“S az a Timár akkor szegény ember volt?”, kérdezé az öregem.
“Akár magam.”
“Mostan pedig milliói vannak?”
“Azokból voltam én szerencsés tízmillió reist elkölthetni.”
“No hát lásd, te ostoba, hogy igazat mondtam; lopta a kincseit. Kitől lopta? Ali Csorbadzsitól. Megölte a basát az úton, s eldugta magának a kincseit.”
Nekem csak szemem-szám elállt erre a szóra. Olyan sápadt lettem — mint amilyen te vagy most, kedves cimborám.
“No nézd, én erre a gondolatra sohase jöttem volna!”
“Hát ide hallgass — dörmögött az öreg; s azzal a fejét a két térdére fektette; mintha most is látnám, hogy sandított felém azokkal a hiúzszemeivel. — Mármost majd én mesélek neked valamit. Én ismertem Ali Csorbadzsit. Nagyon ismertem. Tolvaj volt az is, mint minden ember, természetesen, akinek sok pénze van. Százhuszonkettedik és százhuszonharmadik tolvaj volt. Ezen sorszám alatt jönnek a kormányzók és kincstárőrök. Rá voltak bízva egy másik tolvajnak a kincsei. Ez a Nro százharminchárom, a szultán. Egyszer én megtudtam, hogy a Nro százharminckettedik tolvaj: a nagyvezér, ki akarja tekerni a nyakát a khazniárnak, hogy amit az innen-onnan összelopott, ő visszalopja magának. Én is a török titkosrendőrségnél voltam. Csak olyan Nro tíz, bukott, szökött kalmár. Valami jó gondolatom támadt. Ha én egyszerre a Nro ötvenig fel tudnék avandzsírozni! Odamentem a basához, fölfedeztem neki a titkot, hogy ő is benne van már a lajstromban, ami egy csoport gazdag embert foglalt magában, akiket a miniszterek mint összeesküvőket meg fognak zsinegeltetni, s aztán a pénzeiket beseprik szépen; hanem hát mit adsz, ha megmentelek kincseiddel együtt? Ali Csorbadzsi azt mondta, hogy minden kincseinek odaadja egy negyedrészét, ha egyszer biztos helyen leszünk. “Hja, mondtam neki, én szeretném tudni, hogy mi az a »minden«, mert én bekötött szemmel nem alkuszom. Én családapa vagyok, nekem fiam van, annak a sorsát akarom biztosítani.”
Hahaha! Az öreg olyan komolyan mondta azt, hogy még most is nevetnem kell rajta.
“Fiad van? — kérdé akkor a basa apámtól. — No jó; ha megmenekülök, neki adom az egyetlen leányomat, s akkor minden vagyonom a családban marad. Még ma küldd el hozzám a fiadat, hadd ismerem meg. (Teringettét, ha én azt akkor tudtam volna, hogy az a gyönyörű szép fehér arcú hölgy, azokkal az egymást érő szemöldökkel nekem van szánva! Hallod ezt, cimbora? De már erre innom kell egyet bú-elfelejtésül. Megengeded, hogy ezt a poharat őnagysága, a legbájosabb úrhölgy tiszteletére ürítsem ki.)
A martalóc zsivány udvariassággal hörpenté ki poharát, felállva.
Azután ismét visszahelyezkedett a karszékbe, s közbe a fogait szívogatta cuppanós hanggal, mint aki már jóllakott.
— Hát az én apám szépen ráállt erre az alkura. “Abban egyeztünk meg, mondta az öreg, hogy Ali Csorbadzsi legdrágább értékeit berakjuk egy bőrzsákba, azt én magammal viszem egy angol hajóra, s mint gyanútalan ember a málhával együtt akadálytalanul eljutok Máltáig, ott bevárom Ali Csorbadzsit, ki leányával együtt minden málha nélkül távozik el Sztambulból, mintha sétakocsizásra menne, s majd aztán álutakon a pyraeusi öbölben a hidrioták hajóin elmenekül Máltába. A basa legnagyobb bizalmát ruházta rám. Odaeresztett a kincstárába, egyedül, hogy fel ne tűnjék, ha ő maga megy oda, s rám bízta, hogy válogassam ki, amiket legértékesebbeknek tartok, s azokat rakjam a zsákba. Még most is el tudnám számlálni sorba azokat a drágáságokat, amik kezem alatt lettek kiválogatva. A drága kaméák, az igazgyöngysorok, a gyűrűk és boglárok: egy achátszelence, csupa merő solitair gyémántokkal tele!”
“Nem tudtál magadnak egyet eldugni belőlük?”, mondám az öregnek.
“Te marha! — förmedt rám —; minek loptam volna el egy gyémántot, Nro tizennyolc tolvaj: mikor az egészet módomban volt ellopni?”
“Ahá! Derék gyerek voltál, öreg.”
“Voltam ördögöt! Marha voltam. Úgy kellett volna tennem, ahogy te mondod. Bár legalább azt az egy klenódiumot zsebre dugtam volna, ami legjobban megtetszett valamennyi között; a basa feleségének az arcképe, két sor brilliánt közé keretezve…”
…Timárnak az arca a hyppocratesi halálmerevedést fejezte ki e szavak hallatára. A senkitől nem ismert titok egy embernek mégis kezébe jutott. S ettől az embertől nem várhatni irgalmat…
Apám folytatá az elbeszélést.
“Én megtömtem a bőrzsákot, s kihoztam a basához, anélkül, hogy gyanút költöttem volna. Ő még nehány louis d’or-tekercset tett a kincsek közé. Azután egy mesterséges zárral belakatolta az egészet, a zsák négy szegletét pedig ólompecsétekkel foglalá össze. Engem azután elküldött egy gyaloghintóért, hogy látatlanul távozhassam el a bőrzsákkal. Nem telt bele egy negyedóra, hogy visszatértem hozzá. Akkor átadta a zsákot a mesterséges angol acéllakattal, négy ólompecséttel, én köpenyem alá vettem azt, s a kertajtón át kiosontam vele a hordszékig. Még útközben is megtapogattam kezemmel a zsák tartalmát, s jól éreztem benne a boglárokat, a gyöngysorokat, az achátszelencét s a louis d’or-os tekercseket. Egy óra múlva az angol hajón voltam, s aztán felszedtük a horgonyt, és indultunk ki az Aranyszarv-öbölbül.”
“És engemet nem vittél magaddal Máltába — feddém én fiúi elkeseredéssel az öreget. — Hát aztán a basa szép leányát ki vette volna el?”
“Eredj, bolond! — kiálta az öreg —, kellettél is nekem, akár a basád meg a szép leánya! Nem akartalak én benneteket megvárni Máltában; hanem azzal az útiköltséggel, amit a basától kaptam, áthajóztam egyenesen Amerikába, s a bőrtarisznya is velem jött. De képzeld: az átkozott! Mikor már biztos helyre értem vele, ahol senki az ördög rám nem találhatott, s ott fogom a bicsakot, s kihasítom a bőrzsák oldalát, hát mi dől ki belőle? rézgombok, rozsdás vaspatkók! az achátszelence helyett, tele gyémántokkal, egy cserép tintatartó, s a louis d’or-tekercsek mind megannyi rézpara-göngyölegek voltak, amilyenekkel a káplároknak fizetik a közkatonák számára való heti pénzt. A gazember tolvaj még engem is meglopott. Ez nem fordult még elő a rubrikámban a Nro százharminchárom között. Ennek még numerusa sincs.”
— Az öreg dühös volt, csaknem sírt!
“Így rá hagyni magamat szedni a töröktől! A tolvaj azalatt, míg én a gyaloghintóért jártam, egy egészen hasonló zsákot tömött meg mindenféle kacattal, azzal eresztett engem a tengerre. Ő meg azalatt elfutott másfelé az igazi kincseivel, s elvitte a tőlem nyert titkot ingyen. De lám, hogy van igazság nemcsak a földön, hanem még a vízen is; mert a nagy tolvaj egy magánál még nagyobb tolvajra akadt, aki őt útközben megölte és kifosztotta!”
— S ez a rendkívüli ember, a nagy tolvajtól kergetett, kis tolvajt meglopott főtolvajnak agyontolvajlója, te vagy, az “arany ember”, Levetinczy Timár Mihály, kedves cimborám! — szólt a szökevény felállva és gúnyosan meghajtva magát.
Timár nem mondott neki ellent.
— És mármost beszéljünk egymással más hangon! — szólt Krisztyán Tódor; — de mindig háromlépésnyi távolból; és meggondolva részedről, hogy a puska csöve feléd van irányozva.
Timár hidegvérrel nézett a cső űrébe. Ő maga töltötte meg azt golyóra.
— Ez a fölfedezés egészen elvette a kedvemet a gályarabságtól — folytatá a kalandor. — Sehogy sem tudtam megbékülni azzal a gondolattal, hogy mi joga van a nagy tolvajnak ideláncoltatni a gályapadhoz a kis tolvajt. Lám, ha Ali Csorbadzsi kincseit nem Timár Mihály, hanem az én apám kaparinthatja el, most én gazdag gentleman vagyok, egyetlen majoresco, s a kutya sem ugat rám azért, hogy az őseim hogy szerezték a nagy vagyont. Csak úgy, mint a mostani bárók, grófok ősei, a raubritterek. És ahelyett most nekem itt kell megveszekednem a büdös tengervízen. És mindezt miért? Azért, mert Timár Mihály nemcsak azokat a kincseket kapta el az orrom elől, amik nekem voltak szánva, hanem még azt a leányt is, akit nekem kellett volna elvennem: azt a kis pöszke, vad teremtést, aki a puszta szigeten nevelkedett a számomra. Még ezt is Timárnak kellett elkapni előlem, akinek szüksége volt egy szeretőre; mert hiszen azzal a feleséggel csak nem lehetett boldog, akinek az apját megölte, tehát kellett neki mellette szerető. Nehogy arany hírének megártson vele, mert az egész világ tiszteli benne az erény mintaképét: hát nem választott magának barátnőt a balett, a cirkusz szépségei közül, amiket magamforma jó ízlésű ember az ő helyzetében praeferálna, hanem kikeresett magának egy olyan szegény leányt, aki nem tud semmit a világról, aki nem jön soha az emberek közé, akiről ki nem sül soha, hogy Timár úr örömeit osztja. Pfuj, Timár úr! És ezért kellett engem tizenöt esztendőre a gályapadhoz láncoltatni?