Pedig az az ének kétmértföldnyire is elhallik a sima jégen; s a parti visszhang visszazengi a zsoltárokat.
Timár messze behaladt a jégtükrön.
Most virradni kezdett, a hold elsápadt, s az ég egész hosszában rózsaszínűvé kezdett lenni, mire az óriási jégtükör is csodálatos színt változtatott, mintha élesen kétfelé volna osztva, az egyik része violaszín és rézvörös fényt vesz fel, míg a napkelet felé eső, tehát a rózsaszín éggel érintkező fele azúrkék marad.
A tünemény pompája növekedik, amíg az ég egyre világosul; a skarlát, az arany az égen megkétszereződik a tiszta tükörben, s mikor a nap fénytelen izzó gömbje feljön a látkör violabarna ködei közül, tűzszínű páráktól körülragyogva, s letekint e ragyogó jéglapra, ilyen varázsképet semmi tenger nem mutat, semmi mozgó hullámtükör; mert az olyan, mintha két igazi nap kelne fel egyszerre két igazi égen.
Egyszerre szétlövelli a nap sugárait, amint a barna ködök közül kiemelkedett.
Galambos halászmester a távolból odakiált Timárra:
— Most mindjárt fogunk valamit hallani, de meg nem kell ijedni tőle! hahó!
“Megijedni?”, mondá magában Timár, s hitetlenül vállat vont.
Mi ijesztené őt meg már a világon?
Megtudta nemsokára.
Mikor a beállott Balaton jegére legelőször rásüt a nap, először valami csodálatos zengés támad a jégben: mintha ezer meg ezernyi érchúrok pattognának le egy tündéri hárfáról; emlékeztet az a Memnon-szobrok zengő sziklájára, csakhogy ez nem hagyja abba. A titkos zing-zöngés egyre hangosabb lesz, a tündérek ott a víz alatt már tele marokkal ragadnak hárfáik húrjaiba, éles pattanások kezdenek hangzani, mik folyvást emelkedő erővel a lövések hangjáig fokozódnak; és minden pattanásnál, minden durranásnál egy-egy csillámló repedés támad az eddig üveg módra átlátszó jég tömegében; minden irányban összevissza pattog az egész óriási jégtábla, míg utóbb olyanná válik, mintha apró kockák, ötszegek s minden alakú prizmák milliárdjaiból volna egy óriási mozaikká összetömörítve, melynek felszíne tükör.
Ez okozza ama hangokat.
Aki azokat először hallja, a szíve bizony hevesen kezd dobogni.
Az egész jéglap szól, beszél, zeng lábai alatt. Mennydörgést és citerapengést hall összekeverve. Egy-egy pattanás az ágyúdörejhez hasonlít, s mértföldekre elhangzik.
S a halászok nyugodtan látnak hálóik szétbontásához a mennydörgő jég hátán; s a távolban szénásszekereket látni, amint a jégen csendesen végighaladnak négy ökörrel. Itt már ember és állat megbarátkozott a jég haragos perlekedésével, mely azután folytonosan tart, míg a nap ismét le nem áldozik.
Mihály kedélyére különösen hatott ez ismeretlen tünemény.
Mindig sejtette, mindig imádta azt, ami “nagy élet” a természetben. Érzelgő kedélyében helyet talált az a gondolat, hogy ami él, az öntudattal is bír. A szél, a vihar, a villám, maga a föld, hold, a csillagok. Ha volna, aki értené, hogy mit beszél most ez a jéglap itt a lábaink alatt!
Most egyszerre egy olyan rettentő dördülés hangzik, mintha száz ágyút sütöttek volna el egyszerre, vagy mintha föld alatti tűzaknát vetettek volna fel. Az egész jégtábla megrendül és összerázkódik. S a dördülés munkája iszonyú; a füredi parttól rézsút egész Tihanyig, háromezer lépésnyi hosszúságban végigrepedt a jégtábla, s a kétfelé nyílt tömeg között egy ölnyi széles tátongó nyílás maradt.
“A rianás! A rianás!”, kiáltoznak a halászok, s otthagyva hálóikat, szaladnak arrafelé.
Timár alig kétölnyi távolban állt a rianástól. Látta azt, mikor támadt. Térdeit megreszketteté a szörnyű erőhatalom, mely a jégtömeget kétfelé hasítani bírta. Megbénultan állt ott a hatalmas természettünemény kábító hatása alatt.
Az odaérkező halászok zavarták fel néma elmerengéséből.
Azok magyarázták meg neki, hogy ennek a támadt résnek a neve a nép ajkán “rianás”, ami szót sehol másutt nem ismernek; hogy ez nagy veszedelem a keresztülutazókra nézve, mert messziről nem veszik észre, s ez be nem fagy soha, mert a víz szüntelen hullámzik közte; azért a legelső dolguk volt a jó embereknek azokra a helyekre, ahol útnyomok szelték át a rianást, a két veszélyes partra póznákat tűzni ki a jégbe, azokra szalmacsutakot téve keresztbe, hogy a jövő-menők jókor meglássák a veszélyt.
— De még veszélyesebb lesz ez — magyarázá a vén halász Timárnak —, ha egyszer egy szélnyomásra a kétfelé vált jég megint összecsukódik. Az is éppen ilyen zengéssel, ropogással megy végbe. De gyakran olyan nagy a szél ereje, hogy az elvált jég két szélét harántosan feltolja, s akkor a fölemelt jég alatt üresség támad. Aki aztán azt észre nem veszi, s szekérrel ráhajt, Isten legyen irgalmas szegény lelkének; leszakad alatta a jég, amely nem éri a víz színét.
Délre járt az idő, mire a halászathoz hozzáfogtak.
A halászat a Balaton jege alatt igen tiszta munka.
Először is abban az öbölben, melybe a halászok tapasztalatai nyomán a halak ez idő tájon seregestül össze szoktak gyűlni, kivágnak egymástól ötvenölnyi távolban két, ölnyi átmérőjű léket, s azután egy négyszögöt alakítanak apróbb, két láb átmérőjű lyukakból úgy, hogy a két nagy nyílás a trapezium két átellenes szögletét képezi.
Minden jéglapot, melyet e négyszöglyukakból kivágtak, oda támasztanak fel élével a lyuk elé, hogy a jégen járók észrevegyék azt, s bele ne botoljanak a veszedelembe.
Mikor aztán a nap rásüt ezekre a nagy jégtükrön mindenfelé elszórt jégkockákra, az olyan, mintha ezernyi gyémántóriás ragyogna szét a messze távolba.
A halászok a hosszú, erős hálót a tó belseje felé eső öreg lékhez viszik, s akkor a két végét szétbontva, rákötik azokat két hosszú póznára. Mindkét pózna harmadfél öles. Egy halászlegény elkezdi azt a jég alatt előbbre tolni a rákötött hálóval együtt, a másik ott várja azt a kisebb léknél, s amint a pózna vége odaérkezik, megint odább tolja azt a harmadik lékhez, ahol a harmadik legény áll, s ugyanezt az utat teszi meg a négyszög másik oldalán a másik rúd a háló túlsó szárnyaival, míg mind a két rúd s mind a két hálóvég összeérkezik a part felőli nagy léknél.
Ekkor a háló, melyet az alsó végén levő ónsúlyok a fenékre húzva, s a felső piritye a jég lapjáig emelve tart, egy tökéletes börtön mindazokra nézve, akik e négyszögben bennszorultak.
Pedig ilyenkor sokan szoktak ott lenni. A fogas, a süllő, a harcsa elhagyja mély iszaplakását, s feljön a vágott lékhez levegőt színi; ilyenkor családi ünnepjük van a halaknak: ilyenkor van a hidegvérűeknél a szerelem bűbájos korszaka; hisz a kemény jégboltozat most tartja őket elzárva az idegen elemtől, de nem annak lakóitól, az emberektől.
A jég csak vesztükre szolgál most.
Mikor észreveszik, hogy a háló összébb szorítja őket, nincs hova menekülniök. Kiugrani nem lehet, mert a jég nem engedi. A megszorult fogasnak nincs módja többé szokott ravaszságával befúrni magát izmos farkával az iszapba, hogy a háló alatt elosonhasson, mert társainak vickándó tömege magával sodorja.
A halászok pedig odafenn húszan belekapaszkodva a háló kötelébe, csendesen vontatják azt kifelé.
Húsz embernek megfeszített erőködése mutatja, minő terhet vontatnak fel onnan alulról. Súlyáról ítélve, több száz mázsára lehet azt becsülni.
A nagy lék szája lassankint megelevenül.