A halászok akkorra lettek készen a fogott hal behordásával a raktárba.
Akkor aztán a jókedvű népség is hazaoszlott, sűrű rikoltozással éltetve a mulatság gazdáját, a bőkezű Levetinczy urat.
Timár még azután is fennmaradt addig, míg Galambos a fogaskirályt becsomagolta a deszkaládába jég és széna közé, s a ládát leszegezte. Azt feltették a szekérre, melyen Timár idejött, s a kocsisnak meg lett mondva, hogy legyen készen, mert rögtön indulni fog haza Komáromba; a halküldeménnyel sietni kell.
Ő maga azalatt levelet írt Timéának; a levél gyöngéd, sőt itt-ott kedélyes hangon volt tartva. Kedves feleségének nevezte Timéát. Leírta előtte a nagyszerű látványt a Balaton jegén, a megrendítő jégropogást; elhallgatta, hogy milyen közel történt hozzá a rianás; elregélte a mai nap történt fogást minden apró részletével együtt; végezte az esti mulatság leírásával; elmondta, hogy milyen jól mulatott, hogy milyen kedvére “kivolt”. Még azt is megírta neki, hogy egy szép parasztmenyecske megtáncoltatta a jégen.
Ilyen vidám leveleket szoktak azok írni, akik az öngyilkosság tervével vajúdoznak.
Mikor a levél készen volt, levitte azt a kocsisnak.
Az öreg halász még akkor is ott volt.
— Menjen már haza, Galambos — küldé őt Mihály. — El lehet fáradva.
— De bizony még egyszer megrakom a jégen a tüzeket — monda az öreg, pipáját meggyújtva —, mert most erre a nagy halszagra ami csak róka van a berekben, de még a csúnya toportyánféreg is, mind előjön, s körülhasalja az öreg lékünket, s ott halászik a maga szakállára, lesi a felvetődő halat, s kikapja a vízből; azzal meg mind elriasztja előlünk a többit.
— Sose csináljon már több tüzet! — monda neki Mihály. — Majd kivigyázok én, éjjel úgyis sokszor felébredek. Olyankor majd kilépek az erkélyre, s kilövöm a puskámat; a lövésre majd hazaszaladnak a mi négylábú halászaink.
Ebben hát megnyugodott a halász is, s istennek ajánlva az urat, hazakullogott.
A süket vincellér, Timáron kívül az egyedüli élőlény e háznál, rég aludt már. Azonfelül, hogy süket volt, most még a jó borból annyit be talált venni, hogy egészen biztosítva volt ez éjszakai nyugalmának megháboríthatlansága felől.
Timár is felment a szobájába, s megrakta a tüzet a kandallóban.
Ő éppen nem volt álmos.
Izgatott lelkének nem kellett a lomha nyugalom.
Másforma pihenést keresett.
Hisz az is pihenés, ha az ember téli hideg éjszakán kiül a nyitott erkélyre nyitva hagyott ajtónál, s aztán a hallgató világot nézi.
A hold még nem jött fel; csak a csillagok ragyognak, s minden csillagnak a fénye ott tündöklik a sima jégtükrön is, mint egy nagy acéllapra elszórt karbunkulusok, mint azok a gyertyák halottak napján a temetőben. Ott a Saturnus, a Vega, a Hattyú, a korona Arcturus, a Kalászos Szűz és Berenice, a hű feleség!
Az ember bámul, és nem gondolkozik. Lát, és nem érez. Sem hideget, sem szívdobbanást, sem kül-, sem belvilágot. Csak bámul. Úgy pihen.
A rém
A csillagok ragyogtak az égen, a csillagok ragyogtak a jégtükörben, szellő sem zavarta a csendet.
Ekkor Timár Mihályt egy hang üdvözli a háta mögül.
— Jó estét, uram!
A hang, a véletlen szó felriasztja tompa merengéséből, a nyitott erkélyről visszatér szobájába, hol lámpáját égve s a kandallót felszítva hagyta. A lámpa és a tűz még világítanak ott benn.
A terem lépcsőre nyíló ajtaja előtt a kettős világításban egy alak áll, melynek láttára Timárnak minden idege elzsibbad.
Nem ismeri az előtte álló alakot…
…És mégis tudja, hogy ki az.
Hideg éjszakán, a vak köd közepett, a Duna jegén keresztül szökött ő e rémalak elől…
Egy tengerészruhába öltözött férfi. A tengerészöltönyt a tél és a zivatarok ugyan erősen megviselték. A gallér aranyszegélyzete kibomladozott, mintha nem valami tisztességes kormány parancsára, hanem csak valami színpadi látvány kedvéért lett volna az odavarrva. A posztó zöld színe a vállakon megfakult, s egypár gomb le volt róla már szakadva. A jobb karján pedig egy jókora szakadás fehér cérnával volt összevarrva. A tengerészcipők sem voltak jobb állapotban. Elöl az orraiknál szétvált a varrás, s a meztelen lábujjakat engedte láttatni; egyik éppen valami pokróccal volt bekötve.
A rongyos hüvelyhez éppen hozzá való volt a gazdája is.
Naptól rezesült arc, elhanyagolt szakállal, leborotvált bajusz helyén feltarlózott borosta, aztán egy fekete selyemkendő keresztülkötve a fél homlokon, mely a fél szemet eltakarja.
Ez az alak mondta Timárnak azt, hogy: “Jó estét, uram!”.
— Ki az? — kiálta rá Timár.
— Ej, ej, édes apuska, hát nem ismer ön már rám? — szólt gúnyos nyájaskodással az idegen.
— Krisztyán! —, suttogá Timár.
— Az, az! A maga kedves Tódorkája. Az egyetlenegy Krisztyán Tódor. A maga kedves kis fogadott fia. Mégis hogy rám ismert szépen.
— Mit akarsz?
— Amit leghamarább akarok — szólt az ágrólszakadt —, ezt a dupla puskát a kezembe keríteni. Mert nehogy eszébe jusson önnek az a szavam, amivel legutolsó találkozásunkkor elváltunk: “ha még egyszer ön elé lépek, lőjön keresztül!”. Mivelhogy megmásítottam már a véleményemet.
Ezzel a jövevény felvette Timárnak a fegyverét, mely a szögletbe volt támasztva, s annak mind a két sárkányát felhúzva, leveté magát a kandalló elé egy karszékbe, a fegyvert lövésre készen fektetve végig a térdein.
— Így ni! Mármost beszélhetünk egymással nyugodtan. Átkozottul elfáradtam, s messziről jövök. Az ekvipázsom cserbenhagyott, s egy részét az útnak gyalog kellett hátrahagynom.
— Mit akar ön itt? — szólt hozzá Timár.
— Legelőször is — egy tisztességes öltöző ruhát; mert ez a mostani már nagyon magán viseli az időjárás viszontagságainak nyomait.
Timár odalépett a szekrényhez, kivette onnan saját asztrakánprémes bekecsét, és a hozzá tartozó egyéb öltönydarabokat, s mindazokat lerakva a padlóra kettőjük közé, némán rámutatott.
A csavargó fél kezében tartotta a puskát, ujját szüntelen annak ravaszán nyugtatva, másik kezével egyenkint fölemelgeté az öltönydarabokat, s műbíráló arcfintorgatással vizsgálta azokat sorba.
— Jó, jó, hanem ebből a kabátból még valami hiányzik. Mit gondol ön? Mi szokott vele együtt járni? A pénztárca. No hát nem igaz?
Timár szótlanul kivette fiókjából oda eltett tárcáját, s azt is odaveté neki.
Az országkerülő elkapta azt fél kézzel; fel is nyitá a fogai segélyével, s aztán végigszámlálta a benne levő pénzt, ezreseket és százasokat.
— No, ez is csak valami! — szólt, odadugva a tárcát a bekecs zsebébe. — Szabad még egy kis fehérneműt is kérnem? Mert biz a mostanit már két hét óta viselem, s attól tartok, hogy már majd nem lesz szalonképes.
Timár adott neki szekrényéből fehér alsóruhákat.
— No mármost el vagyok annyira látva, hogy hozzákezdhetek a toalettemhez! — monda cinikus enyelgéssel. — Hanem elébb egy kis magyarázatot kell önnek adnom, hogy majd egyet-mást, amit meg fog ön látni, mikor levetkőzöm, érthetővé tegyek nagyságod előtt. De hát mi az ördögért nagyságoljuk mi egymást, mikor olyan régi jó cimborák vagyunk? Legyünk pertu!
Timár szótlanul ült le asztala mellé.
— Hát kedves pajtásom — kezdé a szökevény, szemére kötött kendőjét megigazítva —, emlékezel rá, ugye, hogy te engemet nehány esztendő előtt elküldtél Brazíliába, ugye? Ej, hogy el voltam lágyulva akkor, akár egy szivacs! Édesapámnak fogadtalak, s felfogadtam, hogy ezentúl becsületes ember leszek. De te nem azért küldtél engemet Brazíliába, hogy én ott becsületes emberré legyek, hanem azért, hogy ne legyek utadban ezen a hemisphaeriumon. Nagyon bölcsen kiszámítottad, hogy ha egy ilyen romlott vérű fickó, akiben nincs már egy csepp jóindulat, elmegy oda abba a világrészbe, ahonnan az “asszonymérget” idehozták Európába, s beójtották a fehér bőrűekbe, hát okvetlen el kell neki pusztulni. Vagy eldöglik, vagy zsivány lesz belőle; vagy a tenger elnyeli, vagy agyonütik; valahogy csak el lesz téve az útból.