Isaac Asimov
Az Alapítvány pereme
Betty Prashkernek ajánlom, mert kikövetelte, és Lester del Reynek, aki nyaggatott érte.
ELŐSZÓ
Az első Galaktikus Birodalom összeomlóban volt. Hanyatlása és pusztulása évszázadok óta folyt, és a helyzetet csupán egyetlen ember ismerte föl.
Hari Seldon volt ez az ember, az Első Birodalom utolsó nagy tudósa, a pszichohistória tökéletesítője. A pszichohistória tudománya az emberi viselkedést matematikai egyenletekké egyszerűsíti.
Az ember mint egyén kiszámíthatatlan, de a tömegek reakciói, Seldon szerint, statisztikailag feldolgozhatók. Minél nagyobb a tömeg, annál nagyobb pontossággal számolhatunk. És Seldonnak nem kisebb embertömeget kellett figyelembe vennie, mint a Galaxis sokmilliónyi lakott világának népességét.
Seldon azt a következtetést vonta le egyenleteiből, hogy a csak önmagára támaszkodó Birodalom elbukik, és az emberiség harmincezer esztendőnyi szenvedése és nyomorúsága árán támad föl a romokon a Második Birodalom. Ám ha valaki valamilyen módon helyes irányt szabna a folyamatoknak, az interregnumot mindössze egyetlen millenniumra — ezer esztendőre — lehetne csökkenteni.
Ennek érdekében állította föl Seldon a tudósok két kolóniáját, melyeket „Alapítványok”-nak nevezett. Szándékosan helyezte el őket „a Galaxis két végén”. Az Első Alapítvány, mely erejét a fizikai tudományokra összpontosította, a széles nyilvánosság szeme láttára fejlődött. Ezzel szemben a Második Alapítvány, a pszichohistorikusok és „elmetudósok” világa néma csendben dolgozott.
Az Alapítvány-trilógia az interregnum első négy évszázadának történetéről szólt. Az Első Alapítvány (melyet általában „az Alapítvány” néven ismertek, hiszen a másik létezéséről jóformán senkinek sem volt tudomása) kezdetben csak egy kicsiny közösség volt a Galaxis Külső Perifériájának isten háta mögötti térségeiben. Időnként válságokkal kellett megküzdenie, melyek során az emberi érintkezés — valamint az adott társadalmi és gazdasági folyamatok — változói olyannyira szűkültek, hogy végül rendszerint egyetlen lehetőség maradt a továbblépésre; és amikor megtették ezt a lépést, a fejlődés új látóhatára nyílt meg előttük. És mindez a rég halott Hari Seldon tervei szerint.
Az Első Alapítvány — tudományos fölénye révén — átvette a hatalmat a környező, barbárságba süllyedt bolygókon. Fölvette a harcot a fölforgató hadvezérekkel, akik elszakadtak a haldokló Birodalomtól, és sorra legyőzte őket. Az utolsó erőskezű Császár és az utolsó erőskezű tábornok uralma idején fölvette a harcot magával a maradék Birodalommal is — és legyőzte.
Úgy tűnt fel, hogy a „Seldon-terv” szabályosan halad a megvalósulás felé, és már semmi nem akadályozhatja meg, hogy idejében megszülessék a Második Birodalom — méghozzá a lehető legcsekélyebb áldozatok árán.
Ám a pszichohistória statisztikai tudomány. Itt mindig számolni kell a kis valószínűséggel, hogy valami közbejön, mint ahogy közbe is jött — valami, amit Hari Seldon nem láthatott előre. Váratlanul felbukkant egy ember a semmibőclass="underline" Öszvérnek hívták. Hatalma volt a gondolatok felett, és ez a hatalom ismeretlen volt a Galaxisban. Úgy tudta átformálni az emberek érzelmeit és gondolatait, hogy még esküdt ellenségei is odaadó szolgáivá lettek. Hadseregek nem győzhették le, nem voltak hajlandók harcba szállni vele. Az Első Alapítvány elbukott, és a Seldon-terv látszólag romokban hevert.
De életben maradt a titokzatos Második Alapítvány, amelyet felkészületlenül ért ugyan az Öszvér váratlan megjelenése, de lassan ellentámadasDa lendült. Óriási védelmi erőt jelentett számára ismeretlen elhelyezkedése. Az Öszvér mindenáron meg akarta találni, hogy ezzel mindenestül uralma alá hajtsa a Galaxist. Azok, akik hűségesek maradtak a lerombolt Első Alapítványhoz, azért akarták megtalálni, hogy segítséget kapjanak tőle.
De nem akadtak a nyomára. Elsőnek egy asszony, Bayta Darell állította meg az Öszvért, és ezt az időt használta fel a Második Alapítvány, hogy erőit csatasorba állítva, döntő csapást mérjen az Öszvérre.
Ezután lassanként újra életre keltették a Seldon-tervet.
De ezzel lehullott a lepel a Második Alapítványról. Az Első Alapítvány tudomást szerzett a Második létezéséről, és attól kezdve visszautasította, hogy a jövőben az „elmetudósok” irányítása alatt éljen. Az Első Alapítvány döntő fölényre tett szert a fizikai erő terén, s ez a tény súlyosan nehezedett a Második Alapítványra, amely ráadásul kettős feladat megoldása előtt állt: egyrészt vissza kellett szorítania az Első Alapítványt, másrészt újra el kellett merülnie a névtelenség homályába.
Ezt a célt legnagyobb „első szólója”, Preem Palver idejében sikerült elérnie. Az Első Alapítványt meghagyták abban a hitében, hogy győzött, megsemmisítette a Második Alapítványt, s miközben egyre nagyobb hatalomra tett szert Galaxis-szerte, nem tudta, hogy a Második Alapítvány még mindig létezik.
Az Első Alapítvány létrehozatala óta immár négyszázkilencvennyolc esztendő telt el. Noha hatalma csúcsán áll, akad egy ember, aki nem hisz a látszatnak…
ELSŐ FEJEZET
A tanácsos
1.
— Persze hogy nem hiszem — felelte Golan Trevize, aki a Seldon-székház széles lépcsőfokán állva lenézett a napfényben fürdő városra.
A Terminus szelíd éghajlatú bolygó volt, magas volt rajta a víz aránya a szárazföldhöz képest. Trevize gyakran gondolt rá, hogy a mesterséges időjárás bevezetése óta még szelídebbé, igaz, még unalmasabbá is vált.
— Egy szót sem hiszek belőle — tette hozzá, és elmosolyodott. Szabályos, fehér fogsorától még fiatalabbnak látszott.
Társa, a szintén tanácsos rangot viselő Munn Li Compor, aki középső nevét a terminusi hagyományokkal dacolva vette föl, kelletlenül csóválta a fejét.
— Mit nem hiszel? Hogy megvédtük a várost?
— Azt még csak elhiszem! Hiszen megvédtük, nem? És már Seldon megmondta, hogy meg fogjuk védeni, és azt is mondta, hogy az igazság a mi oldalunkon áll, ezt már ötszáz évvel ezelőtt tudta.
Compor fojtott hangon, félig súgva felelte:
— Ide figyelj, felőlem ugyan beszélhetsz, én úgysem veszlek komolyan, de ha kiereszted a hangod, és mások is meghallják, őszintén szólva nem szeretnék a közeledben állni, amikor lecsap a villám. Ki tudja, pontosan talál-e célba?
— Kinek ártok vele, ha kijelentem, hogy megvédtük a várost? — kérdezte Trevize még mindig mosolyogva.
— Méghozzá háború nélkül?
— Nem volt ki ellen harcolni — felelte Compor. Szalmaszőke haja volt, égszínkék szeme, és nem is akarta megváltoztatni e divatjamúlt színárnyalatokat.
— Polgárháborúról még sohasem hallottál, Compor? — kérdezte Trevize. Magas, enyhén hullámos fekete hajú férfi volt, s megrögzött szokásává vált, hogy járás közben mindkét hüvelykujját beleakasztotta elmaradhatatlan, széles selyemövébe.
— Polgárháború döntse el, hol legyen a főváros?
— A kérdés elégnek bizonyult rá, hogy előidézzen egy Seldon-válságot. Tönkretette Hannis politikai karrierjét. A legutóbbi választáson téged is, engem is bejuttatott a Tanácsba, aminek következtében… — egyik kezét lassan forgatta oda-vissza, utánozva az egyensúlyi helyzetet kereső mérleg nyelvének játékát.
Lecövekelt a lépcsőn, s ügyet sem vetett a mellette elhaladó kormánytagokra, a hírügynökségek képviselőire s azokra a divatos előkelőségekre, akik valami módon kiügyeskedték, hogy jelen lehessenek, amikor Seldon visszatér (vagy ha nem is ő személyesen, a képe mindenestre).