De nem. Talán csak álom volt, amit láttál. Nézz oda ismét. Timéa arca oly fehér, mint máskor. Hideg méltósággal int az őrnagynak, hogy foglaljon helyet egy széken. Ő maga tőle távol ül le a pamlagra, s tekintete oly szigorú, oly hideg, oly tiszteletparancsoló.
Az őrnagy egyik kezében tartá aranypaszomántos csákóját, a másikban arany fegyverbojtos kardját, s feszesen ült, mintha tábornoka előtt volna.
Sokáig hallgatva néztek egymásra. Szorongó érzésekkel küzdött nő és férfi.
Timéa szólalt meg elébb:
— Uram! Ön egy rejtélyes levelet küldött nekem, még megdöbbentőbb ajándék kíséretében. Ez ajándék egy kettétört kard.
Timéa ezzel levevé a dobozról a födélt, s kivette abból az odarejtette levelét.
— Önnek a levele így szóclass="underline" “Asszonyom! Én ma egy emberrel párbajt vívtam, s csak kardom kettétörésén múlt, hogy ezt meg nem öltem. E párbajnak oly rejtélyes körülményei vannak, melyek egyenesen önt, és még inkább önnek a férjét érdeklik. Engedjen ön nekem néhány percnyi találkozást, hogy önnek mindent elmondhassak, amit önnek tudnia szükséges.” E levélben kétszer is alá van húzva “önnek a férjét”. Ez volt az az ok, uram, mely engemet rábírt arra, hogy önnek alkalmat adjak vélem beszélhetni. Szóljon ön; mi összefüggése van az ön párbajának Levetinczy úr személyes ügyével? Hallgatni fogok önre, amíg Levetinczy úrról beszéclass="underline" amint másra tér át, eltávozom.
Az őrnagy meghajtá magát gondolatteljes komolysággal.
— Tehát ott kezdem, asszonyom, hogy nehány nap óta jár itt a városban egy ismeretlen ember, aki tengerésztiszti egyenruhát visel, s egyenruhája előjogánál fogva mindenüvé bejáratos, ahol katonatisztek vannak. Úgy látszik, hogy nagy világfi s mulatságos társalgó. Hogy ki ez ember, azt közelebbről nem tudom, mert kémkedni nem szokásom. Nem tűnt fel önnek is ez ember, asszonyom? Láthatta őt nehányszor a színházban, zöld egyenruha, arany és vörös hajtókával.
— Láttam.
— S nem emlékszik rá, hogy valaha azelőtt látta volna valahol?
— Nem figyeltem az arcára.
— Igaz, hisz ön nem néz idegen férfi arcába soha.
— Tovább, uram. Rólam ne beszéljünk.
— Ez az ember együtt szokott mulatni velünk már hetek óta. Pénze, úgy látszott, hogy volt elég. Ittlétének indokát elmondta mindenkinek. Levetinczy úrra vár. Hozzá van küldetése, személyesen elintézendő igen fontos ügy. A dolog kezdett előttünk lassankint unalmassá válni. Az ember mindennap tudakozódott Levetinczy úr felől, s hozzá a legtitkolózóbb pofákat vágta, míg utóbb mindenki arra a gyanúra kezdett jönni, hogy ez egy kalandor. Egy este sarokba szorítottuk ezt az embert. Meg kellett tudnunk, hogy egy ember, aki társaságunkba jár, mi járatban van itt. Én vettem őt kérdőre. Ismét a szokott mondatával állt elő, hogy őneki Levetinczy úrral vannak elintézendő ügyei. — Miért nem fordul azokkal Levetinczy úr ügyvezetőjéhez? — Mert azok nagyon kényes természetű ügyek, miket csak személyesen lehet elintézni. — Erre a válaszra én arra szántam magamat, hogy egészen kíméletlenül fogok az emberemmel bánni. — Hallja ön, mondám neki, én nem hiszem, és itt mi valamennyien kétkedünk benne méltán, hogy Levetinczy úrnak önnel bármi személyes ügyei lehetnének, amik kényes természetűek. Hogy ön kicsoda, azt nem tudjuk; hanem az bizonyos, hogy Levetinczy úr egy derék, jellemteljes ember, akinek vagyona, jó híre, esze, világi állása elismert nagyság mind. Aki azonfelül mint családfő feddhetlen életet él, mint honpolgár fejedelméhez hűséges; akinek tehát semmi oka sem lehet titokteljes összeköttetésekre olyan emberekkel, aminőnek ön látszik.
Ezen szavak alatt Timéa lassan felkelt helyéről, odalépett az őrnagyhoz, és kezét nyújtá neki:
— Köszönöm!
És Timár újra látta a fehér arcon fellobogni amaz ismeretlen rózsapírt, és most már tartósan ott maradt az. A nő úgy hevült annál a gondolatnál, hogy íme a férfi, kit szíve imád, úgy védi azt a másik férfit, ki neki esküdt férje, ki szíveik között áll.
Az őrnagy folytatá, ki hogy Timéa arcát ne sértse tekintetével, valami más tárgyat keresett ki a szobában, melyre szemeit függessze, ahogy szoktak egy álló pontot kiválasztani azok, kik egy indulatfeszítő elbeszélésbe vannak elmélyedve. Ez a tárgy éppen a Szent György képen levő sárkány feje volt. E sárkányfő szeme volt a les, melyen keresztül Timár a szobába kémlelt, s aztán úgy tetszék neki, mintha az az ember minden szót egyenesen őhozzá intézne.
Pedig hiszen ott sötét volt, ahol állt, oda nem láthatott senki.
— Ekkor egészen átváltozott annak az embernek az arca, mint mikor az ember egy hunyászkodó ebnek hirtelen a farkára tapos. “Mit? — kiálta fel mindnyájunk hallatára —, hát önök azt hiszik Levetinczyről, hogy az egy gazdag ember, hogy híre nagy, esze csodálatos, hogy boldog családapa, hogy hű alattvaló? No hát én megmutatom önöknek, hogy ez az ember, ez a Levetinczy, harmadnapra, amikor én rátalálok, szökni fog innen, szökni fog a házától, a szép feleségétől, szökni az országától, szökni fog Európából, és soha hírét nem fogják hallani többet!”
Timéa keze akaratlanul a törött kard markolatára tévedt.
— Én válasz helyett azt az embert pofon ütöttem.
Timár félrekapta a fejét a leslyuktól; azt hitte, az ő arca kapja meg az ütést.
— Mindjárt láttam, hogy ez az ember megbánta, amit beszélt, s szeretett volna a pofon következménye elől akárhova elmenekülni; de nem bocsátottam. Elálltam az útját. — Ön katona, kard van az oldalán, tudja, hogy mit szokás egy ilyen találkozás után kezdeni. Odafenn a vendéglőben a tágas táncterem, meggyújtatjuk a gyertyákat, s aztán választ ön magának közülünk két segédet, én is kettőt, s elvégezzük a dolgunkat. — Egy percnyi haladékot sem engedtünk neki. A párbaj megkezdődött. Az ember úgy vívott, mint egy pirata egypárszor el akarta kapni a kardomat a bal kezével, akkor aztán megharagudtam, s olyat vágtam a fejére, hogy összerogyott. Szerencséjére a kardom lapjára fordult csapás közben, s ez okozta, hogy eltörött. Másnap, mint orvosunktól megtudtam, az ember elhagyta a várost; sebe nem lehetett veszélyes.
Timéa ismét fölvette a törött kardot, s megnézte annak lapjait; azután visszatette azt az asztalra, s némán nyújtá kezét az őrnagynak.
Az őrnagy gyöngéden fogta két kezébe, s ajkához emelte azt; alig volt észrevehető, hogy megcsókolta. Timéa nem vonta vissza kezét.
— Köszönöm! — suttogá halkan az őrnagy. Timár talán nem is hallá a szót rejtekodújában, de a nedves szemek is ugyanazt mondák: “köszönöm!”.
Azután hosszú percei következtek a hallgatásnak. Timéa visszaült kerevetére, s fejét tenyerébe hajtá.
Az őrnagy megszólalt:
— De én nem azért kértem öntől e találkozást, asszonyom, hogy itt ön előtt eldicsekedjem egy hőstettel, mely önre nézve kellemetlen, rám nézve pedig csak baráti kötelesség; nem is azért, hogy jutalmamat kérjem, amit ön oly jó volt nekem egy kézszorításban megadni. Ez sok volt, ez nekem igen nagy jutalom. De nem azért kerestem ily szokatlan módon, ezzel a törött kard küldésével, ami határos a nevetségessel, az önnel való beszélhetést, hanem egy igen komoly kérdés miatt. Asszonyom! Lehető-e, hogy abban, amit amaz ember mondott, valami igaz legyen?
Timéa mint egy villanyütésre rezzent fel erre a szóra. És azt a villanyütést megérezte Timár is, őbenne is összerándult minden ideg erre a kérdésre.