A lány nem szólt semmit. Kis idő múltán ismét a férfi szólalt meg:
— Nem is lesz rám ott szükséged sokáig. Meglátod, boldog leszel.
Tenar megint csak bólintott. Megadóan. Némán. Egymás oldalán bandukoltak a tenger felé.
TIZENKETTEDIK FEJEZET
Az utazás
Csónakját egy barlangban rejtette el, egy terjedelmes, sziklás földkiszögellés, a közeli falu lakói szavával Felhőfok egyik kis öblében. Az egyik falubeli némi hallevessel vendégelte meg őket vacsorára. Nehezen jutottak le a szirteken a sima fövényre a borús alkonyat utolsó, halvány világosságánál. A barlang tulajdonképpen csak egy hosszú rés volt. Mintegy hanninclábnyira nyúlt be a szikla mélyébe. Homokos padozata lucskos volt, hiszen alig emelkedett valamivel a legmagasabb dagály szintje fölé. Nyílása jól látható volt a nyílt tenger felől. Kóbor azt mondta, jobb, ha nem raknak tüzet, nehogy az éjszakai halászok megpillantsák őket törékeny ladikjaikból. Nehogy odaűzze őket a kíváncsiság. Nyomorultul a nedves homokon vackolták hát el magukat. A homokon, amely oly lágyan pergett ujjaik között, és oly kőkemény volt elgyötört tagjaik alatt. Tenar hallgatta a tenger morajlását. Néhány yardnyira a barlang szájától a hullámok locsogtak, amint megtörtek a parti sziklákon, majd surranva húzódtak vissza, és hallotta a valódi hullámdörejt távolabbról, amint az óceán ostromolja kelet felé a fövenycsíkot, mérföldeken keresztüclass="underline" újra meg újra, és megint ugyanaz a robaj, és mégsem teljesen ugyanaz. A tenger sohasem pihen. A világ minden részének minden partdarabján fáradhatatlanul ontja hullámait, soha nem hagyja abba, soha meg nem áll. A sivatag vagy a hegyek… mozdulatlanok. Nem üvöltenek szakadatlanul, tompán dübörgő hangon. A tenger… a tenger állandóan locsog, beszél. De Tenar nem értette a tenger nyelvét. Teljesen idegen volt a fülének.
A hajnali szürkület első világánál, éppen a legalacsonyabb apály idején ébredt föl nyomasztó álmaiból, és meglátta a barlang szájában az éppen kifelé tartó varázsló alakjának körvonalait. Nézte, amint mezítláb járkál odakint, fölgyűrt köpennyel a mohos fekete sziklák között, és keres valamit. Hamarosan visszajött. Belépve szinte elsötétítette a szűk barlangszájat.
— Tessék — nyújtott felé egy maréknyi nyálkás, visszataszító valamit. Olyanok voltak, mint valami bíborszín kavicsok, rajtuk narancsszín szájnyílás.
— Ez mi a csuda?
— Sziklakagylók. Amelyeket osztrigának neveznek, még finomabbak. Nézd csak, így kell! — És a lány kulcskarikájáról való kis tőrrel, amit kölcsönkapott tőle még odafönt a hegyekben, kinyitott egy kagylót, és kihörpintette narancssárga belsejét a benne lévő tengervízzel együtt — leves gyanánt az utóbbit.
— Még csak meg sem főzöd? Elevenen megeszed?
Rá sem tudott nézni, mialatt amaz bocsánatkérő képpel, de rendületlenül bontogatta és nyelte tovább a kagylókat, egyiket a másik után.
Amint ezzel végzett, bement a barlang mélyébe a csónakhoz, mely az orrával kifelé, néhány hosszú keresztrúdon, a vizes homok fölött pihent. Tenar az előző este kissé bizalmatlanul és eléggé értetlenül szemlélgette a járművet. Sokkal nagyobb volt, mint amekkorának a csónakokat képzelte: az ő magasságánál vagy háromszor is hosszabb. Tele volt mindenféle holmival, amiről nem is sejtette, mire való, és veszedelmesnek látszott. Kétoldalt az elülső csücskén (így nevezte a hajó orrát) egy-egy jókora festett szem villogott. Éjszaka, félálmában úgy is érezte, hogy a hajó szakadatlanul bámul rá.
Kóbor egy fél percet kotorászott a kacatok között, majd előhúzott valamit: egy kis csomag, elázás ellen alaposan bebugyolált kemény kétszersültet. Odanyújtott a lánynak egy nagyobb szeletet.
— Nem vagyok éhes.
Erre figyelmesen megvizsgálta társa megnyúlt arcát.
Miután újra becsomagolta, félretette a kétszersültet, és letelepedett a barlang szájánál.
— Még vagy két óra, mire tetőzik a dagály — mormogta. — Akkor indulhatunk. Nyugtalan volt az éjszakád, miért nem alszol még egy kicsit?
— Nem vagyok álmos.
A varázsló nem szólt vissza. Oldalával felé ült törökülésben a sötét sziklaív alatt. Rajta túl csillogott a sok hullámtaraj, mormolt a tenger. A lány szótlanul nézte a barlang mélyéről. Nem mozdult. Olyan nyugodtan ült ott, mint maguk a sziklák. Úgy áradt belőle a nyugalom, mint vízbe dobott kő után az apró, körkörös hullámok. Hallgatása nem egyszerűen a szavak hiánya volt, hanem valami önérvényű dolog, mint a sivatag csöndje.
Jó darab idő múltán Tenar fölkelt, és kijött a barlang szájához. A férfi még mindig nem mozdult. Tenar lenézett az arcára. Rezdületlen volt, mintha rézlemezből kalapálták volna, tágra nyílt, sötét szemei lesütve, de szája sarkában könnyű mosoly.
Olyan távoli volt most neki, mint maga a tenger.
Ugyan hol járhat most, melyik szellemösvényen kószál? Sehogyan sem ért a nyomába.
A labirintusban kényszerítette, hogy kövesse. A nevén szólította, mire ő úgy kapaszkodott a kezébe, ahogyan a kis sivatagi vadnyúl sompolygott oda hozzá a sötétből. És most, hogy megkaparintotta a gyűrűt, most, hogy a Sírok romba dőltek, papnőjük örökre kiátkoztatott, már nincs szüksége rá. Eltávozott valahová, ahova nem tudja követni. Azt mondta, nem marad vele. Először becsapta, most pedig magára hagyja.
Odakapott hozzá, és egyetlen gyors mozdulattal letépte övéről a napokban kölcsönadott kicsiny acéltőrt. Nem mozdult nagyobbat, mint egy enyhén megtaszított kőszobor.
A tőr pengéje csak négyhüvelyknyi volt. Egyélű. Egy áldozati kés kicsinyített mása. A Sírok papnője öltözékének része volt. Együtt kellett viselnie a lószőr övön függő kulcskarikával és még néhány tárggyal, amelyek némelyikéről senki sem tudta, mire való. Soha nem használta a tőrt semmire, kivéve talán, hogy a hold sötétjének egyik tánca alkalmával föl kellett dobnia, majd elkapnia. Ott, a trónus előtt. Kedvelte azt a táncot: vad volt és lendületes. Zene nélkül, csak saját lába dobogásának ritmusára járta. Többször megvágta a kezét, mire begyakorolta, hogyan kapja el a tőr nyelét biztonsággal minden alkalommal. Az apró penge elég éles volt ahhoz, hogy csontig metssze valaki ujját, vagy éppen elvágja a torokban lüktető verőeret. Még most is urait kell szolgálnia, bár azok elárulták és cserbenhagyták őt. Ők parancsolnak neki, ők vezetik a kezét a sötétség utolsó aktusának végrehajtásakor. És biztosan elfogadják tőle az áldozatot.
Odafordult a férfihoz, a kést jobb kezében markolva rejtegette a csípője mögött. Eközben a másik lassan fölemelte az arcát, és a szemébe nézett. Úgy nézett ki, mint aki messzi útról érkezik, aki szörnyűségeket látott. Arca nyugodt volt ugyan, de fájdalommal teli. Ahogy nézett rá, és egyre világosabban látta őt maga előtt, az arckifejezése is kitisztult. Végül megszólalt:
— Tenar! — Mintha köszöntené, fölnyújtotta a kezét, hogy megérintse csuklóján a lyukakkal és vesétekkel ékes ezüstkarikát. Akárha újfent szeretne megbizonyosodni valami felől. Bizalommal. Nem törődött a tőrt markoló kézzel. Azután félrefordította a fejét, és kinézett a hullámokra, amelyek egyre mélyebben ostromolták, magasabban nyaldosták a sziklákat. Nehézkesen préselte ki a szavakat:
— Itt az idő… eljött az indulás ideje.