tudod, meg kell találnunk az igazi nevét. Az én hazámban igazi nevünket életünk végéig titokban tartjuk, csak azok tudhatják, akikben tökéletesen megbízunk. Minden névben hatalmas erők és nagy veszedelmek rejtőznek. Valamikor régen, az idők kezdetén, amikor Szégor kiemelte a szigeteket, egész Óceánföldet a tenger mélységeiből, még minden és mindenki a saját igazi nevét viselte. Minden mágia és minden varázslat ennek az ősi, teremtő igének az ismeretén, újratanulásán, a rá való emlékezésen alapszik. Meg kell tanulni bizonyos varázsigéket, a szavak helyes használatát, és természetesen ismernünk kell mindennek a következményeit is. Egy varázsló azonban arra áldozza egész életét, hogy kiderítse a dolgok igazi nevét, hogy kiderítse azt, hogyan derítheti ki az igazi neveket.
— Az én nevemre hogy jöttél rá?
Egy pillanatra a lányra emelte mély, tiszta tekintetét a közöttük lévő árnyakon keresztül. Tétovázott.
— Nem tudom megmondani. Olyan vagy, mint egy elárnyékolt, letakart lámpás, elrejtve valami sötét helyen. Mégis benned rejlik a fény. Nem tudják kioltani a fényedet. Nem tudnak igazán elrejteni. Ahogy a fényt ismerem, ahogy ismerlek téged, úgy ismerem a te nevedet is, Tenar. Ez az én tudományom, ez az erőm. Erről nem mondhatok többet. Viszont te mondd meg nekem: ezután mit teszel?
— Nem tudom.
— Kosszil azóta kiásta már az üres sírt. Ő vajon mit cselekszik ezután?
— Nem tudom. Ha innen visszamegyek, valószínűleg megöl. Egy főpapnő büntetése hazugságért — halál. Akár a trónus lépcsőjén is feláldozhat, ha kedve tartja. Kezes ezúttal tényleg leütné a fejemet, nem csupán fölém emelné a pallost, várva, hogy a fekete alak lefogja a kezét. Ezúttal nem is fogná le, biztosan. A penge lesújtana és levágná a fejemet.
A lány hangja csöndesen, tompán szólt. A férfi fölvonta a szemöldökét.
— Ha még sokáig itt maradunk — szólt —, te is biztosan megőrülsz, Tenar. Nagy súllyal nehezedik elmédre a Névtelenek haragja. És persze az enyémre is. Jobb, sokkal jobb most, hogy itt vagy. Nagyon sokára jöttél, ezalatt majd minden erőmet elhasználtam. Senki sem képes sokáig sakkban tartani a sötétség erőit egyedül. Nagyon nagy a hatalmuk. — Elhallgatott. Hangja fátyolossá vált, úgy látszott, mintha teljesen elakadt volna a szava. Keze fejével megtörölte a homlokát, majd a palackhoz ment, és újra hosszan ivott belőle. Letört egy darabot a kenyérből, és a szemközti ládára telepedett, hogy megegye.
Igaz volt minden, amit beszélt. A lány érezte az elméjére nehezedő súlyt és nyomást, ami elhomályosította és összezavarta a gondolatait és érzéseit. Mégsem rettegett annyira, mint amikor magányosan igyekezett ide a hosszú folyosókon. Csak a helyiségen kívüli halott csönd váltott ki belőle keserű iszonyatot. De miért volt így? Azelőtt sohasem félt a föld alatti birodalom csöndjétől. Viszont azelőtt sohasem volt engedetlen a Névtelenekkel szemben, sohasem fordult ellenük.
Végül halkan, élesen fölnevetett.
— Lám, itt ülünk az egész Birodalom legnagyobb kincsén. Az Istenkirály minden asszonyát odaadná csak az egyik ládáért. Mi pedig még csak a tetejét sem emeltük föl, hogy belenézzünk.
— Én igen — vetette oda Karvaly, a kenyeret rágcsálva.
— A sötétben?
— Csináltam egy kis világosságot. Amolyan lidércfényt. Itt egyáltalán nem volt könnyű. Még a botom segítségével is nehezen ment volna, nélküle meg olyan volt, mintha nedves fából raknál tüzet az esőben. Végül csak sikerült. Meg is találtam, amiért idejöttem.