— Akarod, hogy megtegyem?
Tenar bólintott.
A mágus erre elfordult a tűztől, és halkan suttogta a végtelen, csillagfényes sötétbe: „Kebbo, ó, kebbo”…
Csönd. Semmi válasz. Semmi mozgás. Csakhogy e pillanatban, a pislákoló tűz legszélénél, alig valamivel a föld fölött feltűnt egy kerek szempár, mint két csillogó kavics. Egy bozontosan görbülő hát, két hosszú, laza, fölfelé meredő fül.
Kóbor tovább beszélt. A hosszú fülek kalimpáltak a tűz fényében. Azután az állatka megfordult, és Tenar egy pillanatra egész testét láthatta, mielőtt visszaszökkent gondtalanul az éjszakába apró dolgai után.
— Óó! — fújta ki mélyen a levegőt. — Milyen kedves! Vajon én is meg tudnám csinálni? — kérdezte azonnal.
— Hááát…
— Ez egy titkos dolog — fejezte be a lány morcosan és a régi méltósággal.
— A nyúl neve csak a titok. Legalábbis nem szabad csak úgy, ok nélkül használni. Ami viszont nem titok, inkább azt mondanám, hogy adottság vagy rejtélyes tudás — az a hívóerő.
— Ó… az van benned elég. Azt már tudom. — Hangjában szenvedély izzott, nem is álcázta csúfolkodással. A mágus csak nézett rá, nem szólt semmit.
Még valóban nagyon kimerült volt a Névtelenekkel vívott küzdelemtől. Fölemésztette az erejét a rengő alagutakban. Igaz, hogy győzött, de arra már nem maradt ereje, hogy tréfálkozzon. Hamarosan ismét összegömbölyödött, amennyire csak lehet, közel a tűzhöz. Álomba merült.
Tenar még táplálta a tüzet egy darabig, vizsgálgatta a távoli égen ragyogó csillagképeket, míg el nem ringatta a csönd és a vibráló csillogás. Elszenderedett.
Egyszerre ébredtek föl mind a ketten. A tűz kialudt. A csillagképek, amelyekben az előbb gyönyörködött, már messze jártak a Nyugati-hegyek fölött. Keleten újabbak kúsztak föl az égre. A hideg ébresztette fel őket. A sivatag száraz hidege. A jeges pengeként hasogató szél. Délnyugat felől felhőfüggöny közeledett a magasban.
Az összegyűjtött rőzse már majdnem mind elfogyott.
— Gyere, induljunk útnak — szólt Kóbor —, már nincs sok hátra hajnalig. — A fogai úgy vacogtak, hogy Tenar alig értette a szavát. Nekivágtak a hosszan elnyúló, nyugati lejtőnek. A bokrok és sziklák fekete árnyak voltak a csillagvilág fényében. Éppoly könnyen haladtak előre, akárcsak nappal. Némi kezdeti didergés után a járás fölmelegítette tagjaikat. Már nem dideregtek, nem reszkettek, nyugodt tempóban mentek útjukon. Napkelte idejére már a Nyugati-hegyek első vonulatának tetején jártak. Ezek a csúcsok falazták el mindeddig Tenar életét.
Egy kisebb ligetben álltak meg legközelebb. Az ágakon még ott táncoltak az aranysárga levelek. A mágus azt mondta, hogy rezgőnyárfák. Ő eddig nem ismert más fát, mint a kúszófenyőt, a folyópart csenevész fehérnyárfáit, no meg a szent hely negyven almafáját. A rezgőnyárfák ágai között vékony hangon csivitelt egy kismadár. A fák tövében keskeny, de erős sodrású hegyi patak futott, zúgva és csobogva a sziklák és buktatók fölött, túl sebesen ahhoz, hogy befagyjon. Tenar majdnem megrémült tőle. A sivataghoz szokott, ahol minden csöndes és lassan mozog: az iszapos folyó, a felhők árnyéka, a magasban keringő keselyűk.
Reggelire megosztották az utolsó lepényt és az utolsó morzsálódó sajtdarabkát, kicsit megpihentek, majd mentek tovább.
Estére már jó magasra följutottak. Borongós, szeles, fagyos volt az idő. Egy másik patak medrében ütöttek tanyát, ahol bőven akadt tűzrevaló. Ezúttal vastag rönkökből raktak hatalmas máglyát, amellett nem kellett tartaniok a dermesztő hidegtől.
Tenar boldog volt. Az egyik rönkben rábukkant egy mókus dióval teli odújára, ahol a vastag ág lehasadt a törzsről. Legalább kétfontnyi erdei mogyoró meg valami fényes, sima héjú bogyó volt ott, amelyiknek Kóbor nem tudta a nevét karg nyelven. Ubirnak nevezte. A lány egyesével törte fel a magvakat egy lapos kövön egy másik, öklőmnyi kődarabbal. Minden második mogyoróbelet odanyújtott a férfinak.
— Szeretném, ha itt maradhatnánk — szólt, alátekintve a hegyek közötti szeles, borongós völgybe. — Tetszik nekem ez a hely.
— Igen, jó hely ez itt — helyeselt a másik.
— Ide sohasem jönne senki.
— Legalábbis nem túl gyakran… én is a hegyekben születtem. Gont hegyei között. Elmegyünk majd Gont mellett, Enyhely felé hajózva, ha az északi utat választjuk. Szép az a vidék tél idején. Fehéren emelkedik ki a tengerből, akár valami hatalmas hullám. Az én szülőfalum is egy olyan patak partján épült, mint ez itt. És te hol születtél, Tenar?
— Atuan északi részén, Entatban, azt hiszem. Már nem emlékszem rá biztosan.
— Olyan fiatalon elvittek onnan?
— Ötéves koromban. Csak a tűzre emlékszem… tűzhelyre… semmi másra.
A férfi megdörgölte az állát, amely, bár ritkás szakáll ütközött ki rajta, legalább tiszta volt. A metsző hideg ellenére mind a ketten többször is megmosakodtak a patakban. Megdörgölte az állát, és elgondolkodva, borúsan nézett maga elé. A lány pedig őt nézte, és meg nem tudta volna mondani, mit érzett iránta a szívében, amint ott ült előtte a tűz fénykörében, a hegyvidéki szürkületben.
— Mihez kezdesz majd Enyhelyen? — kérdezte végül a varázsló. A kérdést inkább a tűzhöz, mintsem a lányhoz intézve. — Igazán újjászülettél… jobban… inkább, mint gondoltam volna.
A lány bólintott, ajkán halvány mosollyal. Valóban újjászületettnek érezte magát.
— Mindenekelőtt meg kell tanulnod a nyelvet.
— A te nyelvedet?
— Igen.
— Szeretném.
— Akkor jól van. Ez itt kabat — pöccintett egy kis kavicsot a lány fekete ruhájának ölébe.
— Kabat. Ez sárkánynyelven van?
— Nem, nem. Hiszen te nem a varázsigékre vagy kíváncsi, inkább más emberek és asszonyok beszédére, nem?
— És hogy hívják a kavicsot sárkányul?
— Tolk — felelte Kóbor. — De igazán semmi kedvem, hogy a varázslóinasommá avassalak. Azt a nyelvet tanítom meg néked, amelyet a Szigetvilágban a Belső-földeken beszélnek. Én is megtanultam a ti nyelveteket, mielőtt idejöttem.
— Eléggé furcsán beszéled.
— Kétségtelenül. Most pedig arkemmi kabat. — Ezzel kinyújtotta a tenyerét, hogy a lány odaadja neki a kavicsot.
— Föltétlenül el kell mennem Enyhelyre? — kérdezte.
— Hová máshová mehetnél, Tenar?
Nem tudott mit mondani erre.
— Az enyhelyi kapu szép város — folytatta. — És te elviszed oda a gyűrűt, a béke jelét, az elveszett kincset. Úgy fogadnak majd Enyhelyen, mint egy fejedelem-kisasszonyt. Magasztalnak majd a nagy ajándékért, amit viszel nekik. Tisztelettel és hódolattal árasztanak el. Nemes és nagylelkű emberek lakják azt a várost. Fehér úrnőnek neveznek majd a világos bőröd miatt, s különösen szeretnek majd, mivel ilyen fiatal vagy. És mert ilyen szép vagy. Százával lesznek olyan ruháid, amilyet varázslattal mutattam neked, csakhogy mind igaziak. Magasztalásban, megbecsülésben és szeretetben lesz részed. Neked, aki semmi mást nem ismertél, csak a magányt, az irigységet és a homályt.
— De ott volt Kezes — szólt a lány védekezőn, ajka enyhén megremegett. — Ő szeretett engem, mindig kedves volt hozzám. Védelmezett engem mindentől, ahogy csak tudott… és én mindezért megöltem őt. Belezuhant a fekete verembe. Nem akarok Enyhelyre menni! Itt akarok maradni!
— Itt… Atuanban?