Csapás csapásra hullott Timár megalázott fejére.
A vádnak sújtó pontjai hiszen egyenkint nem voltak igazak: ő nem “ölte meg” Timéa apját, nem “lopta el” kincseit, nem “csábította el” Noémit, nem “láncoltatta meg” Tódort… és az egész vád a maga összességében mégis oly elbírhatatlan!
Ő álszínt játszott. S most minden bűnbe belekeveredett emiatt.
A szökevény tovább beszélt.
— Mikor a Barra do Rio do Grande do Sul öblében időztünk, kiütött a hajónkon a sárgaláz. Az apám is megkapta. Ott halódott mellettem a padon; nem vitték el. Az nem szokás. A gályarabnak ott kell meghalni, ahova levasalták. Az nekem nagyon kellemetlen helyzet volt. Az öreget egész nap rázta a hideg, káromkodott, s a fogai vacogtak hozzá. Kiállhatatlan volt az öreg a maga káromkodásával, mindig a Szűz Máriát szidta, és magyarul káromkodott. Már miért nem káromkodott spanyolul, az is igen szépen hangzik, hogy a többi társak is érthették volna? S miért szidta a Madonnát? Azt én nem tűrhetem; hiszen vannak férfi szentek elegen, szidja azokat; de egy hölgyet megsérteni jó nevelésben részesült embertől nem gentlemanhez illő magaviselet. Emiatt egészen meghasonlottam az öreggel. Nem azért, mintha azt restelltem volna nézni, hogy haldoklik ott mellettem sárgalázban, ami holnap rám ragadhat róla, s ami nem tartozik a legkellemesebb megdöglési módok közé, de egyenesen csúf szitkozódásai miatt elhatároztam, hogy megszököm tőle. Bárha oly erős kötelékek kapcsolnak is bennünket egymáshoz, mint minket, apát és fiút, én azokat el fogom szakítani. El is szakítottam szerencsésen, három más társammal összebeszélve. Csak azt az időt kellett bevárnunk, mikor az öregem már a halálos agónia félrebeszélési időszakába esik, mert különben azzal fenyegetőzött, hogy ha meg akarok szökni mellőle, hát fellármázza az őröket. Akkor lefűrészeltük éjszaka a láncainkat; a porkolábot, aki észrevette szökésünket, mielőtt kiálthatott volna, beledobtuk a vízbe; azzal eloldtuk a kis csónakot, s nekiereszkedtünk a tengernek. A hullám nagyon magasan járt, a parthoz közel felfordította a csónakunkat. Az egyik társam nem tudott úszni, ez belefulladt a vízbe; a másik tudott úszni, de nem olyan jól, mint a cápa, mely utánaúszott. Annak csak a halálordítását hallottam még, amint a “tengeri angyal” egy kapással derékig feltolta a vízből. Magam kiúsztam a partra. Ebből is láthatod, hogy énnekem még van valami dolgom a világon. Te, mint jó kálvinista, én, mint jó müzülmán, mind a ketten hiszünk a predesztinációban. Nem volt kevesebb szándékom, mint hogy visszakerüljek Európába. Tégedet akartalak látni. Most már te vagy az egyedüli apám; a másikat ezóta elnyelte a cápa, s legalább annak a hasában biztosítva van, hogy nem jut a pokolba, mert onnan nem veheti ki az ördög. — Hogy mint jutottam ehhez a tengerészgúnyához, azután meg mindenféle útlevélhez, útiköltséghez, ami mind szükséges az óceánon járáshoz? azt majd elmesélem neked egyszer egy pohár bor mellett, ha ráérünk, hanem elébb végezzük el az üzletünket. Mert hiszen tudod, számadásunk van egymással.
A kalandor megtapogatta a bal szemére kötött selyemkendőt. A rosszul hegedő seb kellemetlen emlék lehetett rá nézve. A nagy hidegben nem volt jó azzal ennyit járni odakinn.
— Tehát én legegyenesebben ide jöttem Komáromba, ahol rendes lakásodat tudtam, hogy majd ott fölkereslek. Nem jöttél még meg a “külföldről”, mondák ügynökeid. Hogy melyik pontján járhatsz a külföldnek, azt nem tudta megmondani senki. Jó, megvárlak, míg hazajössz. S hogy az idő ne teljék hiába, eljártam a kávéházakba, ott megismerkedtem a katonatisztekkel, akiknél egyenruhámnál fogva rögtön kész volt a barátság: aztán eljártam a színházba. Ott megláttam azt a gyönyörű szép úrhölgyet azzal az alabástrom fehérségű arccal, azzal a szenvedő, méla tekintetteclass="underline" talán kitalálod, hogy kicsoda? Társaságában egy másik szép hölgy szokott mindig lenni. Huh, be gyilkos szemei vannak! Valóságos tengeri kalóz, szoknyában. Ajh, de szeretnék egy olyan zsiványbandának a tagja lenni, amelyiknek ő volna a kapitánya, s nem bánnám, ha vagy öt évre egymás mellé láncolnának bennünket a gályapadra. No de félre az érzelgéssel! Beszéljünk üzletünkről. Én hozzáfogtam a “terrenum sondirozásához”. Egyszer kicsináltam, hogy az öldöklő angyal mellé jussak a zártszéken. Udvaroltam neki, szívesen vette. Kértem, hogy legyen szabad látogatást tennem; akkor úrnőjére utalt, attól függ minden. Én nagy magasztalással szóltam a tiszteletgerjesztő madonnáról, s megemlítém, hogy volt szerencsém családját ismerni Törökországban, s hogy meglepően hasonlít az anyjához.
“Hogyan? — kérdé a szép kisasszony —, ön ismerte az asszonyság anyját? Az nagyon fiatalon halt meg.”
“Csak arcképét láttam — felelém — édesatyjánál, ki nekem igen jó emberem volt. Egy csaknem ily halavány, mélázó arc, két sor brilliántból alakított kerettel, ami megért százezeret.”
“Ah! ön is látta e szép ékszert? — monda a szép kisasszony. — Nekem is megmutatá azt úrnőm, mikor Levetinczy úrtól ajándékba kapta…”
Timár ökleit szorítá össze tehetlen dühében.
— Ahá! Tehát mármost itthon vagyunk! — folytatá a kalandor, kegyetlen mosolygással fordulva a kínzott férfihoz. — Tehát te ajándékba adtad neki, Ali Csorbadzsi leányának az apjától lopott ékszert!… Akkor a többi is a te kezedbe jutott, mert egy helyen voltak. Akkor nem tagadhatsz semmit… És mármost tehát egyenlő rangunk van, s ha tetszik, tegezzük, ha tetszik, nagyságoljuk egymást; de semmi esetre ne zsenírozzuk magunkat úgy beszélni egymással, ahogy illik!
Timár egész testében bénultan ült ez ember előtt, kinek kezébe adta a sors. Nem volt annak szükség a fegyvert rászegezve tartani: nem volt Timárnak a székről felkelni való ereje sem.
— Hanem te sokáig várattál magadra, barátom — s én kezdtem nyugtalan lenni miattad. A költségem is elfogyott. Pénzesleveleim, miket gazdag nagynénémtől, az admiralitástól, jószágigazgatómtól és bankáraimtól mindennap kerestem a postán, megfogható okoknál fogva csak nem akartak megérkezni. S amellett akárhová mentem, mindenütt téged magasztaltak. Lángeszű kereskedő, óriási talentum, szegények jóltevője volt a neved. Arról is hírhedett voltál, hogy milyen példás családi életet élsz. Mustrája vagy a férjeknek, akit halála után megégetnek az asszonyok, s porodból minden férjnek adnak be egy szemérnyit… Hahaha!
Timár elfordította arcát a világosságtól.
— De talán untatlak is már? No hiszen mindjárt rátérek az üzletünkre. Egy napon nagyon rossz kedvem volt, amiatt, hogy mégsem jöttél haza, s a tiszti kávéházban, hol valaki előhozta a nevedet, bátor voltam némi szerény kétkedésemet fejezni ki az iránt, hogy egy emberben ennyi tökéletesség lehessen felhalmozva. Erre egy goromba fickó pofon ütött. Megvallom, erre az egyre nem számítottam. Úgy kellett a pofámnak, minek járt el a szám? Meg is bántam, mint a kutya, hogy felőled egy tisztelettelen szót ejtettem, s a kapott leckét meg fogom becsülni. Többé nem rágalmazlak. Hanem hát jó lett volna, ha csak a pofon mellett maradunk; azt én nem szoktam magamnak feljegyezni. Hanem a goromba fickó még azon felül arra is kényszerített, hogy verekedjem meg vele, a te megsértett jó hírnevedért. Mint megtudtam, ez a bolond ember éppen a fehér arcú madonna imádója volt leány korában, s most az verekszik meg a madonna férjének becsületeért. Ez is olyan ritka szerencse, ami csak teveled történhetik meg az életben, arany ember. Hanem én köszönöm a szerencsédet. Annak megint csak én adtam meg az árát, kaptam a fejemre egy vágást, végig egész le a szemöldökömig. Tessék megnézni.