Hanem mutat valami mást.
Amint Timár a szikrázó köd félhomályában széttekintett, úgy tetszett neki, mintha jobbra a távolban egy háztető körrajzait engedné láttatni a félig átlátszó köd.
Ahol ház van, ott föld van. Elindult arra.
Hanem a derű csak pillanatokig tartott; újabb sűrű ködgomoly szállt alá a jégre, s Timár újra vak volt.
De most már nagyon jól vigyázott, hogy el ne tévessze a kitűzött irányt. Haladt egyenesen. S ezúttal jól számította ki az irányt; nemsokára a sűrű ködfátyolon keresztül újra megjelent előtte a háztető. Alig volt már tőle harminclépésnyire. Végre megtalálta hát a házat.
Mikor aztán tízlépésnyire ért hozzá, akkor látta, hogy az egy malom.
A jégtorlasz valahonnan elszakította téli menedékéből, vagy ott lepte a láncon a késlekedőt, s aztán lehozta magával idáig. A hajóoldal olyan szépen el volt fűrészelve a jég éles lapjai által, mintha ácsremekben vágták volna ketté, a kerekek forgáccsá törve s a malomház odaékelve egy jégsánc közé, melynek táblái mint mellvédek foglalták körül.
Timár megriadva állt meg a malom előtt. Feje kábult volt már, ahogy a kísértetlátóknál szokott lenni.
A perigradai örvénybe elsüllyesztett malom jutott egyszerre eszébe.
Nem annak a malomnak a kísértete ez, mely őt futása végén ijeszteni s tán elfogadni jő?
Elfogadni? Magába fogadni? Egy pusztulásnak induló ház, egy malomroncs a jég közepén?
Timárt valami kínzó ösztön arra vette, hogy menjen be ebbe a malomba. Az ajtaján fel volt pattanva a zár, bizonyosan a jégtorlat rázkódásától, s az ajtó tárva-nyitva állt. Belépett rajta. A malomgép olyan épen állt még, hogy Timár minden percben azt várta, hogy előlép egy fehér molnárkísértet, s felönti a garatra a gabonát.
A malom tetejét, gerendát, minden kis párkányát teleülték a varjak, egy-egy tovalebbent a közeledő alak láttára, s rögtön más ült a helyébe. A többi tudomást sem vett róla.
Timár el volt fáradva halálba. Nyolc óra folyásán keresztül jár folyvást a jégen, fáradságát szaporították az út akadályai; gyomra üres, idegei felzaklatva, a kemény hideg zsibbasztja tagjait.
Fáradtan ül le a malomban egy gerendára.
És amint leül, azonnal lezáródnak a szemei.
És amint szemeit lezárja, ott áll a Szent Borbála hajóorrán, kezében a csáklyával; mellette áll a fehér arcú leány. “El innen!”, kiált neki; a hajó a zuhatagba rohan alá, a habtorlat jön szemközt, “be a kabinba!”. De a leány nem mozdul. Most alárohan a hajó mindenestől.
Timár leesett a földre, arra ébredt föl.
Csak most kezdett eszmélni a veszedelemre, melyben forog.
Ha ő itt most elalszik, bizonyosan meg fog fagyni.
Kétségtelenül a legkényelmesebb neme az öngyilkosságnak. De neki még tennivalója van ezen a világon. Még az ő órája nem jöhetett el.
Mit mondanának az emberek, ha másnap itt találnák Levetinczy Timár Mihályt megfagyva a jég közé szorult malomban? Hogy jött ide? Minő rejtély maradna utána!
Nem, ilyen ostoba halállal nem akart meghalni.
Kijött a malomból.
A köd olyan sűrű volt, hogy nem látott semmit. Nem volt ez nappal, hanem éjszaka. A sóhajt, mely az égre szállna, elnyeli a nehéz, sötét felleg, s nem bocsátja odább.
Az ember el van hagyatva minden élőlénytől; el van temetve — a felhőben.
Hát nincs semmi élő közel, ki őt megszabadítsa?
Van.
A malomban egerek is voltak, mikor a jég elragadta; azok megvárták, míg a jég megáll, akkor kiszöktek a malomból, s ők kitaláltak a partra. Apró lábnyomaik hosszú vonalai meglátszanak a vékony hóesésben.
Ezek a nyomokat észrevette Timár. Az emlősök legparányibbja kivezette a bölcs, hatalmas embert a partra.
Félórányi távolban Új-Szőny fölött jutott ki a partra.
Ott azután rátalált az országútra, s azon át a fogadóra, ahol szekerét elhagyta. Köd előtte, köd utána: senki sem látta, merről jött.
A vendéglőben megevett egy tál, kocsisok számára készült, marhalábkocsonyát, megivott rá egy kupa bort, azzal befogatott, lefeküdt a szekerébe, s aludt egész estig, folyvást a jégen álmodva magát, s ha nagyot zökkent a kocsi, arra ébredve, hogy beszakadt alatta a jég, s ő hull alá a végtelenbe.
Későn indulva Szőnyről, csak másnap éjszaka jutott el füredi kastélyába.
A köd egészen idáig kísérte, a Balatont sem láthatta tőle.
Még éjszaka felhívatta halászait magához, s azoktól megtudta, hogy éppen másnap reggelre készülnek az első fogáshoz a jégen. Vincellérjét utasította, hogy bort, törkölypálinkát, amennyi kell, tartson készen.
Galambos, az öreg halászmester igen jó fogással biztatott. Timár azt kérdezte tőle, hogy mi előjele van e kecsegtetésnek?
Az egyik jó jel az volt, hogy a Balaton korán befagyott, ilyenkor az ívás előtti időkben a halak nagy tömeggel jönnek az öbölbe. A még jobb jel pedig az, hogy Levetinczy úr maga is megérkezett. Hisz ővele a szerencse jár.
“A szerencse jár velem!…”, ismétlé magában Timár, nagyot sóhajtva.
— Mernék rá fogadni — monda Galambos —, hogy holnap kifogjuk magát a fogaskirályt is.
— Mi az a fogaskirály?
— Az egy vén fogas, amit minden halász ismer már a Balatonon; mert akárhánynak volt a hálójában, de senki sem bírja kihúzni; mert amint veszi észre, hogy a pirityébe került, egyszerre elkezd a Balaton fenekén a homokban farkával lyukat ásni, abba belehúzza magát, s a háló alatt kicsúszik. Iszonyú kitanult gonosztevő. Pedig jutalmat is tűztünk már a fejére, mert egymaga annyi fiatal halat elpusztít, mint három halász. Iszonyú nagy állat. Mikor a víz színén úszik, az ember azt gondolná, hogy viza. Ezt is megfogjuk holnap.
Timár ráhagyta. Aztán hazaküldött minden embert, és lefeküdt.
Most érezte még csak, mennyire ki van fáradva.
És aztán aludt hosszú, egészséges álmot, álomlátások nélkül. Mikor fölébredt, egészen kiépülve érzé magát. Még lelke gondjai is mintha egy évet vénültek volna már. Végtelen időnek látszott a tegnapelőtt és a ma közötti haladék.
Még nem volt reggeclass="underline" de meglepé, hogy a jégvirágos ablakokon besüt a hold. Tehát az idő kitisztult.
Gyorsan fölkelt, szokása szerint a jéghideg vízben egész testét megmosta, azzal felöltözött, s kisietett a Balatont meglátni.
A befagyott Balaton megragadó látvány, kivált az első napokban.
Az óriási tó nem úgy szokott befagyni, mint a folyamok, miken töredékes jégtorlaszok csoportosulnak össze; ez egy csendes pillanatában a víztükörnek egyszerre áll meg, mint a kristály, s reggelre ott van az egész vízen a sima, tündöklő tükör.
Ezüsttükör, mikor a hold fénye bevilágítja. Nincs rajta semmi törés: egy darabból van öntve.
Csak a szekérutak látszanak meg rajta, amint a két part sűrűn fekvő falvaiból átvonulnak, egymást keresztezik, mintha mértani vonalak volnának egy nagy üvegtáblán.
A tihanyi hegyfok kettős tornyú templomával oly tisztán látszik most meg a tükörben, tornyaival lefelé fordítva, mint maga a valóság.
Timár oly hosszan el tudott andalogni e csodaszép látvány előtt.
Mélázásából a közelgő halászok verték ki; azok jöttek hálóikkal, rúdjaikkal, jégvágó eszközeikkel; azt mondták, hogy napfölkeltekor kell megkezdeni a fogást.
Mikor egy csoportban voltak, körbe álltak, az öreg halászmester rákezdé a kegyes éneket: “Uram, ki légyen lakója a te szentséges hajlékodnak?”, a többiek utána énekelték. Timár elment tőlük messze; ő nem tudott Istenhez fohászkodni. Hogy énekeljen ő annak, aki mindent tud, akit nem lehet énekszóval megcsalni?