Hangja hallatán elszállt a harag a lányból. Most már inkább félt.
— Magad mögött hagyod őket végre, Tenar. Végleg megszabadulsz tőlük — szólt, és váratlan hirtelenséggel fölpattant. Megigazgatta a köpönyegét, és szorosra húzta az övét. — Gyere, segíts a csónaknál. Ezeken a rönkökön kell gördülnie. Úgy, taszítsd meg… még egyszer! Úgy, úgy, most elég. Készülj föl rá, hogy beugrasz, ha azt mondom, „hoppá”! Kacifántos dolog erről a helyről kihúzni. Na, még egyszer! Most ugorj! — És maga is a lány után szökkent. Megragadta őt, hogy el ne veszítse egyensúlyát. Leültette a fenékdeszkákra. Szélesen szétterpesztett lábbal állt, markolva az evezőket, kitaszította a csónakot a sziklák fölött átcsapó lapos hullám hátán. Ki a mély vízre a tajtékzó hullámok nyaldosta sziklafok mellett. Ki a tengerre.
Amint eléggé eltávolodtak a zátony sekély vizétől, behúzta az evezőket, és helyére, illesztette az árbocot. Most már parányinak tűnt a csónak, hogy ő belül volt, odakint pedig a tenger!
Fölhúzta a vitorlát. Az egész fölszerelésen meglátszott a hosszú és kemény igénybevétel, bár fakó, rőt vitorláját igen gondosan befoltozták, s maga a csónak, amennyire csak elérhető volt, tiszta volt és jól karbantartott. Olyan volt minden, mint maga a gazda: hosszú út volt már mögötte, és sohasem bántak vele valami kíméletesen.
— És most — szólt hátra —, most már úton vagyunk, most már minden világos, kitisztult. Elindultunk. Érzed ezt, Tenar?
Igen, érezte. Szívén elernyedt a sötét marok életre szóló, kegyetlen szorítása. Mégsem érzett igazi örömet, olyan könnyű örömet, mint fönt a hegyekben. Karjára hajtotta a fejét, és sírva fakadt. Maszatos arcán sós könnyek gördültek végig. Gúzsba kötözött, haszontalan, gonosz ármány szolgálatában eltöltött éveit siratta. Fájdalmasan zokogott, az újonnan elnyert szabadság fájdalmában.
Most meg kellett tanulnia, mekkora is a szabadság súlya. A szabadság nehéz, súlyos teher a vele megbirkózni kívánó lélek számára. Nem könnyű ez a küzdelem. Nem ajándék az, hanem választott sors, és a választás nehéz is lehet. Az út fölfelé vezet, a fénybe, de a fölmálházott vándor, meglehet, sohasem jut el az út végére.
Kóbor hagyta, hogy kisírja magát. Egyetlen szóval sem vigasztalta. Még akkor sem szólt hozzá, amikor már elapadtak a könnyei, s a hajó fenekén kuporogva szomorúan nézett vissza, Atuan lapos, kékes színben úszó partjai felé. Arcán feszült figyelem tükröződött, mintha egyedül lenne. Gyors, néma mozdulatokkal kezelte a vitorlát és a kormányrudat. Nem nézett sehová, csak előre.
Délután a velük szemben ragyogó naptól jobb kéz felé mutatott:
— Az ott Karego-Át. — És Tenar, útmutatását követve, alacsony felhővonulatnak tűnő hegyláncot pillantott meg a messzeségben: az Istenkirály hatalmas szigetét. Atuan már rég eltűnt mögöttük a látóhatáron. Nagyon elnehezült a szíve. A napsugár úgy verte a szemét, mint valami kemény aranykalapács.
Vacsorára kétszersültet és szárított, füstölt halat ettek. Tenar számára vad és idegen volt az íze. Vizet ittak rá a csónak tartályából, amelyet Kóbor még előző este feltöltött Felhőfok egyik csermelyéből. A téli éjszaka gyorsan és hidegen ereszkedett alá a tengerre. Messze, északon még láttak egy darabig valami halványan pislákoló fényt, a falusi tűzhelyek sárgás csillogását Karego-Át távolodó partján. Azután ez is elenyészett az óceánról fölszálló párában. Egyedül maradtak a csillagtalan égbolt alatt, a vizek mélységei fölött.
Tenar összegömbölyödött a csónak hátuljában, Kóbor a hajóorrban heveredett le, egy vizestömlőt téve a feje alá párna gyanánt. A csónak nyugodtan haladt előre, alacsony hullámok paskolták az oldalát könnyedén. Csupán enyhe fuvallat lengedezett dél felől. A sziklás partoktól távol a nyílt tenger is elcsendesedett, csak a hajófalhoz ütődve sóhajtott egyet-egyet.
— Ha dél felől fúj a szél — suttogta Tenar, mivel a tenger is csak suttogott —, nem észak felé kellene haladnia a hajónak?
— De igen, hacsak nem oldalcsapással vitorlázunk. De ezúttal nyugat felé fújó varázsszéllel hajtom a vitorlát. Holnap reggelre elhagyjuk Kargád-föld vizeit. Akkor majd hagyom, hogy a világ szele hajtson bennünket tovább.
— S a hajó… kormányozza magát?
— Igen — válaszolta Kóbor megfontoltan —, ha megfelelően beállítom. Nincs is szüksége sok utasításra. Járt már kint a nyílt tengeren, a Keleti peremvidék legszélső szigetén is túl, járt a nyugati végeken, Pendornál, ahol Vandór-Akbé elesett. Ügyes, okos csónak az én Messzilátóm. Megbízhatsz benne.
A lány feküdt a feneketlen mélységek fölött a varázsszél hajtotta hajóban, és a sötétbe bámult. Egész eddigi életében csak a sötétségbe nézett, de ez valami sokkal hatalmasabb feketeség volt, ez a tengeri éj. Vége nem volt sehol. És nem volt fölötte tető. Túlterjedt még a csillagokon is. Földi erők mit sem számítottak neki. Itt volt már a fény születése előtt, és itt lesz holta után is. Ebben nem volt helye a gonosznak.
Egyszer csak megszólalt a lány a sötétben:
— Az a kis sziget, ahol a talizmánt kaptad… ezen a tengeren van?
— Igen — jött a válasz a sötétség túloldaláról. — Itt van valahol. Talán a déli részén. Sohasem találtam rá megint.
— Én tudom, ki volt ő, az az öregasszony, akitől a gyűrűt kaptad.
— Tudod?
— Elmondták nekem a történetét. Ez is része a főpapnő tudományának. Thar mesélte el, először Kosszil jelenlétében azután részletesebben, amikor egyedül voltunk. Ez volt az utolsó történet, amelyet halála előtt elmondott nekem. Élt Hupunban egy úri nemzetség, amelyik harcolt az avabáti főpapok hatalomra jutása ellen. Toreg király volt e ház alapítója. Egyéb kincsei mellett utódaira hagyta azt a fél gyűrűt is, amelyet Vándor-Akbétól kapott.
— Igen, így szerepel a Vandór-Akbé tetteiben is. Így hangzik… a ti nyelveteken így szóclass="underline" „Amikor a gyűrű eltörött, a fele Intatin főpap kezében maradt, fele pedig a nagy hős kezében. Az pedig a maga felét elküldte a Névteleneknek, az ősi földerőknek Atuanba, így került a sötétség mélyére, az elveszett helyre. Vandór-Akbé viszont a bölcs király lányának, a szűzi Tiarátnak kezébe tette a magáét, mondván: ‘Maradjon ez a darab a fényben, e szűz kelengyéjében, maradjon e földön, míg újból nem egyesül.’ Így szólt a hős, mielőtt elvitorlázott a nyugati széllel.”
— Így szállt azután lányról lányra, azon a nemzetségen belül, végig az évek végtelen során. Nem veszett el, mint a te néped hitte. Ezalatt azonban főpapokból papkirályok lettek, s amikor a papkirályok egyesítették a Birodalmat, és azóta Istenkirálynak neveztetik magukat, ezalatt Toreg nemzetsége csak szegényebb és elesettebb lett. Végül azután — így mesélte Thar — az egész házból csak ketten maradtak, két gyermek, egy kisfiú és egy kislány. Akkor a mostani Istenkirály apja uralkodott Avabátban. Elraboltatta a gyermekeket hazájukból, Hupunból. Volt ugyanis egy jóslat, amely szerint a hupuni Toreg házának egyik leszármazottja dönti majd meg végül a Birodalmat, s az Istenkirály rettegett ettől a próféciától. Elrabolta hát a gyermekeket, és kitétette őket egy parányi szigetre, valahol az óceán közepén. Otthagyta őket egy szál ruhájukban, valami csekély elemózsiával. Félt tőle, hogy vassal, kötéllel vagy méreggel végezzen velük, mégis királyi vér folyt az ereikben, s a királygyilkosság átokkal sújtja — még az isteneket is! Enszár és Antil volt a két gyermek neve. Antil volt az, aki neked ajándékozta a talizmánt. A varázsló sokáig szótlan maradt.