— A hegyekben. Itt, ahol most vagyunk.
— Tenar — szólt szomorú, nyugodt hangján —, ha így akarod, itt maradunk. De még egy késem sincs… ha pedig megindul a havazás, nehéz dolgunk lesz. De mindaddig, amíg találunk magunknak valami ennivalót…
— Nem. Tudom én, hogy nem maradhatunk. Csak hát olyan bolondos vagyok — szólt Tenar, és fölállt.
Szerteszét röpködött a sok mogyoróhéj. Jól megrakta a tüzet. Karcsún és szálegyenesen állt ott megtépázott, sárfoltos ruhájában és fekete köpönyegében.
— Amit csak tudok, többé semmi haszna — dünnyögte. — Mást pedig sohasem tanultam. De majd igyekszem, tanulok… új dolgokat.
Kóbor a távolba nézett. Megrázkódott, mintha fájdalom érte volna.
Másnap átkeltek a szürkésbarna hegylánc legmagasabb gerincén. A hágón erős szél fújt, kavarta a bőrbe vágódó, vakító hópihékét. Amíg a túloldalon, hosszú, keserves úton leereszkedve ki nem értek a csúcsokat borító hófelhők alá, Tenar nem is láthatta a hegyfalon túl elterülő vidéket. Minden zöld volt: a fenyvesek, a rétek, a sarjadó búzamezők, még a parlagföldek is. Még télvíz idején, amikor a bozót csupaszon hajladozott, az erdők szürkés ágai kopáran meredeztek, odalent még ekkor is zöldben úszott az egész szemhatár. A hegyoldal sziklás magasából tekintettek le rá. Kóbor szó nélkül mutatott nyugat felé, ahol éppen alábukóban volt a hap a sűrűn kavargó rongyos szélű felhők mögé. Maga a nap már nem látszott, csak valami halvány ragyogás a látóhatáron, majdnem olyan, mint a mélysírkamra sejtelmes csillogása, játékos vibrálás a látható világ peremén.
— Mi az? — kérdezte a lány, mire ő:
— A tenger!
Nem sokkal ezután kevésbé nagyszerű, de mégis csodálatos élményben lett része. Rábukkantak egy útra, s azon mentek tovább. Szürkületre egy kis faluba vezette őket: tíz-tizenkét ház sorakozott a poros út hosszában. A lány ijedten pillantott a társára, amikor rájött, hogy most emberek közé kell menniök. Ránézett, de nem látta őt. Mellette, Kóbor ruhájában és cipőjében, sőt az ő lépteivel — egy másik ember haladt. Bőre fehér volt, és nem volt szakálla. Kék szemével odanézett, és rákacsintott a lányra.
— No, becsapom őket? — kérdezte. — Hogy tetszik a ruhád?
Tenar végignézett magán. Egy parasztasszony barna szoknyája és rövid kabátkája volt rajta, és széles gyapjúsál a nyakában.
— Ó! — kiáltott, megtorpanva egy pillanatra. — Óó, de hiszen te… te vagy Kóbor! — Abban a pillanatban, ahogy kimondta a nevét, maga előtt látta őt, igazi alakjában: sötét, sebhelyes arcát, ismerős, barna szemét, s mégis a tejfehér képű idegen állt szemben vele.
— Mások előtt ne mondd ki az igazi nevemet! Én sem ejtem ki a tiédet. Nővér és fivér vagyunk, Tenakbából jövünk. Azt hiszem, némi vacsorafélét is kapunk, ha valami rendes emberre bukkanunk. — Megfogta a lány kezét, és besétáltak a faluba.
Másnap reggel indultak tovább, teli gyomorral, egy szénapajtában töltött kellemes, álomteli éjszaka után.
— Gyakran koldulnak a mágusok? — kérdezte Tenar, már a zöld gabonaföldek között kanyargó úton.
Az árokparton kecskék és tarka tehenek legelésztek.
— Miért kérded?
— Gyakorlott koldusnak látszottál. Tulajdonképpen nagyon ügyesen csináltad.
— Hát… igen. Végül is egész életemben koldultam, ha te annak nevezed. A varázslóknak nem sok mindenük van, tudod. Vándorlás közben csak a botjuk és a ruhájuk van velük. A legtöbb helyen szívesen látják őket az emberek. Ételt és szállást adnak nekik. És rendszerint ők is adnak valamit viszonzásul.
— Ugyan mit?
— Nos, például annak az asszonynak a faluban meggyógyítottam a kecskéit.
— Mi bajuk volt?
— Mind a kettőnek begyulladt a tőgye. Tudod, gyerekkoromban én is legeltettem kecskéket.
— És megmondtad neki, hogy meggyógyítottad őket?
— Nem. Hogy mondhattam volna meg? Miért tettem volna?
— Látom, hogy a varázslótudományod tényleg csak nagy tettekre való — szólt kicsivel később a lány.
— A vendégszeretet — szólt Kóbor —, az idegen iránti bizalom nagyon nagy dolog. Persze a köszönet is elegendő érte, de én igazán megsajnáltam azokat a kecskéket.
Délutánra nagyobb városhoz értek. Vályogházak sorakoztak benne, és fal vette körül, mint a karg városokat általában. A falakon gyilokjárók, négy sarkán őrtornyok, egyetlen kapu, amelynek közelében népes birkanyáj legelészett. A sárgás téglafalak fölött legalább száz, ha nem több ház piros cserépteteje leselkedett. A kapu előtt két strázsa állt, az Istenkirály katonáinak vörös tollas sisakjával a fején. Tenar már látott ilyen sisakos vitézeket. Évente egyszer jelentek meg a szent helyen, amikor valami ajándékot, rabszolgákat vagy pénzt hozó karavánt kísértek az Istenkirály templomához. Amikor a fal külső oldalán haladva elmondta ezt Kóbornak, a férfi így felelt:
— Én is találkoztam velük kölyökkoromban. Amikor Gontra támadtak. A mi falunkba is eljöttek, hogy kifosszák. De elűztük őket. Nagy csata volt odalent, a gonti kapunál, a tenger partján. Sok harcos elesett. Azt beszélik, több száz. De most, hogy a gyűrű összeforrott, az elveszített rúna újra ép, talán nem lesz többé ilyen háborúskodás és öldöklés a Karg birodalom és a Belső-földek népei között.
— Őrültség lenne, ha ez tovább folytatódna — töprengett Tenar. — Ugyan mit kezdene az Istenkirály annyi rabszolgával?
Társa egy darabig mérlegelte a hallottakat.
— Mármint ha a Karg birodalom legyőzné a Sziget-világot? Úgy érted?
Tenar bólintott.
— Nem hiszem, hogy erre sor kerülhetne.
— De hiszen látod, milyen erős a Birodalom! Itt ez a nagy város a vastag falaival. No és az a rengeteg ember. Hogyan állhatnának ellen nekik a ti földjeitek, ha megtámadnák őket?
— Ez egyáltalán nem nagy város — hangzott az óvatos, udvarias válasz. — Én is óriásinak láttam volna, amikor először lejöttem a hegyeink közül. De Óceánföldön sok-sok hatalmas város van, amelyekhez képest ez csak egy porfészek. Sok-sok ország is van arrafelé. Majd te is megismered őket, Tenar.
A lány nem válaszolt semmit. Csöndesen poroszkált tovább az úton, megnyúlt arccal.
— Csodálatos látvány találkozni velük, amikor például hajózol feléjük, és egymás után emelkednek ki a tengerből. Szántóföldek és erdők, városok kikötőkkel és palotákkal, piacterekkel, ahol a világ mindenféle áruját adják-veszik.
Tenar bólintott. Tudta, hogy lelket akar önteni belé, de ő odafönt hagyta a boldogságot a hegyekben, annak a pataknak a borongós völgyében. Most különös szorongást érzett, amely egyre csak erősödött benne. Minden, ami várt rá, ismeretlen volt előtte. Nem ismert semmit a sivatagon és a sírokon kívül. De az ugyan mire jó már? Ismerte egy összeomlott útvesztő kanyarulatait, tudtára táncokat, amelyeket egy mára ledőlt oltár előtt jártak valaha. De semmit sem tudott az erdőkről, a városokról és főleg: az emberek szívéről.
Hirtelen társához fordult.
— És te velem maradsz, ha majd odaérünk?
Nem nézett a férfira. Az csalásból épített álcáját viselte. Egy kargád-földi paraszt fehér bőrű alakját. Nem volt kedvére való ez a látvány. A hangja azonban nem változott meg. Ugyanazon a hangon szólt hozzá, mint akkor, a labirintus sötét bugyraiban. Kóbor halogatta a választ.
— Én oda megyek, ahová a sorsom űz, Tenar. Én mindig csak a hívást követem. Eddig még sohasem adatott meg, hogy sokáig egy helyben, maradjak. Megérted ezt? Azt teszem, amit cselekednem kell. És bárhová megyek, egyedül kell mennem! Addig, ameddig szükséged lesz rám, veled maradok Enyhelyen. S ha később valaha szükséged lesz rám, csak hívj. Eljövök. Még a síromból is eljövök a hívásodra, Tenar. De örökre nem maradhatok veled.