TIZENEGYEDIK FEJEZET
A Nyugati hegyek
Tenar fölriadt gyötrő rémálmábóclass="underline" szörnyű helyeken járt, és oly sokáig, hogy lerongyolódott testéről a hús: a sötétben homályosan derengett, szemmel jól láthatóan, alkarjának kettős csontja. Szeme arányló fényre nyílt, körülötte mindenfelől csípős zsályaillat áradt. Eltöltötte a fölébredés édes érzése, lassan eláradt benne a túlcsorduló öröm. Fölült. Nyújtózkodott. Karja előbukkant vastag, fekete ruhája ujjából. A zavartalan öröm érzésével tekintett körül.
Esteledett. A nap már alábukott a közeli Nyugatihegyek magas ormai mögött, de visszfénye még lágyan szétterült a földön és az égen. A tágas, tiszta téli égbolton és a hegyek és széles völgyek csupaszon is arányló tájain. A szél is elült. Hideg volt és teljes csöndesség. Semmi sem mozdult. A közeli zsályacserjék levelei szárazon csörögtek, az alacsony növésű, fonnyadt sivatagi fű csiklandozta a kezét. A fény hallgatag, hatalmas glóriája föllobbant minden ágon és levélen, minden fűszálon és hegycsúcson, fennen ragyogott a levegőben.
Odatekintett a bal oldalán fekvő alakra: a sivatag homokján, köpenyébe csavarodva, egyik kezével a feje alatt aludt édesdeden. Arca álmában megfeszült, majdhogynem eltorzult, bal keze viszont nyugodtan nyújtózkodott a nedves földön, mellette egy kis bogáncsnövényke, amely még mindig viselte megszaggatott piheruháját és védelmére szolgáló gyatra horgocskáit és tüskéit. A férfi és a kis sivatagi bogáncs… a bogáncs és az alvó ember…
Valaki, akinek ereje hasonlít az ősi földerőkére, és éppoly hatalmas, aki sárkányokkal beszélgetett, és szavával megfékezte a földrengést. És itt alszik a sárban fekve, keze mellett hajladozik a kis bogáncsvirág. Különös érzés volt. Az, hogy kint él, egyáltalán kint van a világban, sokkal nagyobb és sokkal különösebb dolog, mint valaha is képzelte. Az ég dicsfénye rátelepedett a varázsló poros hajára, és a gyatra kis bogáncsot is bearanyozta egy pillanatra.
Lassan elenyészett a világosság. Eltűntével percről percre erősödött a hideg. Tenar fölkelt, gyűjtött valamennyi zsályakórót, összeszedegette a letöredezett ágakat, kiszaggatta a sziklák repedéseiből a tölgyfakeménységű, szívósan kapaszkodó folyondárokat. Déltájban állapodtak meg itt, amikor még meleg volt, de a fáradtságtól nem mehettek tovább. Néhány földre lapuló kúszófenyő és a hegygerinc meredek nyugati pereme, amelyen éppen leereszkedtek, nyújtott nekik valamelyes szárnyékot. Ittak egy kis vizet a kulacsukból, lefeküdtek, és nyomban elaludtak.
Az aprócska fák alatt vastag rétegben hevertek a letört gallyak. Azokat is összegyűjtötte, a földbe ágyazódott sziklák öblében kis gödröt kapart, máglyát rakott benne, majd a nála lévő acél-kova tűzszerszámmal alágyújtott. A száraz levelek és vékony kórószálak nyomban lángra kaptak. A vastagabb ágak rózsaszínűen lobogtak, gyantaillatú füst szállt föl belőlük. A tűz fényéhez képest most már teljesen sötét volt a környék. A végtelen ég palástja mögül újra előbújtak a csillagok.
A lobogó láng és az égő fa pattogása fölébresztette az alvót. Először csak fölült, végigdörzsölte kezével gyűrött arcát, azután nehézkesen fölállt, és közelebb jött a tűzhöz.
— Háát, tudod… — szólt álmosan.
— Tudom, tudom, de nem tölthetjük itt az egész éjszakát tűz nélkül. Egyre hidegebb van. — Majd egy perc múlva hozzátette: — Hacsak nem tudsz valami varázslatot, ami melegen tart bennünket vagy elrejti a tüzet…
De ő csak leült a tűz mellé, a lába majdnem belelógott, karját a térdére kulcsolta.
— Brrr! — megrázkódott. — A máglya sokkal jobb a mágiánál. Azért csak körülvettem magunkat egypár varázslattal. Ha valaki véletlenül erre téved, faágaknak vagy kődaraboknak lát majd minket. Mit gondolsz? Üldöznek bennünket, vagy nem?
— Félek tőle, de azt hiszem, mégsem. Senki sem tudta, hogy odalent vagyunk, csak Kosszil. Kosszil és Kezes. Most már mindketten halottak. Biztosan ott volt a trónteremben, amikor összeomlott. Ott lesett ránk a rejtekajtónál. A többiek pedig biztos azt gondolják, hogy a trónteremben vagy a sírkamrában voltam, és maga alá temetett a földrengés. — Ezzel a lány is átkarolta a térdét, és megrázkódott. — Remélem, hogy a többi épület nem dőlt össze. Nem láthattuk jól a hegyoldalból, akkora volt a porfelhő. A templomok és a házak csak nem roskadtak össze… a nagy ház, ahol a lányok szállása van.
— Magam sem hiszem. Csupán a sírok nyelték el saját magukat. Én láttam az egyik templom arányló tetejét, amikor útnak indultunk. Még épen állt. És alakokat is láttam a domboldalon. Futkosó embereket.
— Mit szólnak, mit gondolnak majd az egészről? Szegény Pendelyes! Lehet, hogy máris ő lett az Istenkirály főpapnője? Pedig ő álmodozott mindig arról, hogy világgá szalad. Nem én. Lehet, hogy ezután ő is nekivág… — Tenar mosolygott. Öröm töltötte el, amelyet nem ronthatott el semmilyen félelém vagy borús gondolat. Ugyanaz az öröm, amelyet oly bizonyossággal érzett az arányló alkonyfényre ébredve.
Kinyitotta a tarisznyáját, és két kis lapos lepényt húzott elő belőle. Az egyiket a tűz fölött odanyújtotta Kóbornak, a másikba jóízűen beleharapott. A kenyér szikkadt volt és savanykás, mégis mennyei eledel. Szótlanul rágcsálták egy darabig, majdnem egy ütemre.
— Milyen messzire vagyunk a tengertől?
— Két nap és két éjszaka alatt értem ide. Visszafelé hosszabb lesz az út.
— Én elég erős vagyok — szólt a lány.
— Te az vagy. És bátor is. De az útitársad kimerült. — A férfi mosolygott rá a félhomályban. — És persze a kenyerünk sem túl sok.
— Találunk útközben vizet?
— Holnap, odafönt a nagy hegyeken.
— És te nem tudsz valami élelmet keríteni? — kérdezte a lány félénken és némi bizonytalansággal a hangjában.
— A vadászathoz idő kell, és fegyverek.
— Úgy értem, hogy… izé… varázsigékkel.
— Elővarázsolhatok egy nyulat — mondta, egy göcsörtös fenyőággal piszkálva a tüzet. — A nyulak az egész környéken most bújnak elő az üregeikből. Az este az ő idejük. Idehívhatnék egyet a nevén szólítva, és ide is jönne. Hanem agyoncsapnál, megnyúznál és megsütnél-e egy nyulat, akit így szólítottál magadhoz? Talán ha az éhhaláltól mentene meg. De ez merénylet lenne a bizalom ellen, azt hiszem.
— Igen. De én arra gondoltam, hogy csak úgy, egyszerre…
— Előrittyentek egy kész vacsorát — fejezte be a mondatot. — Ó, igen, megtehetném. Aranytálakon, ha akarod, de ez csak illúzió, és ha az ember merő illúziót és káprázatot vacsorázik, éhesebben fekszik le, mint anélkül. Körülbelül olyan tápláló az ilyesmi, mintha a saját szavaidat rágcsálnád. — A lány látta, amint a tűz fényében egy pillanatra megvillannak a mágus fehér fogai.
— Hogy milyen sajátos a te mágiád — mondta az egyenlők szerény büszkeségéveclass="underline" a papnő szólt most a varázslóhoz. — Úgy látszik, csak nagy dolgok végrehajtására alkalmas.
A férfi dobott még pár darab fát a tűzre, mire az fenyőillatú szikraeső tűzijátékát lövellte ki magából.
— Tényleg idejönne egy nyúl, ha hívnád? — kérdezte a lány váratlanul.