— Nem is kell a lámpás. Ha kell, tudok fényt csinálni. Vajon hány óra lehet odakint?
— Jóval elmúlt éjfél, amikor lejöttem.
— Akkor igyekeznünk kell!
De nem mozdult. A lánynak eszébe jutott, hogy neki kell vezetnie őt. Hiszen csak ő ismerte a labirintusból kivezető utat, és társa arra vár, hogy követhesse. Megindult előregörnyedve, mivel itt nagyon alacsony volt a folyosó, de mégis nagy, gyors léptekkel. A láthatatlan oldaljáratokból hűvös, kellemetlenül dohos légáramlat áradt, az alattuk tátongó űr lehelete. Amikor a mennyezet magasabb lett, és már fölegyenesedhetett, lelassított, és a verem felé közeledve már számolta is a lépteit. Minden mozdulatát követve, könnyed mozgással haladt a varázsló közvetlenül a nyomában. Ha a lány megtorpant, abban a pillanatban ő is megállt.
— Itt van a verem — súgta hátra. — Nem találom a peremet. De, itt van. Vigyázz! Mintha kilazultak volna a kövek… Ne, ne, várj! Tényleg inognak… — Visszaszökkent a biztonságba a lába alatt megbillenő kövekről. A férfi elkapta a karját, és megtartotta. Szíve rémülten zakatolt. — A párkány többé nem biztonságos, ingatagok a kövei!
— Csinálok egy kis világosságot, és megnézem. Talán megszilárdíthatom őket a megfelelő igével. Lám, már rendben is van, kicsi lány.
Különös volt számára, hogy a varázsló majdnem ugyanúgy szólította, mint Kezes annyiszor. Amint kigyulladt a halvány világosság, mint valami korhadó égerfadarab vagy ködben bujkáló csillag fénye, és a fekete mélység fölött rálépett a keskeny párkányra, a férfi mögötti félsötétben látta, amint fölmagasodik egy súlyos árny. Kezes alakját ismerte föl benne. Torkát görcs szorította össze, benne rekedt a hang, a kétségbeesett kiáltás.
Amikor a szolga utána nyúlt, hogy ingatag támasztékáról a feneketlen verembe taszítsa, Kóbor fölpillantott, meglátta őt, és a meglepetés vagy harag kiáltásával felé lendítette a botját. A kiáltásra a fény elviselhetetlenül erősen, fehéren fölvillant, egyenesen az eunuch képébe. Kezes egyik hatalmas mancsát a szeme elé kapta, a másikkal kétségbeesetten Kóbor után nyúlt, hogy megragadja, de elvétette, és a mélységbe tántorodott.
Estében nem kiáltott. A fekete gödörből semmilyen hang sem hallatszott, sem teste puffanása, amint a verem aljához csapódik, sem halálüvöltése, egyáltalán semmi. Kóbor és Tenar szorosan a párkányhoz simult, dermedten kapaszkodott az üreg szája szélén, moccanatlanul, fülét hegyezve, de nem hallott semmi zajt.
A fény szürkésen pislákolt, alig érzékelhetően.
— Gyere! — szólt Kóbor, karját felé nyújtva. A lány belécsimpaszkodott, mire három vakmerő szökkenéssel átlendítette a mélység fölött. Kioltotta a fényt. Most megint a lány haladt elöl, mutatta az utat. Teljesen bénának érezte magát, nem gondolt semmire. Néhány pillanat múlva hirtelen megtorpant: „Most jobbra vagy balra?”
Megmerevedett.
Pár lépéssel mögötte a férfi is megállt.
— Mi történt? — kérdezte lágyan.
— Eltévedtem. Csinálj világosságot.
— Eltévedtél?
— El… elszámoltam a fordulókat.
— Én számoltam — szólt, és közelebb lépett. — A verem után balra, azután jobbra és megint jobbra.
— A következőnél jobbra ismét — folytatta a lány automatikusan, de nem mozdult. — Csinálj fényt!
— A fény nem mutatja meg a helyes utat, Tenar.
— Semmi sem mutatja meg. Elveszett. Elvesztünk.
A halotti csönd rázárult a suttogására. Elnyelte.
A hideg sötétségben érezte közelében a másik mozgását és melegét. Kinyúlt a keze után és megszorította.
— Csinálj világosságot — könyörgött. — Az alagutak kanyarognak és…
— Nem tudok. Nincs tartalék erőm. Tenar, azok… azok tudják, hogy kijöttünk a kincseskamrából. Tudják, hogy túljutottunk a vermen. Keresnek bennünket, kutatnak az akaratunk, a lelkünk után. Hogy megragadhassák, hogy felfalják. Ezt kell visszaszorítanom. Minden erőmet ez fogja le. Vissza kell tartanom őket, veled együtt. A te segítségeddel. Tovább kell mennünk.
— Innen nincs kiút — sóhajtotta, mégis tett előre egy tétova lépést. Majd még egyet, bizonytalanul, mintha minden lépésnél felhasadna lába alatt a mélység, a fekete üresség a föld szívében. A férfi meleg keze szorította jeges ujjait. Lassan továbbindultak.
Nagyon hosszúnak tűnő idő után elérkeztek a lépcső aljához. Azelőtt mintha nem lett volna ilyen meredek. Egy-egy foka alig volt több a sziklába vájt keskeny résnél. Valahogy mégis fölvergődtek rajta, azután valamivel meggyorsították a lépteiket, hiszen a lány tudta, hogy az ívelt átjáró a lépcsők után hosszan fut elágazások nélkül. Ujjaival végigtapintotta a bal oldali falat, mint egy vezérfonalat. Egyszer csak balra nyíló rést érzékelt.
— Itt van — dünnyögte, de a férfi hátratántorodott, mintha valami gyanús lenne neki a lány mozdulataiban.
— Nem — suttogta a lány zavarodottan. — Nem ez. A következő forduló balra. Nem tudom. Képtelen vagyok. Innen nincs többé kiút.
— A festett terem felé igyekszünk — szólt a nyugodt hang a sötétben. — Hogyan jutunk oda?
— A következő forduló balra.
Megindult előre. Tettek egy hosszú kitérőt, elmentek két hamis bejáró mellett ahhoz a folyosóhoz érve, amely jobboldalt vezetett a festett terem irányába.
— Egyenesen tovább — suttogta. A sötét járatok hosszadalmas felgöngyölítése most mintha könnyebben ment volna már, hiszen ezeket a vasajtóhoz vezető járatokat ismerte talán a legjobban. Fordulóikat már tán százszor is végigszámlálta. A tudatára nehezedő különös nyomás itt nem zavarhatta meg, hacsak nem gondolkodik mindenáron. Ám egész idő alatt egyre közelebb és közelebb jutottak ahhoz a valamihez, ami ránehezedett, amí kis híján összepréselte. Lábai is annyira elfáradtak és elnehezültek, hogy egyszer-kétszer fel is nyögött, amint kínlódva vonszolta őket egymás után. A mellette haladó férfi is nehezen lélegzett, újra meg újra visszatartotta a lélegzetét, mint aki testének minden erejével valami hatalmas erőfeszítést tesz. Néha hangok törtek elő a torkán, fojtottan és mégis élesen egy-egy szó vagy szótöredék formájában, így jutottak el végre a vasajtóig. A lány hirtelen rémülettel nyújtotta előre a kezét.
Az ajtó nyitva volt!
— Gyorsan! — kiáltotta, és maga után rántotta kísérőjét. A túloldalon azután kimerültén megállt.
— De miért van nyitva? — kérdezte meglepetten.
— Mert az uraidnak kell a te kezed, hogy bezárja helyettük.
— Most közeledünk a… — És elakadt a hangja.
— A sötétség szívéhez.Tudom. De legalább a labirintusból kint vagyunk. Milyen kijáratok léteznek a mélysírkamrából?
— Csak egyetlenegy. Az az ajtó, amelyen bejöttél, belülről nem nyílik. Az egyetlen út a barlangon keresztül vezet, azután fölfelé, egy csapóajtóhoz a trónus mögötti egyik szobába. Onnan a trónterembe.
— Akkor azon kell mennünk!
— De ott van ő — suttogta rémülten a lány. — Ott, a sírkamrában, a nagy barlangban. Ott ássa ki az üres sírgödröt. Nem tudok elmenni mellette, jaj, még egyszer nem tudok…
— Mostanra már biztosan elment.
— Nem mehetek oda!
— Tenar, e pillanatban én tartom fejünk fölött a mennyezetet. Én tartom a falakat, hogy ránk ne dőljenek. Én tartom össze a földet, hogy meg ne nyíljon a talpunk alatt. Azóta, mióta túljutottunk a vermen; ahol a szolgád lesett ránk. Látod, visszatartom a földrengést, csak nem félsz attól, hogy összefutunk egyetlen halandó lélekkel? Bízzál bennem, ahogy eddig én bíztam tebenned. Most pedig gyere velem!