Rác utcai házában is volt egy külön szoba fenntartva a számára, melyet, amint a hideg napok beálltak, folytonosan fűtve tartottak. Ebbe a szobába külön, elzárt folyosóról volt a bejárás, s azt több üres szoba választotta el az üzleti irodának és hivatalnoki termeknek használt többi lakosztálytól.
Timár észrevétlenül jutott el az utcai szobába, s aztán leült az ablak elé, és várakozott.
A hideg téli szél, mely odakünn végigsüvöltött, cifra jégvirágokat rajzolt az üvegtáblákra, se ki, se be nem lehetett rajtuk látni.
Előtte volt tehát, amit keresett, Timéa hűtlenségének bizonyítványa. Rég kívánta azt. Hogy lelkét megnyugtassa, hogy elmondhassa: most már kölcsönösen vétettünk egymás ellen, most már nem tartozunk egymásnak semmivel! Hogy meg tudja vetni, utálni, gyűlölni azt a nőt, kinek eddig a tisztelet homágiumával kellett adóznia, mint ahogy adózik a jobbágy az uralkodójának. Most már elűzheti őt e trónról, amelyről egy nő csak egyszer szállhat le. És azután, ha ily erős indoknál fogva elvált tőle, akkor magához emelheti Noémit, megadhatja neki azt a rangot, mely őt megilleti: boldog nővé, asszonnyá teheti őt, ahogy érdemes rá.
És mégis — és mégis úgy kínozta ez a gondolat!
Ha kiszínezte képzeletében az első, tanútalan találkozást e nő és a férfi között, vérének minden salakja felszínre került, s elhomályosította lelke világát.
A szégyen, a bosszúvágy, az irigység pokolbeli szomja epeszté.
A gyalázatot, a megcsalatást nehéz tűrni még a hasznáért is.
Most kezdte érezni, hogy Timéa milyen nagy kincs. E kincsről önkényt lemondani, azt visszaajándékozni önmagának, ehhez volt kedve; de ellopatni hagyni! ez fellázítá.
Mit fog tenni, azon tusakodott.
Ha Athalie mérge szívéig hatott volna, akkor annál a gondolatnál állapodnék meg, hogy gyilokkal kezében, orozva lépjen ki a szentkép mögül, s a hűtlen nőt a legforróbb csók közepett gyilkolja le kedvese karjai közt. Athalie-nak Timéa vére kell.
Hanem aztán a sértett férfi bosszúja mást beszél. Annak férfivér kell. Nem orozva, hanem szemtől szembe kiontott vér. Kard mind a kettő kezében, s aztán életre és halálra!
Mikor pedig a nyugodtan számító ember, a hidegvérű bölcs kerül felül, az azt mondja: “Minek volna itt bármi vérontás? Neked nem a bosszúra van szükséged, hanem botrányra. Előrohansz a rejtekből, összekiáltod cselédeidet, kiűzöd a házból a házasságtörő asszonyt csábítójával együtt. Ez az okos ember eljárása. Nem vagy te katona, aki karddal egyenlítse ki sérelmeit. Ott a bíró, ott a törvény!”
Hanem azért mégsem tagadhatta meg magától, hogy azt a tőrbotot meg azt a zsebpisztolyt, amit Athalie ajánlott, készen ne tartsa az asztalán. Ki tudja, mire kerülhet a dolog? A pillanat hevélye határozza majd el azt, melyik kerül felül; az orgyilkos bosszúálló-e, vagy a büszke férj, vagy a bölcs üzér, ki a “soll” rubrikába hidegvérrel jegyzi be a botrányos gyalázatot, ha a “haben” rovatába annak megfelelő nyereséget róhat?
Eközben beesteledett.
A sötét utcák lámpái megszaporodtak már. Levetinczy úr saját költségén tartotta fenn utcájában a világosságot. A jövő-menők árnyékai rajzolódtak futólag a jeges ablakon.
Egyszer egy ilyen árnyék megállt az ablak előtt, s halk kopogtatás hangzott az ablaktáblán.
Timárnak úgy tetszék, mintha a jégvirágok, amik a zörgetésre megrázkódnak, a tündérerdő zengő fái volnának, amik azt mondják: “ne menj!”
Gondolkozott. A kopogtatás ismétlődött. “Megyek”, suttogá az ablak felé, s pisztolyát és tőrbotját magához véve, kiosont a házból.
Csak egy futamodás a másik házig, amelyben fény és gazdagság van felhalmozva, s annak közepette a szép, halavány asszony.
Az egész úton nem talált szembe senkit. Üres volt már az utca.
De egy sötét árnyat vett néha észre, mintha előtte futna, el-eltűnve a félhomályban, s végre az utcaszegletnél besuhanva. Azt követte.
Nyitva talált maga előtt minden ajtót. Valami segítő kéz kinyitogatott előtte utcaajtót, lépcsőrácsot, még a falszekrény szőnyegajtóját is.
Legkisebb nesz nélkül jöhetett be.
Megtalálta a kihúzható csavart a polc alatt, helyébe tolta a kulcsot, a rejtélyes ajtó felnyílt előtte, becsukódott mögötte. Timár ott volt a rejtett üregben. Kém a saját házában.
Tehát még “kém” is!
Micsoda alacsonyság van még, amit el nem követett?
És mindezt azért, “mert a szegény ember komisz ember, a gazdag ember pedig oly dicső ember”. Itt volt a dicsősége.
Jó, hogy föld alatti sötétség van ezen a helyen.
Botorkázva, tapogatózva haladt fal mentében, míg egy helyre talált, ahol vékony világosság szűrődött valahonnan keresztül. Ott volt a Szent György-kép. A lámpafény rémlett át a szobából a mozaik üvegragasztékain.
Megtalálta a félretolható kagylókockát; annak a helyén egy vékony üveglemez maradt.
Betekintett a szobába.
A tejüveggel födött lámpa az asztalon állt; Timéa a szobájában járt alá s fel.
Fehér, hímzett öltöny hullámzott alá termetéről, kezei összekulcsolva csüggtek alá ölébe.
A folyosó felőli ajtó nyílt, Zófi asszony lépett be rajta. Valamit súgott Timéának.
De Timár még ezt a súgást is maghallá. Az a fülke ott a szögletben olyan volt, mint “Dionysius kőfüle” minden hangot fölfogott.
— Jöhet-e már? — kérdezé Zófi asszony.
— Várok rá — monda Timéa.
Azután Zófi asszony elment.
Timéa pedig kihúzott szekrényéből egy fiókot, s abból egy dobozt vett elő.
Odalépett vele a lámpa elé. Úgy állt Timárral szemközt, hogy a lámpa teljes fényét arcára vetette; a lesben ülő minden változását megfigyelhette e vonásoknak.
Timéa felnyitotta a dobozt. Mi volt abban? Egy kardmarkolat, az eltört pengével.
Az első tekintetre összerázkódott a nő, szemöldei összehúzódása az iszonyt fejezte ki. Azután lassan kiderült az arca, s ismét olyan lett az, összeérő két vékony, fekete szemöldével, mint egy szentkép, fekete glóriával homloka körül.
Majd édes gyöngédség derengett át méla vonásain, felvette a dobozt, s olyan közel emelte ajkaihoz a kardot, hogy Timár rettegni kezdett: most mindjárt megcsókolja!
Az a kard is vetélytársa volt már.
S mentül tovább nézte a tört kardot Timéa, szemei annál élénkebb ragyogásra nyíltak; egyszer aztán annyira vitte a bátorságot, hogy meg merte fogni e kard markolatát, kivette a tört fegyvert a dobozból, s férfi módjára próbált vele a levegőben védni, vágni… Ah! ha tudta volna, hogy valaki van itt a közelben, akinek halálkínokat kell szenvednie minden ily vágás után!
Most kopogtattak az ajtón, Timéa ijedten helyezé vissza a tört kardot a dobozba, s azután tétovázva rebegé: “szabad!”. De elébb öltönye hosszú ujjfodrait, mik fel voltak csúszva, végigsimítá keze csuklójáig.
Ő jött be. Az őrnagy.
Délceg férfi volt. Szép, daliás arc.
Timéa nem ment eléje, még mindig a lámpa előtt állt. Timár őreá figyelt.
Pokol! Mit kellett látnia?
Amint az őrnagy belépett a szobába, Timéa arca mélyen elpirult.
Igen, az alabástromszobor tudott hajnalfényt ragyogni, a szentkép arca megmozdult, és a szűzfehérség rózsákkal párosult.
A fehér arc megtalálta azt, aki előtt lángba boruljon.
Kell-e még több bizonyság is, kellenek-e még szavak is ezentúl?
Timár közel volt hozzá, hogy kirúgja maga elől a szentképet, s mint a felül került sárkány, aki legázolta Szent György angyalt, odarohanjon közéjük, mielőtt Timéának az ajkai is mondhatták volna azt, amit az arca elárult…