Megindultak.
A végtelen folyosó mégiscsak véget ért. Érezték, amint kitágul a légtér, amint kiszélesedik a sötétség. Beléptek a sírkövek alatti hatalmas barlangüregbe.
A jobb oldali irányban nekikezdtek a terem megkerülésének, szorosan a fal mellett. Néhány lépés után Tenar váratlanul megtorpant.
— Mi ez? — szűrte ajka közül a szót alig hallhatóan.
Valami hang hallatszott a hatalmas, halott, fekete légbuborékban. Valami rázkódás vagy rengés zöreje, amit csak a szívben keringő vér hallott, csak a csontjaik érzékeltek. Ujjai alatt az idő vájta fal tompán lüktetett.
— Gyerünk tovább! — A férfi hangja száraz volt és feszült. — Tenar! Siess!
Amint botladoztak előre, a föld alatti kriptához hasonlóan elsötétült és megrendült tudata mélyén fölsikoltott a lány:
— Bocsássatok meg! Ó, én uraim! Ó, ti Névtelenek! Ti legősibbek! Bocsássatok meg! Irgalmazzatok!
Nem jött semmi válasz. Soha nem is jött onnan semmiféle felelet.
Eljutottak a trónterem alatti följáróig, megmásztak a meredek lépcsőt, elérték utolsó fokait, és fölöttük a rejtekajtót. Zárva volt, ahogy otthagyta. Mindig, máskor is. Megnyomta a zárszerkezetet nyitó rugót. Nem nyílt ki.
— Talán eltörött — szólt vissza. — Zárva van!
A varázsló elcsusszant mellette, és nekifeszítette hátát a deszkáknak. Meg sem moccantak.
— Nem is zárva van, hanem valami leszorítja, valami nagy és nehéz…
— Ki tudod nyitni?
— Talán. Azt hiszem, odafönt les ránk. Férfiak lehetnek vele?
— Dubbi és Váhto… esetleg más herélt őrök. Férfiak ide nem léphetnek be…
— Nem végezhetek egyszerre nyitóvarázslatot, tarthatom vissza a fönt lesben állókat és a sötétség árnyainak dühét. — Hangja nyugodt volt és elgondolkodó. — Meg kell próbálnunk a másik ajtót, a vörös szikláknál, ahol én bejöttem. Ő tudja-e, hogy az belülről nem nyitható?
— Tudja. Velem is kipróbáltatta egyszer.
— Akkor lehet, hogy nem gondol vele. Gyerünk! Menjünk, Tenar!
A lány lerogyott a kőlépcsőn, amely úgy rezgett és zengett, akár valami hatalmas íj húrja, amelyet a pokol mélységeiből pendítettek meg.
— Mi ez?… Mi ez a rengés?
— Gyerünk! — mordult a férfi olyan keményen és határozottan, hogy azonnal engedelmeskedett: letámolygott a szűk járat lépcsőfokain, vissza a félelem barlangjába.
A bejáratánál a vak és iszonyatos gyűlölet olyan súlyos hulláma rontott rá, mintha maga a föld súlya lenne. Eltakarta az arcát, és magánkívül fölkiáltott:
— Itt vannak! Jaj, itt vannak!
— Akkor tudassuk velük, hogy mi is itt vagyunk — szólt a férfi. Botjából és ujjaiból fehéren izzó sugarakat bocsátott ki, amelyek úgy törtek meg a magas falak és a hatalmas boltozat ezernyi szikrázó gyémántján, mint a napfény a tenger hullámain. A két alak mozgó fénykörben rohant. Egyenesen vágtak át a barlang terén. Árnyékuk ugrált a fehér kristálycsipkézeten, a nedvesen csillogó bejárati nyílásokon, ráterült a kibontott, üres sírgödörre. Máris az alacsony kapu felé igyekeztek meggörnyedve a szűk folyosón, a lány elöl, a férfi a nyomában.
Az alagútban is dübörögtek és inogtak a sziklák a talpuk alatt. De végig velük maradt a nyugodt, ragyogó fénysugár. A lány megpillantotta maga előtt a szilárd sziklafelületet, a föld morajlásán túl is hallotta, amint a varázsló egyetlen szót kiált. Ekkor térdre hullott és látta, amint a varázslóbot lesújt feje fölött a vörös sziklaajtóra. A zárt kőfal fehéren fölizzott, akár valami kohó tüzében, és darabokra robbant.
Odakint az ég alja a pirkadat szürkés derengésére váltott éppen. Legfölül még hidegen pislákolt néhány halványuló, fehér csillag.
Tenar fölnézett a csillagokra, arcát beletartotta az édes, hűvös szellőbe. De nem állt föl. Négykézlábon állva kuporgott ott a föld és az ég között.
A férfi — furcsa, sötét alak a hajnal előtti félhomályban — visszafordult, és felé nyújtotta a kezét, hogy talpra segítse. Arca fekete volt és torz, akár egy démoné. A lány visszatántorodott tőle, vékonyan, nem is a saját hangján fölsikoltott, mintha a nyelve megbénult volna a szájában:
— Nem! Ne! Ne nyúlj hozzám! Hagyj engem! Eredj! — És visszahátrált előle a sírok tátongó, rojtos szélű torkába.
A férfi szorítása engedett a karján. Nyugodt hangon így szólt hozzá:
— A kötés nevében, amit viselsz, megparancsolom neked, hogy kövess, Tenar!
A lány látta, amint a karján viselt ezüstkarikán megvillan a csillagok fénye. Szemét le nem véve róla, támolyogva fölemelkedett. Kezét a férfi kezébe tette, és megindult mellette. Szaladni nem tudott. Lassan bandukoltak lefelé a domboldalon. Mögöttük, a sziklák között tátongó fekete szájon hosszú, gyűlölettel teli és mégis panaszos nyögés tört elő. Kődarabok záporoztak körülöttük. A föld vonaglott a lábuk alatt. Továbbmentek. A lány még mindig nem vette le tekintetét a csuklóját ékesítő csillagragyogásról.
A szent helytől nyugatra eső kopár völgyben voltak. Nekiindultak a lejtőnek fölfelé. A férfi ekkor váratlanul hátramutatott.
— Nézd…
A lány visszafordult. A völgy túlsó oldalán voltak, nagyjából a sírkövek, a kilenc hatalmas, álló vagy heverő sziklatömb magasságában. Nézte a köveket a gyémántok és sírgödrök hatalmas barlangja fölött. Az álló kövek megmozdultak. Meginogtak és lassan oldalra dőltek, akár a hullámokon ringó hajók árbocai. Egyikük mintha megrázkódott és kissé megemelkedett volna. Azután remegés futott végig rajta, és elzuhant. Most egy másik dőlt oldalra, keresztül az előzőn. Mögöttük a trónterem alacsonynak tűnő kupolája megrendült, az épület falai kipúposodtak. Az egész hatalmas, romos kő- és ácsolattömeg úgy változtatta az alakját, akár valami agyagrög egy patak vizében, megroggyant, majd végül nagy dübörgéssel, hirtelen törmelék- és porfelhőt kavarva oldalra billent, és végképp összeomlott. A völgy talaja hullámzott és rengett. A földhullám fölhömpölygött a domboldalon, a sírkövek között széles szakadék nyílt, föltépve az alant tátongó sötétséget. Szürke füstoszlopként tört elő belőle a vastag por felhője. A még álló kövek feléje billentek. Elnyelte őket. Ezután, magáról az égboltról visszaverődő, szörnyű reccsenéssel összezárultak a repedés durva kőajkai. A dombok még egyszer megrázkódtak, majd végleg elcsitultak.
A földrengés szörnyű látványáról a lány ekkor a mellette álló férfira vetette tekintetét. Még sohasem látta az arcát napvilágnál.
— Te tartottad vissza… — szólt. A föld méhének szörnyű nyögései és üvöltései után hangja csak annyi volt, mint a száraz fűszálak között zizegő fuvallat. — Megfékezted a földrengést, a sötétség erőinek haragját.
— Most mennünk kell — szólt a férfi, hátat fordítva a napkeltének és az összeomlott síroknak. — Elfáradtam, fázom… — Mentében meg-megbotlott. A lány támogatón belékarolt. Egyiküktől sem telt többre lassú vánszorgásnál. Lassacskán, mint két kicsiny pók valami hatalmas falon, küszködtek fölfelé a széles dombháton, míg el nem érték a szilárd talajú hegytetőt. A kelő nap sugarai sárgára színezték körülöttük a földet, felszínén meg-meglibbent a vadzsályabokrok elnyújtott árnyéka. Előttük meredeztek a Nyugati-hegyek, bíborszín csúcsaikkal, arányló lejtőikkel. A két alak egy pillanatra megpihent, majd túllepett a hegygerincen, kikerült a Sírok szent helyének látómezejéből. A két ember eltűnt a látóhatáron.