A lány lassan fölemelte az arcát, és a szemébe nézett.
— A gyűrűt?
— A fél gyűrűt, a másik fele nálad van.
— Nálam van? A másik fele örökre elveszett, amikor…
— Aztán előkerült. Itt viseltem a nyakamban a láncon. Te magad vetted le, és megkérdezted, nem tudnék-e valami különb talizmánt nyújtani. De Vandór-Akbé gyűrűjének felénél csupán az egész lehetne jobb talizmán. Bár a fél cipó is jobb, mint a semmi, ahogy a szólás tartja. Egyszóval az én felem most nálad van, a tiéd pedig nálam. — És rámosolygott a síri árnyakon keresztül.
— Azt mondtad, amikor elvettem, hogy úgysem tudnék mit kezdeni vele.
— Ez így igaz.
— Te talán tudnál?
A férfi bólintott.
— Mondd el. Mondd el, mi ez a gyűrű, hogyan találtál rá az elveszett félére, aztán hogyan jöttél ide és miért? Mindezt tudnom kell, azután majd meglátom, mit tehetek.
— Talán igen. Jól van hát. Hogy mi is tulajdonképpen Vándor-Akbé gyűrűje? Nos, annyit már tudsz, hogy nem látszik valami értékes kincsnek. Sőt még csak nem is gyűrű igazán. Túl nagy. Talán valami karperec, annak viszont eléggé kicsi. Senki sem tudja, kinek készítették. Elfáran, a tündér viselte egy időben, mielőtt Szléa szigetét elnyelte a tenger. S már akkor is régi volt, mikor ő viselte. Végül valahogy Vandór-Akbé keze közé került… Az anyaga tömör ezüst, benne kilenc lyukkal. Külső oldalán hullámvonalú díszítés fut körbe, belül pedig az Erő kilenc rúnáját vésték belé. A nálad lévő felén négy rúna van és az ötödiknek egy része. Az enyémen ugyanígy. A törés vonala éppen ezt a kilencedik rúnát vágta ketté. Ezt nevezik azóta az „elveszett rúnának”. A többi nyolcat ismerik a mágusok: Pirr védelmez az őrülettől, a tűztól és a vihartól, Gesz ruház fől kitartással és így tovább. A szétvágott rúna forrasztotta egységbe a földeket. Ez volt a szövetség rúnája, a nyugodt hatalom és a béke jele. Egyetlen király sem uralkodhatott nyugodtan, hacsak nem e rúna jegyében. Senki nem tudja, hogy nézett ki. Azóta, hogy e rúna elveszett, Enyhelynek nem voltak igazán nagy királyai. Voltak különféle fejedelmek és zsarnokok, no meg háborúk és viszálykodások Óceánföld minden része között.
Ezért akarják tehát a Szigetvilág bölcs nagyurai és varázslói megszerezni Vandór-Akbé gyűrűjét, hogy ismét megismerjék az elveszített rúnát. Végül aztán fölhagytak vele, hogy legjobb embereiket küldözgessék utána, hiszen egyiküknek sem sikerült megszereznie az egyik felét Atuan sírjainak kincseskamrájából, vagy megtalálnia a másikat, amelyet maga Vandór-Akbé ajándékozott Kargád-föld egyik királyának, akinek az írmagja is már rég kiveszett. Azt mondták, hogy nincs értelme a további kutatásnak. De ennek is sok száz éve már.
Nos, ami pedig engem illet. Amikor kicsivel idősebb voltam, mint te most, akkor üldöztem… szóval vadásztam valamire a tengeren. Az üldözöttem lépre csalt úgy, hogy megfeneklettem egy kopár szigeten, nem messze Karego-Át és Atuan partjaitól. Innen dél és nyugat felé. Kicsiny volt ez a szigetecske, alig több valami homokzátonynál, közepe táján hosszú homokdűnékkel. Volt még rajta egy félig sós vizű forrás, semmi más.
No és még két ember. Egy öregember és egy öregasszony. Azt hiszem, testvérek lehettek. Rettenetesen megrémültek tőlem. Nem láttak egyetlen emberi arcot sem, ki tudhatja, mióta. Évek, talán évtizedek óta. Szorult helyzetben voltam, és ők kedvesek voltak hozzám, volt egy hordalékfából összetákolt kunyhójuk és tüzük. Az öregasszony ennem adott. Kagylót és csigát, amit apálykor gyűjtött a sziklákon, vízimadarak szárított húsát, amelyeket kavicsokkal dobtak agyon. Az asszony félt tőlem, mégis ennem adott. Mivel semmi rosszat nem tettem ellene, végül is bizalom ébredt benne irántam, és megmutatta nekem egyetlen kincsét. Lám, még neki is volt valami kincse… Egy kicsiny ruhácska volt az. Tiszta selyemből, gyöngyhímzéssel. Egy lánykaruha, egy fejedelem-kisasszony ruhája. Ő maga kikészítetlen fókabőröket viselt.
Nem érthettünk szót egymással. Akkor még nem ismertem a karg nyelvet, ők pedig a Szigetvilág nyelvét nem beszélték. Igaz, a magukét is alig. Biztos még kisgyerek korukban tették ki őket a zátonyra, hogy ott pusztuljanak. Nem tudom, miért, s azt sem hiszem, hogy ők maguk tudták. Semmit sem ismertek, csak azt a szigetet, a tengert és a szelet. Amikor eljöttem, az asszony mégis megajándékozott. Ő adta nekem Vandór-Akbé gyűrűjének elveszettnek hitt felét.
Itt kicsit megpihent a mesélő.
— Fogalmam sem volt róla, mi az. Éppúgy, ahogyan ő maga sem tudta. E korszak legnagyobb ajándéka ezen a világon, s egy fókabőrbe öltözött félbolond öregasszony adta egy tudatlan legénykének, aki egy kurta „köszönöm”-mel zsebre vágta és elvitorlázott… Egyszóval mentem tovább az utamon, s elvégeztem, amit el kellett végeznem. Azután más dolgom támadt. Elmentem a Sárkányok szigetére, nyugatra meg még sokfelé. De ezt a fémdarabot mindig magamnál tartottam, mert hálát éreztem az öregasszony iránt, aki nekem ajándékozta az egyetlen dolgot, amit egyáltalán adni tudott. Az egyik lyukon keresztül láncot fűztem bele, a nyakamba akasztottam és többet nem is gondoltam vele. Azután egy szép napon Pendor szigetén, a legtávolibb földön, ahol Vandór-Akbé elesett az Orm nevű sárkánnyal vívott csatában, szóval Pendor szigetén beszéltem egy sárkánnyal, Orm leszármazottjával. Ő árulta el nekem, mit viselek a nyakamban.
Nagyon mulatságosnak találta, hogy nekem sejtelmem sem volt róla. A sárkányok általában jókat mulatnak rajtunk, embereken. Vandór-Akbéra viszont emlékeznek, sőt úgy beszélnek róla, mintha maga is sárkány lett volna és nem ember.
Amikor azután visszatértem a Belső-szigetekre, végül elkeveredtem Enyhelyre is. Jómagam Gont szigetén születtem, nem messze nyugatra a ti karg vidéketektől, és már jó ideje jártam a világot, de Enyhelyre még sohasem jutottam el. Éppen ideje volt, hogy ott is körülnézzek. Láttam a fehér tornyokat, beszéltem nagy hatalmú emberekkel, kereskedőkkel és fejedelmekkel, ősi birodalmak uraival. Megmutattam nekik a kincsemet. Megmondtam nekik, hogy ha kívánják, elmegyek és megkeresem a gyűrű másik felét Atuan sírjaiban, s így megtaláljuk az elveszett rúnát, a béke kulcsát. Tudod, keservesen hiányzik a béke ezen a világon! Nyomban az egekig magasztaltak. Egyikük még pénzt is adott, hogy fölszerelhessem a csónakomat, így aztán fogtam magam, megtanultam a nyelveteket, és eljöttem Atuanba.
Ezzel elhallgatott, és szótlanul meredt maga elé a homályba.
— A városainkban nem jöttek, rá, hogy nyugati vagy? A bőröd színéről, a beszédedről?
— Ó, mi sem könnyebb, mint az embereket becsapni — szólt szinte közönyösen —, ha az ember ismeri a kellő trükköket. Csinálok néhány átváltozási bűvészmutatványt, és más varázslókon kívül senki sem látja az igazságot. Itt, Kargád-földön pedig nincsenek mágusok és varázslók. Eléggé különös dolog ez, de ti már régen leigáztátok minden varázslótokat, és megtiltottátok nekik, hogy gyakorolják a mágia művészetét. Mi több, manapság már nem is nagyon hisztek benne.
— Engem arra tanítottak, hogy ne higgyek ilyesmiben. Ez ellene szólna a papkirályok tanításának. Azt azonban tudom, hogy csak varázserő segítségével juthattál el a Sírokig és hatolhattál be a vörös sziklák kapuján.
— Nemcsak varázslattal, hanem jó tanácsok birtokában is. Mi sokkal inkább használjuk az írás tudományát, mint ti, azt hiszem. Te például tudsz olvasni?
— Nem. Az is a sötét tudományokhoz tartozik.
A varázsló bólintott.