— De nagyon hasznos. Egy régi, kudarcot vallott tolvaj hátrahagyott némi jegyzeteket Atuan leírásával. Azt is elmondta, hogy lehet bejutni. Persze, ha valaki ismeri a nagy nyitóvarázslatot. Mindezt leírták egy vastag könyvben, amely az enyhelyi fejedelem kincstárában van. Ott elolvashattam az engedélyével, így jutottam el a nagy barlangig…
— A mélysírkamráig.
— A följegyzéseket készítő tolvaj azt hitte, hogy a kincsek ott vannak a… sírkamrában. Körülnéztem hát ott, de rögtön úgy éreztem, hogy jobban rejtve kell lenniök, valahol az útvesztő mélyén. Tudtam, melyik a labirintus bejárata, és amikor megláttalak, bemenekültem oda, hogy elbújjak, azután átkutassam. Ez persze jókora hiba volt. Akkor már a Névtelenek karmai között voltam. Ők zavarták meg a tudatomat. S azóta is csak egyre gyengébb és ostobább vagyok. Nem szabad, hogy az ember megadja magát nekik, fő, hogy szembeszálljunk, megőrizzük szellemünk erejét és önbizalmát. Ezt már régen jól megtanultam. De itt nehéz ezt megcsinálni, itt, ahol olyan erősek. De ők nem istenek, Tenar. Viszont minden embernél erősebbek.
Hosszan hallgattak mind a ketten.
— Mit találtál még a kincsesládákban? — kérdezte a lány szomorúan.
— Mindenféle kacatot. Aranyat, drágaköveket, koronákat, kardokat. Semmi olyasmit, amire bármely józan élő ember igényt tartana… És te, Tenar? Mondd el nekem, hogyan választottak a Sírok első papnőjévé?
— Amikor az első papnő meghal, körüljárják egész Atuant. Olyan lánycsecsemőt keresnek, aki a papnő halálának éjszakáján született. És mindig találnak is egyet. Mivel ő az újjászületett papnő. Amikor a gyermek betölti ötödik évét, elhozzák ide, a szent helyre. Hatéves korában pedig fölajánlják a sötétség erőinek, azok meg fölfalják a lelkét, így azután teljesen az övék lesz, ahogyan az övék is volt az idők kezdetétől. S attól kezdve nincs neve.
— Te hiszel ebben?
— Mindig is hittem benne.
— És most, még most is hiszel?
A lány nem szólt semmit.
Újból közéjük ereszkedett a hallgatás néma árnya. Hosszú csönd után:
— Mondd el… mesélj valamit a sárkányokról, ott, nyugaton.
— Mondd, mit tervezel, Tenar? Nem traktálhatjuk itt egymást mindenféle mesékkel, míg leég a gyertya, és visszatér a sötétség.
— Nem tudom mit tehetnénk. Félek. — Egyenes derékkal ült a kőládán, két öklét egymásba szorította, s hangosan beszélt, mintha fájna valamije: — Félek a sötéttől!
A férfi lágyan szólt hozzá:
— Döntened kell. Vagy itt hagysz, bezárod az ajtót, fölmégy az oltárjaidhoz, és az uraid elé vetsz engem… Akkor menj el Kosszil papnőhöz, és békülj ki vele… és ezzel a történetnek vége. Vagy pedig nyisd ki az ajtót, és lépj ki rajta — velem együtt. Hagyd itt a Sírokat, hagyd itt Atuant, és gyere velem a tengeren túlra. S akkor az lesz a tőrténét kezdete. Vagy Arha leszel, vagy Tenar. Mindkettő egyszerre nem lehetsz.
A mély hang lágyan és biztosan zengett. Az árnyakon keresztül az ember arcába nézett, kemény, sebhelyes arcába, amely mégsem volt kegyetlen, sem hamis.
— Ha megtagadom a sötét erők szolgálatát, megölnek engem. Ha elhagyom ezt a helyet, meghalok.
— Te nem halsz meg. Csak Arha pusztul el.
— Nem tehetem…
— Aki újjá akar születni, meg kell halnia, Tenar. Nem is olyan rettenetes dolog az, amilyennek a túlsó oldalról látszik.
— Nem engednek ki bennünket innen. Soha.
— Lehet, hogy nem. Akkor is érdemes megpróbálnunk. Neked van tudásod, nekem ügyességem, közöttünk pedig itt van… — Elhallgatott.
— Itt van Vandór-Akbé gyűrűje.
— Igen, így van. De én más dologra is gondoltam közöttünk. Nevezzük bizalomnak… Ez is az egyik lehetséges neve. Igen hatalmas dolog ez. Míg külön-külön mindketten gyöngék vagyunk, ennek birtokában megnő az erőnk, erősebbek lehetünk a sötétség hatalmánál. — Szeme tisztán, fényesen villant sebhelyes arcában. — Hallgass meg, Tenar — folytatta. — Tolvajként jöttem ide, ellenségként, reád kifent fegyverrel. És te megkegyelmeztél nekem, bíztál bennem. És én is megbízom benned az első pillanattól, hogy megláttam az arcodat, ha csak egy szempillantásnyira is a Sírok alatti üregben. Szépnek láttam a sötétben. Te megjutalmaztál a bizalmaddal. Én nem adtam neked semmit viszonzásuk Most én is neked adom, amit adhatok. Az én igazi nevem: Kóbor. Immár te is tudod. — Ezzel fölállt, és a lány felé nyújtotta tenyerén a soklyukú, vesétekkel ékes ezüst félkarikát.
— Egyésüljön újra ez a gyűrű — szólt csöndesen.
Elvette a férfi tenyeréről. Leemelte nyakából az ezüstláncot a gyűrű másik felével. Leakasztotta a láncról. A két darabot a saját tenyerére tette, törött végeivel egymáshoz illesztve úgy, hogy egésznek látszott. Nem emelte föl a tekintetét.
— Veled megyek — szólt alig hallhatón.
TIZEDIK FEJEZET
A sötétség haragja
Amint ezt kimondta, a Kóbor nevű férfi a törött talizmánt tartó kézre szorította a magáét. A lány meglepetten fölnézett és látta, mint tölti el az élet, a diadal, hogyan mosolyog. Megdöbbent, sőt meg is rettent tőle.
— Mindkettőnket szabaddá tettél — szólt a férfi. — Egyedül senki sem nyerheti el a szabadságot. Gyere, ne vesztegessük az időt, amíg egyáltalán van mit vesztegetnünk. Nyújtsd ide a gyűrűt még egy kicsit! — Ujjai már a törött ezüstdarabokra kulcsolódtak, de a másik kérésére feléje nyújtotta megint, nyitott tenyerén. A törött végek egymáshoz illeszkedtek.
Nem vette el, csak hozzáérintette az ujját. Néhány szót mormolt, és homlokát hirtelen kiverte a verejték. A lány gyönge, csiklandozó rezgést érzett a tenyerén, mintha valami apró alvó állatka mocorogna a kezében. Kóbor fölsóhajtott, feszült testtartása ellazult. Keze fejével megtörölte a homlokát.
— Íme — szólt, majd fölemelte Vándor-Akbé gyűrűjét, és ráhúzta a lány kezére — a kézfejénél kicsit szorult — egészen a csuklójáig. — Jól van — nézett rá elégedetten. — Illik. Biztosan női vagy talán gyerekkarkötő.
— Vajon egyben marad? — kérdezte a lány kicsit idegenkedve, amint finoman és hűvösen érintette vékony karját.
— Nem egyszerű forrasztó varázsigét alkalmaztam, mint egy falusi tudósasszony, amikor valami lyukas edényt foltoz. Az egyesítés igéjével kovácsoltam össze. Immár olyan egész, mintha sohasem törött volna szét. De most mennünk kell, Tenar. Majd én hozom a palackot és a tarisznyát. Vedd föl a köpönyeget.
— Nem hagyunk itt valamit?
Míg a lány az ajtó kinyitásával bíbelődött, a varázsló fölsóhajtott:
— Jó lenne, ha a botom itt lenne!
Suttogva jött a válasz:
— Itt van, rögtön az ajtón kívül. Elhoztam magammal.
— Miért? — kérdezte kíváncsian.
— Arra gondoltam, hogy elvezetlek a… sziklaajtóig. Hogy kiengedlek.
— Ez az, amit nem tehettél volna meg. Vagy itt tartasz rabszolgaként, és magad is szolga maradsz. Vagy szabadon engedsz, és te is velem jössz a szabadságba. Gyerünk, kicsi lány. Bátorság. Fordítsd el a kulcsot!
A sárkánydíszes kulcs elfordult, és az ajtó kitárult az alacsony, sötét folyosóra. Kilépett a sírok kincseskamrájából, karján Vandór-Akbé gyűrűjével. A férfi a nyomában.
A sziklafal, a padozat és a boltozat enyhén, hang nélkül remegett. Olyan volt, mint valami távoli mennydörgés, mintha valahol, nagyon messze irdatlan súly zuhant volna a mélybe.
A lány haja fölborzolódott a rémülettől. Megtorpanás és gondolkodás nélkül elfújta a lámpásban a gyertyát. Hallotta maga mögött a férfi lépteit. A nyugodt hang oly közel szólalt meg, hogy meglibbentette tarkóján a könnyű pihét.