Nyugtából, ellennyugtából aztán megtudja a hajótulajdonos is meg az illető szigorú férfiak is, hogy a hajóbiztos valóban annyi krajcárt adott át, amennyi rá volt bízva; egy sem ragadt az ujjai közé.
Krajcárt hát — de aranyból!
Bizony fordult meg Timár agyában egyszer az a gondolat, hogy ha ő például abból az ötven aranyból, amit annak a szurtos granicsárnak kell kihalászni a korsóból (sok is az annak!), csak negyvenet tenne a korsóba, hát azt sohasem tudná meg senki, hogy tízet magának tartott. Felét is bízvást megtarthatná az egész összegnek, ki ellenőrzi azt? Akiknek szánva van, még a felével is jól meg vannak — — — jutalmazva.
Hanem aztán egy másik gondolat ezt felelte rá odabenn:
— Amit te most mívelsz, az bizony vesztegetés. Nem a magadéból vesztegetsz. Trikalisz pénze fogy, az ő érdeke parancsol. Te átadod a pénzt, s olyan ártatlan vagy benne, mint ez a vizeskorsó. Hogy miért vesztegeti meg a vizsgálókat Trikalisz? Te nem tudod. Dugáruval van-e rakva a hajó, vagy politikai menekült, vagy regényes kaland üldözött hőse az, aki a siettetett szabadulásért marokkal szórja a pénzt? Az nem a te gondod. Hanem ha egyetlenegy pénz ebből a kezedhez ragad, akkor részese vagy mindannak, ami teher netán a más lelkét nyomja. Ne tarts meg belőle semmit.
Az inspiciens kiadta az engedélyt a hajónak a továbbmehetésre, minek jeléül egy fehér-vörös zászló egy fekete sassal húzatott fel a hajó árbocára.
Akkor aztán, hivatalosan el levén ismerve, hogy a keletről jött hajó egészen ragálymentes, minden vízbemártás nélkül kezet szorított az inspiciens a hajóbiztossal, s azt mondá neki:
— Ön komáromi lakos. Ismerni fogja ott a seregellátási osztálynál működő főnököt, Kacsuka urat. Igen! Adja át neki ezt a levelet, ha hazaér. Nincs rajta a cím; az nem szükség. Ön nem felejti el a nevét. Olyan spanyoltánc-forma neve van. Csak vigye el azt hozzá, amint hazaér. Nem fogja ön megbánni.
És aztán nagyon kegyesen megveregette a hajóbiztos vállát, mintha az lenne örök hálára lekötelezve iránta, s azzal mind a négyen kotródtak a hajóról, visszatérve a sárga-fekete sávos csónakon a Szkelához.
A Szent Borbála haladhatott tovább, s ha fenekétől a padlásáig minden zsákja tömve volt is sóval, kávéval, török dohánnyal, s minden utazója a haja szálától a körme hegyéig meglepve fekete haláltól és bélpokoltól, többé senki sem tartóztatta fel őket a Dunán.
Hanem hát nem volt azon a hajón sem dugáru, sem dögvész, hanem — valami más.
Timár eltette tárcájába a címtelen levelet, s gondolta magában: vajon mi lehet benne írva? Abba pedig az volt írva:
“Sógor! Ajánlom e levél átadóját különös figyelmedbe. Ez egy arany ember!”
A “senki” szigete
A szerb parton elhagyott hajcsárok vontatólovaikkal még azon az éjjel átkerültek a magyar partra a szállítókompokon az elvágott vontatókötéllel együtt, útközben mindenütt azt a hírt terjesztve, hogy a kötél a vontatásban magától szakadt el a perigradai veszélyes forgónál, s a vontatott hajó mindenestül odaveszett.
Reggelre aztán híre sem volt a Szent Borbálának az orsovai kikötőben. Ha történetesen a török ágyúnaszád parancsnoka arra a gondolatra jött volna, hogy a Vaskapu középcsatornáján egész Orsováig fölevezzen, itt már nem találta volna, amit keres, s Orsován túl Belgrádig már csak a fele Duna az övé; a magyar parton nem parancsol. Az új-orsovai sziget erőssége még a töröké.
A Szent Borbála éjfél után két órakor megindult Orsova alul. A szél éjfél után rendesen szünetet szokott tartani, használni kellett a kedvező időt. A legénység kettős adag pálinkát kapott, hogy jobb kedvvel dolgozzék, s Orsován felül megint hangzott a hajótülök melankolikus üvöltése a reggeli csendben.
A kiindulás egész csendben történt, az új-orsovai szigeterődben hangzottak a török őrszemek hosszan vont kiáltásai a sáncfalakról. A hajóstülök csak akkor adott jelt, mikor már az Allion-hegy csúcsa is eltűnt az új bércóriások mögött.
A kürtszóra Timéa előjött a kabinból, hol nehány óráig aludt, s magára véve fehér burnuszát, kijött a hajó orrára, Euthymot keresni, ki egész éjjel nem feküdt le, sem a kabinba be nem ment, és ami legkülönösebb volt, még nem is pipázott. Nem volt szabad éjjel semmi tűznek látszani a hajón, hogy az új-orsovai szigeten figyelmet ne keltsenek.
Timéa érezte, hogy valami hibáját jóvá kell tenni valaki ellenében, mert most maga szólítá meg Timárt, kérdezősködve a két part nevezetességei felől. A gyermekszív ösztöne megsúgta neki, hogy ő ennek az embernek valami hálával tartozik.
A szürkület Ogradina táján találta a hajót, ott figyelmezteté Timéát a biztos a tizennyolc százados történelmi emlékre. Traján táblája az, a meredek sziklafalba vágva, két szárnyas angyal tartja, s sarkait delfinek veszik körül, a táblán az isteni császár emberi művének emléksorai.
Timár odanyújtá Timéának a távcsövet, hogy olvassa el vele a sziklába vésett írást.
— Nem ismerem ezeket a betűket! — mondá Timéa.
Azok latin betűk.
Mikor a nagy Sterbec hegytető a szerb parton eltűnik, következik ismét egy új sziklafolyosó, mely a Dunát ötszáztíz lábnyi mederbe szorítja össze. E bércfolyosó neve a “Kaszán”. Két-háromezer lábnyi meredek sziklafalak mind a két oldalon, miknek kanyarulatai opálszín ködökbe mélyednek el. Az egyik meredek fal oldalából ezerlábnyi magasról esik alá egy barlangból kilövellő patak, mint vékony ezüstsugár, mely köddé törve ér alá, mire a Dunába jut. A két sziklafal szakadatlan; csak egy helyen válik kétfelé a bérc, s az alpesi völgyborongásból e szakadékon át egy virányos táj dereng keresztül, a távolban egy karcsú fehér toronnyal. Az ott Dubova tornya, az ott Magyarország.
Timéa le nem vette a szemeit e látványról, míg a hajó el nem haladt előtte, s a bércek megint összecsukódtak a szép táj fölött, s ismét az alpesek árnya takarta be a mély szakadékot.
— Úgy képzelem — szólt Timéa a biztoshoz —, mintha egy hosszú-hosszú börtönfolyosón keresztül mennénk be egy országba, amelyből nem lehet visszajönni többé.
A két fal egyre magasabb, alant a Duna tükre egyre sötétebb lesz; s hogy a zord panorámát befejezze, az északi meredélyen előtűnik egy barlang, melynek szádához mellvédek vannak ragasztva; azokon lőrések ágyúk számára.
— Ez a Veterani-barlang! — mondja a biztos Timéának. — Itt harcolt száznegyven évvel ezelőtt háromszáz ember öt ágyúval egy egész török sereg ellen, s negyven napig védte magát.
Timéa a fejét rázta.
A biztos még többet is tudott pedig e barlangról felhozni.
— Most negyven éve, a miéink e barlangot véres harcban védték meg a törökök ellen. Az ozmanlik többet vesztettek kétezer embernél e sziklák alatt.
Timéa összevonta vékony szemöldeit, s oly jéghidegen nézett az elbeszélőre, hogy annak félbeszakadt a szájában a további dicsekedés. S azzal Timéa eltakarva száját a burnusszal, elfordult tőle, bement a kajütbe, és ki sem jött onnan estig.
Csak a kis kabin ablakából nézte, hogy vonulnak el egymás után a part mentében az omladozó vártornyok, az ódon, tömör, magányos őrlakok, a Klisszura-völgy erdős sziklái, hogy jönnek szembe a Duna közepén felmeredő sziklaóriások, a zuhatagképző treszkováci kő, a harmincöles Babagáj hasogatott oldalaival. Azt se kérdi, mi története van annak a nyolcszegű vártoronynak, három kisebb torony szomszédjában, miket párkányzatos bástyafal fut körül. Pedig meghallaná akkor a szép Rozgonyi Cicelle történetét, magyarok királya Zsigmond veszedelmét, magyarok romlását. Az ott a galambóci vár.