— Így kerekedik ki tehát a történet — szólalt meg végül —, ugyanúgy, ahogy a gyűrű is újraegyesült. Milyen kegyetlen történet ez, Tenar. Azok a kisgyermekek… az a sziget… és azok a gyámoltalan öregek, akiket ott láttam… Alig értették az emberi szót.
— Szeretnék kérdezni tőled valamit.
— Kérdezz.
— Nem akarok elmenni a Belső-földekre… Enyhelyre. Nem vagyok én odavaló, a nagyvárosba, idegenek közé. Nem tartozom én semmilyen országhoz. Elárultam a saját népemet, így aztán népem sincs most már. Nagy gonosztettet hajtottam végre. Tegyél ki engem egy lakatlan szigeten, valahol, ahol nem élnek emberek. Hagyj ott egyedül, és vidd el te Enyhelyre a gyűrűt. Hiszen nem az enyém. Semmi közöm hozzá! Sem a te népedhez. Kérlek, hagyj egyedül engem!
Lassan, fokozatosan, mégis félelmet keltően halvány fényrózsa jelent meg a lány előtt a sötétben, mint valami eltévedt holdsugár. A mágus által előparancsolt varázsfény. A botja végén lebegett, amint ott ült, és nézte őt a csónak farában. Megvilágította a vitorla alját, a hajópárkányt, a palánkot, és a férfi arcát is ezüstös körbe foglalta. A mágus keményen nézett a szemébe.
— Miféle gonoszságot követtél el, Tenar?
— Megparancsoltam, hogy három embert zárjanak be egy kamrába a trónterem alatt, hogy ott éhen haljanak. Végzett velük az éhség és a szomjúság. Kimúltak és eltemették őket a mélysírkamrában. S most a kövek ráomlottak a sírjaikra. — Elhallgatott.
— Tovább!
— Kezes.
— Az ő halála az én lelkemen szárad.
— Nem. Azért tette, amit tett, mert szeretett engem, hűséges volt hozzám. Azt hitte szegény, hogy engem védelmez. Ő fogta vissza a pallost a nyakam fölött. Amikor kicsi voltam, mindig kedves volt hozzám… amikor sírtam… — Itt megállt megint, mert szemét elárasztották a könnyek, és nem akart már sírni többet. Kezét ökölbe szorította ruhája fekete ráncai között: — És én sohasem voltam gyengéd hozzá — hüppögte. — Nem megyek Enyhelyre! Nem megyek veled! Keress egy szigetet, amerre senki sem jár, tégy partra ott… és hagyj ott engem. A gonoszságokért meg kell bűnhődnöm. Én nem vagyok szabad!
A tengeri párától elszürkült lángnyelvecske ott pislákolt közöttük.
— Hallgass rám, Tenar! Figyelmezz reám! Te a gonosznak edénye voltál csupán. A gonoszság immár kiömlött belőled. Vége van. Saját sírjában eltemettetett. Te nem kegyetlenségre és nem árnyékvilágra születtél. Arra inkább, hogy a fény hordozója légy, ahogyan az égő lámpa hordozza és sugározza a világosságot. Meggyújtatlanul találtam ezt a lámpást, de nem hagyhatom egy lakatlan szigeten, mint valami véletlenül előbukkant és félrehajított kacatot. Elviszlek magammal Enyhelyre, és így szólok majd Óceánföld fejedelmeihez: „Ide nézzetek! Az árnyak világában megtaláltam a fényt, a világosság szellemét! Általa vált semmivé az ősi gonoszság. Általa tértem vissza én, sírom fenekéről. Az eltörött kincs általa újraegyesült, s ahol eddig gyűlölet volt, ezután béke lesz!”
— Nem, nem megyek! — kiáltotta Tenar kétségbeesetten. — Nem tehetem! Hiszen ez nem igaz!
— Majd azután — folytatta a varázsló rendületlenül —, azután elhozlak a fejedelmek és gazdag urak köréből, mert igaz, hogy az a hely nem való neked. Túl fiatal s egyben túl bölcs is vagy hozzá. Elviszlek az én hazámba, Gontra, ahol születtem, öreg mesteremhez, Oromonhoz. Vénember már, de hatalmas varázsló. A nyugodt szív embere. Egy kis házikóban él, Re Albi égbe nyúló szirtjein, magasan a tenger fölött. Van néhány kecskéje és egy talpalatnyi kertje. Minden ősszel vándorutat tesz a szigeten, az erdőkön, a hegyeken, a folyók völgyein át, egyedül. Laktam ott nála egy darabig, amikor még fiatalabb voltam, mint most te vagy. Nem voltam ott sokáig, már nem volt értelme maradnom. Elindultam a gonosz nyomában… és… biz isten, rá is találtam. De te most már nélküle jössz, keresve a szabadságot, keresve a nyugalmat egy darabig, míg rá nem lelsz igazi utadra. Ott gyengédségre és csöndre lelsz, Tenar. Ott egy darabig szélárnyékban loboghat a lámpás. Ugye megteszed, Tenar?
A tengeri pára szürke függönyt vont közéjük. A hajó könnyedén ringott a hosszú hullámokon. Beburkolta őket az éjszaka, és alájuk simult a tenger.
— Igen, megteszem — sóhajtotta hosszan. Majd, jó idő múltán: — Ó, csak minél hamarabb ott lehetnék… azt szeretném, ha most nyomban oda mennénk…
— Nem tart majd olyan soká, kicsim, s odaérsz.
— És te eljössz majd hozzám… valaha?
— Eljövök, amikor csak tudok.
A varázsfény csöndesen kihunyt. Nem volt körülöttük más, csak a sötétség.
Többször fölkelt és többször lement a nap, múltak a szélcsöndes és jeges viharoktól tépázott napok, hosszan tartott a téli utazás, mire megérkeztek a Legbelső-tenger vizeire. Most már zsúfolt hajózási útvonalakon jártak, hatalmas tengerjárók között, keresztülvitorláztak az Ébenyhelyi-szoroson, be az Enyhely szívéig fölnyomuló tágas, zárt öbölbe, s az öblön át az enyhelyi Nagy kapu kikötőjébe. Megpillantották a fehér kőtornyokat s az egész fényes, fehér hólepel borította nagyvárost. A hidak fölötti ereszeket és a házak piros cseréptetőit is hó takarta, és, a kikötőben ringó hajók százai jégtáblákkal csilingeltek a téli napsütésben.
Jövetelük híre jóval megelőzte érkezésüket, mivel Messzilátó bíborszínű, foltozott vitorláját jól ismerték ezeken a vizeken. Hatalmas tömeg gyülekezett, végig a havas rakpartokon. Színes zászlók és árbocszalagok csattogtak az emberek feje fölött a hideg, kristálytiszta, téli szélben.
Tenar szálegyenes derékkal ült a hajócska farában, nagy idők tépázta fekete ruhájába burkolózva. Rápillantott a csuklóján viselt gyűrűre, azután kitekintett a parton tolongó tarka tömegre. Látta mögöttük a palotákat és a föléjük magasodó fehér tornyokat. Jobb karját a magasba emelte, mire a napsugár vakítóan megvillant a gyűrű tiszta ezüstjén. A tömeg örömteli, hangos üdvrivalgásban tört ki. A kiáltás tovaterjedt a szelek szárnyán, az örökké nyughatatlan víztükör fölött.
Kóbor a partfalhoz kormányozta a csónakot. Kezek százai nyúltak ki, hogy elkapják a kikötőbak felé hajított kötelet. A varázsló felszökkent a mólóra, majd visszafordult, és kezét nyújtotta a lánynak.
— Gyere hát! — szólt mosolygó arccal. Tenar fölállt, és kilépett a partra. Ünnepélyesen lépkedett végig társa mellett Enyhely hófedte fehér utcáin. Erősen szorította a kezét, mint egy gyermek, aki végre hazaérkezett.